Sövény - Pesti Mesék alternatív World of Darkness LARP

 Hogy megfontolt döntés volt-e részegen betámolyogni a Tabánnál egy kisboltba, telepakolni a hátizsákot kajával, majd végigsétálni a kibaszottul balzsamos éjszakában a Duna parton a Clark Ádám térre, és átlépni a sövénykapun? Valószínűleg nem. De semmi nem maradt, ami megállítsa. A veszteségek elmosták híresen szilárd kötelességtudatát, és bár maradtak a falkájából a városban, úgy érezte nem tud a szemük elé kerülni, nem tudná elviselni, ha látná visszatükröződni a tekintetükből a saját fájdalmát. 

Még soha nem járt egyedül a Sövényben, főleg nem éjszaka. Érezte hogy az alkohol által eltompított érzékei mégis kiélesednek, ahogy a tarkóján égnek áll a szőr. Lerúgta a cipőt, lehúzta a zokniját, és mezítláb indult el. Mire a Nullás kilométerkő melletti kis park füvére lépett már nem az emberi talpával érezte a talajt, az illatok pedig sűrűbbek lettek, de ugyanakkor jobban el is váltak egymástól. Az általános “Budapest szag” helyett ezernyi illatfonál kúszott az orrába, a nap melengette aszfalt szagától a Duna testes vízszagán át a növények fűszeres illatáig, ami már egyértelműen jelezte, hogy nem a mundán valóságban van többé. Avar meghúzta a vállán a táska szíjait, és futni kezdett. 

Az első egy hét volt a legnehezebb. Nem akart csukva maradni az a kurva szív, és nagyon fájt. Mindenkinek van egy töréspontja, és úgy tűnt, Avar megtalálta az övét. Mikor a futás után kifulladva egy fa tövébe rogyott, egy pillanatra felködlött benne, hogy tervet kellene készítenie, hogy mit is fog itt csinálni, de valahogy a gondolat elillant, hiába kapott utána. Nem fontos. Nem kell gondolkodni, nem kell törődni senkivel. Aludni kell, enni, és gyászolni. 

Bejárta a környéket, olykor enyhén ismerős területeket látott, máskor elkapott egy halványuló, ismerős illatot, de nem követte. Nem akart semmi ismerőst, nem akart Avar lenni, a Budapesti Szabadok tagja, csak… csak Avar, akinek sem adósa, sem kötelezvénye nincs idekint. Ha közeledni hallott valakit, eltűnt. Vackát az első két hétben naponta változtatta, de aztán kitanulta, melyik a legbiztonságosabb liget. A Piacot messziről kerülte, bár olykor felködlött benne egy emlék, ahogy Csillagszeművel állnak a sövényben és valami fontosról beszélnek, ott van Csévi és Szike is… De az emlék egy meredek lejtő tetején volt, és a lejtő aljában a fájdalom várta, így elhessegette azt. Helyette felmászott egy fára sövénygyümölcsért, de lefele menet egy korhadt ág - vagy a Wyrd, ugye itt ki tudja - miatt zuhant vagy másfél métert. Szerencséje volt, zúzódással és egy kiszakadt nadrággal megúszta a dolgot. 

A harmadik héten már otthonosan érezte magát, addigra utazó árusoktól - nem várta meg, míg beérnek a Piacra, leszólította őket az úton - vett egy új nadrágot, élelmet ahelyett, ami már elfogyott, egy könyvet - Olivér Twist, elég szakadt kiadásban, de olvasható - és pár színes pólót. Kicsit testhez állóak voltak az ízlésének de hamar arra jutott, hogy mindegy, fedjen. Sövénygyümölccsel fizetett, bár tudta, hogy emlékekkel is kereskednek, és csábítónak is tűnt a gondolat hogy elcserélje a fájó emlékeit valami hasznosabbra… Talán később. 

A harmadik hét vége felé viszont már annyira nyugtalan volt, hogy egyszer azt sem vette észre, hogy valaki belopakodott éjjel a táborába, és ellopta a könyvét, így másnap leült tanácskozni önmagával, és rövid időre elhagyta a Sövényt. A valóságban csak egyszer pillantott a telefonra (mert órája nem volt), de az értesítéseket, sms-eket nem nézte meg, és mikor visszasüllyesztette a táskába a készüléket, el is feledkezett róluk. Lopva járta meg az utat oda-vissza, mint a cselszövők.

Már több, mint egy hónapja volt a Sövényben, mikor először merészkedett a Piacra. Sok-sok éve nem járt ott, így remélte, hogy senki sem ismeri majd fel. Nem akart sokáig maradni, csak besurran és ki, feltölti a készleteket. De amikor meghallotta ahogy ketten arról beszélnek, hogy lám, van amiért a Gazdák is licitálnak egymásra, újra eszébe jutott a sövénybéli jelenet. Mintha évek teltek volna el, az emlék egyszerre volt otthonosan ismerős és ijesztően idegen. Újdonsült megszokásábóll söpörte volna ismét a szőnyeg alá, de aztán eszébe jutott egy másik emlék. Naptól meleg sziklafalnak simul, ujjbegyei alatt a sziklaperem éle, csipőjének ütődő karabíner csörrenése ahogy feljebb húzza magát, tőle pár méterre pedig, szintén a falra tapadva de biztosítás nélkül, barna haját kontyba fogva Csévi kúszik fel a falon, mintha az egész nem lenne több, mint egy séta a parkban, és mintha nem harminc méterre húzódna alattuk a táj… Megáll és rávigyorog, van benne valami vad és szabad, és talán pont ez a vad és szabad szellem az, ami miatt Avar nem tudja elengedni az emléket. Csévi segíteni akar ezeknek az alakváltóknak. Ő pedig segíteni akar Csévinek. 

A kis goblint nem volt nehéz befűzni, segített persze a bogyósör, így is elég sokat megtudhatott. Tudta, nincs sok ideje, pár napja maradt, ha tenni akar valamit, és azt is tudta, hogy terveznie kellene, egy halk hang a tudata mélyéről azt kiabálta hogy tervezni szokott, de nem hallgatott rá. Lesz valami, tudja használni a képességét, különben sem védtelen, hát már majdnem másfél hónapja él a Sövényben… Azt érezte hogy szokatlanul felpezsdült, a telihold miatti közelgő fesztivál miatt sokkal több zenész volt a piacon, nyüzsgött a tömeg, biztos nem lesz nehéz ebben a forgatagban valahogy bejutni a sátorba, megmenteni a bentieket, aztán sértetlenül kijönni. Remek terv, igazán remek, már csak el kell kerülnie azt a kék szemű alakot, akinek a látványa 20 méterről belé fagyasztotta a lelket is, hogy sarkon fordulva tűnjön el a tömegben és húzódjon meg a vackán. De nem volt már több nap, ha segíteni akar a szerencsétleneken - miért is? cincogta egy szemtelen kis hang a fejében, de elhessegette -, akkor ma kell cselekednie. Magához vette a pisztolyát, sövénygyümölcsöket gyömöszölt a táskájába és elindult a Piacra.

Újra látni a budapestieket egyszerre volt felvillanyozó és rémisztő. Látta a tekintetükön, érezte Szike kérdésén, hogy azt hitték, valaki mást látnak, ami csak egy pillanatig esett rosszul. Nagyjából tisztában volt vele hogy nézhet ki, és azt is tudta, közel sem olyan összeszedett mint ahogy ők ismerték, de már nem volt meg benne hozzá az az erő, határozottság, vagy hát fasztudja mi, ami összetartotta a régi Avart. Nem kell másoknak megfelelned. mondta a hang a fejében, ő pedig úgy döntött, kivételesen hallgat rá. 

Lehet hiba volt, mert a hang elszemtelenedett, be nem állt a szája, vad buzdítása nyomán csak kicsin múlt hogy nem szegte meg a Piac törvényét azzal hogy agyonszúr egy lojalistát a területén belül. Amikor az a rohadék megvágta, akkor is rákezdett a hang látod, ez van ha újra csatlakozunk a barátaidhoz, csak veszélybe sodorjuk magunkat… ő pedig némán válaszolta neki, hogy “kuss legyen.”. Amikor zsákutcába kerültek a holdfénypókoknál, majdnem hallgatott a hangra és otthagyta őket. De valami megváltozott benne, egy ismerős puzzle darab került a helyére megint, a falka otthonossága, az az érzés hogy ha csak másodpercekre is, de számíthat másokra. Veszélyes érzés, és magában hordozza a csalódás lehetőségét. 

Amikor a rendezett veteményesek, gondozott ligetek és búzamezők között menekültek, a hang szinte ujjongott: “mondtam, én MEGMONDTAM, itt fogunk megdögleni, hallgatnod kellett volna rám!” Amikor pedig felhangzott mögöttük a vijjogás érezte, hogy keserű epeként tolult a szájába a rettegés, és látta Unikornison hogy ugyanezt érzi. A ligetére gondolt, a fa alatti üregben elrejtett holmijára, és arra, hogy nem szabadott volna elhagynia a biztonságot. 

Először arra a másik hangra is azt hitte, csak a fejében létezik, másodpercekbe telt felismernie Bánk hangját, de akkor azonnal kapcsolt, szinte egymásba akadó szavakkal hadarta hogy vigye ki innen őket. Aztán egy rántás, varázslat és térde már a Clark Ádám tér kockakövein koppant. Mellette az alakváltók a levegőt kapkodták, Unikornis hányt, ő pedig érezte hogy a szíve össze-vissza ver, és egy gondolat járt a fejében - nem akart visszajönni Budapestre. Nem akart visszajönni ebbe a kurva városba, ami mindent elvett tőle, ami újra és újra próba elé állította, és amit inkább maga mögött hagyott, minthogy a bukásával magával rántsa a mélybe. Csévire nézett. “Én nem akartam visszajönni ide.” De látta a szemén, hogy nem érti.

Miután ledepózták az alvó alakváltókat a belvárosban, bemászott a furgon utasülésére, és úgy tett, mint aki alszik. Még nem állt készen a beszélgetésre Csévivel. Még korábban írt egy sms-t Bánknak a falkavezér telefonjáról, és tudta, hogy tartozik egy üzenettel Számadónak is, de a saját mobilja a búvóhelyen maradt, az összes üzenettel, és már ez a gondolat önmagában is apró szúrás volt a szívében. Tudta, nem mehet vissza érte, lehet, hogy soha, de egy darabig biztos nem. Lehúnyt szemmel próbálta visszaidezni a szavakat…

"Hazaértem, megúsztam róka nélkül. Izé, bocs. Beültem a fürdőkádba, és fellobbantottam a koronám. Szerintem ma így alszom.” kezdte az ezerszer olvasott, utolsó üzenetet Red, “De te ám király csaj vagy, nem lesz gond, meglátod. Évszakok? Nagy cucc. Mi anélkül is atom duó vagyunk... Sokkal többek, mint a tél meg... Ural…Hopp beesett a vízbe a telóm. Szerencsére vízálló. Ne legyél mufurc. Holnap koccintunk az új rendszer egészségére, aztán elmegyünk szabira. Na? Szeretlek! (Nem úgy de érted! Na off)” 

Avar érezte, ahogy hetek óta először csukott szemhéja alól némán buggyantak ki a könnyek.

 

Shine - Pesti Mesék alternatív World of Darkness LARP

 Amikor egy nehéz és veszélyes küldetésre indulás előtt az embernek - bocsájtassék meg ma, hogy nem a Szabad kifejezést használom - azt mondják "Lehet, hogy nem térünk mind vissza", ritkán gondol arra, hogy _mások_ nem térnek majd vissza. Arra gondol, hogy vele történik valami, és hogy a cél, amiért elindul, megéri-e a kockázatot. És a bátor ember gyakran arra jut, hogy igen. Megéri. Azokért, akiket szeret, akiknek a védelmére esküdött, vagy eskü nélkül fogadta, akikért bármit feláldozna.

De nem mindig a saját magunk feláldozása a legfájdalmasabb. Mert előfordul, hogy akiket védeni akarunk, akikért mindent feláldoznánk... azok maguk is így gondolkodnak, és mikor nincs más kiút, akkor ott a kérdés - önfeláldozásunk csak a saját életünkig terjed, vagy el tudjuk engedni azokat is, akiket szeretünk, ha a Sors ezt követeli magának? Nincsenek jó válaszok, és a rossz válaszok közül is néha a legfájdalmasabbat kell választani. 

Furcsa dolog a fájdalom, ha valaki, Avar biztosan tudja ezt. Érzett már mindenféle fájdalmat, a papír vágta sebtől a törött csontokig, törött szívekig, egy évszakon át. Most, mikor a pirkadó ég alatt a Gellért Hegy tetején ül egy sziklán, és nagyot húz a langyos whiskeyből amit egész nap magával cipelt, mégis szeretne inkább a Fürdő mélyi szobában lenni. Szeretné inkább átélni újra- és újra az egész Szabadítmány összes fájdalmát, bármit inkább mint ezt a rettenetes kínt és bánatot, amitől nem kap levegőt, amitől úgy érzi a karjait sem tudja felemelni. Mert akkor ott, a Fürdőben, ott volt Red. Két ájulás között érezte hűvös ujjait a homlokán, határozott, de megnyugtató hangját arról, hogy ki fogja bírni... Amikor pedig elragadta mégis az öntudatlanság, álmaiban ott volt Santiago és az Álomerőd, a biztonság és megnyugvás, hogy nincs egyedül. 

Pokolba ezzel az átkozott szívvel, hogy pont akkor nem működik rendesen, amikor szüksége lenne rá. Nem akart érezni semmit, ezért zárta el magát a menedékben is az érzelmek elől, de mire az eskütételnek vége volt, elkezdett megint visszaszovárogni minden... Eltűnt hát a szertartás után, szájában keserű ízt hagyott a bűntudat, hogy senkinek nem szólt, de nem bírt újra Bánk szomorú vagy Csévi aggódó arcára nézni, úgy érezte, ha még valaki megkérdezi hogy van, sikítani fog, és akkor nem biztos, hogy abba tudja majd hagyni. 

Eltűnt hát, lopva távozott mint a cselszövők, maga se tudta hová tartva. Második menedékéből kilépve céltalanul indult el az utcákon, és egyszer csak ott volt előtte a Duna, a gömb alakú utcalámpákon túl pedig a zsarátnokokkal pettyezett Gellért Hegy. Az este langyos volt, a levegő illatos, és Avar egy pillanatig gyűlölte Budapestet ezért. 

Mire felsétált a Gellért Hegyre az érzés csillapult, cserébe visszatért a fájdalom. A szikla, amire letelepedett, még őrizte a nap melegét.

- Minden kell neked, nem igaz? - Szólalt meg, de maga se tudja a városhoz vagy a Sorshoz vagy mindkettőhöz beszél. - Nem adtunk eleget eddig? Nem áldoztunk eleget? Neked minden kell, nem igaz?

Nagyot húzott az italból. Soha nem fogja megszeretni a whiskeyt, de az ital Redhez kötődött, és most mindenbe kapaszkodott, ami rá emlékezteti. De nem csak Redre, mást is veszített aznap, és ezt a veszteséget egészen más viselni, mert ebben nem osztozik mással. Azóta a végzetes nap óta, mikor Holló menedékénél kibotorkált a Sövényből, véres ruhában és szív nélkül, a Tél a része volt, és Ő a Télé. Voltak könnyebb és nehezebb idők, de az a biztos jelenlét, hogy tartozik valamihez, és az hozzá, most nincs. És erre készülhetett volna, de mégsem tette, és váratlan és furcsa érzés, hogy valami hiányzik belőle, hogy már… nem teljes. A Nappali Őrség nem a kiürült termekbe költözött a szívében, máshol vert tanyát így a hiány nem enyhült. 

Túl sok ott már az üres szoba.

Tudta persze, hogy van mihez visszatérni, a Szabadítmány fölött aznap reggel is felkel a nap, és a problémáik újabb problémákat fialtak, és tudja azt is, hogy nincs egyedül, vannak szövetségesei, vannak barátai. Hálásnak kellene lennie.

De megvan az ideje a hálának és megvan az ideje a gyásznak és a fájdalomnak, és bár tartozik azzal Rednek és Gerébnek hogy tiszteli és elfogadja az áldozatukat, magának azzal tartozik, hogy - ha már ez az ostoba szív amúgy sem engedi - nem zárja el a gyászát. A Télnek pedig azzal, hogy megéli a bánatot, a fájdalmat, a veszteséget. Mert most, hogy nem rajta nyugszik egy évszak koronája, most hogy a változás szelei elsodortak mellőle olyanokat, akiknek a jelenlétét esszenciálisnak gondolta, Avarnak, aki már nem Tél Uralkodó… rá kell jönnie, ki is valójában. 

Fonalak - Pesti Mesék alternatív World of Darkness LARP 2023

 Avar elgondolkodva ült a nyitott ablakban, hátát a keretnek vetve és a teáját kortyolva. A tea rég kihűlt, az íze is megkeseredett kicsit, de még jól is esett - józanító volt. A nap már lement, az ablakból még látta vöröses derengését az utca túloldalán álló három emeletes ház lapostetejének peremén. Kezdett hűvösödni, ő pedig nagy sóhajtással hátra döntötte a fejét. Már nincs sok a télből, érződik a levegőben. Persze, visszajöhet még a hideg, havazott már márciusban, de azért… az nem igazi Tél már.

Belekortyolt a teában, a keserű íz szétáradt a szájában. Könnyedén megérintette a hajában a koronát, jól esett a hidegét érezni az ujjbegyein, és ahogy a körme hozzáért, halkan csilingelt, mint mikor apró jégkristályok hullanak egy fagyott tó tükrére. 

Amikor az évszak fordulásakor megjelent a fején, érezte, hogy ez valahogy más. Nem tudta miért, de… valami megváltozott. Korona volt ez is, és a Télé, de… más volt.  

Először megijedt, hogy ez azért van, mert ő döntött úgy, hogy változik, vagy mert magának akart valamit, először azóta, hogy a szíve nélkül, vérben ázó ruhával kizuhant a Sövényből Holló menedékénél. 

Görcsösen próbált visszaemlékezni arra, hogy mit mondott a Tél, amikor felajánlotta neki a koronát sok évvel ezelőtt, volt-e az alkunak apróbetűs része, de nem rémlett semmi, csak az emlékek. Emlékezett a kirojtosodott szélű fakó pulóveren a dér nyomára, emlékezett az elkékült ajkak ferde mosolyára, emlékezett a mellkasából szétáradó fagyos fájdalomra, arra ahogy ha halványan is, de újra felderengtek benne az érzések. 

Elsőnek a félelem.

Emlékezett arra, ahogy hirtelen megérezte hogy kik vannak a Tél udvarában, mintha halvány pókfonalak kötnék őket össze vele. Azóta ezek a fonalak ismerőssé váltak, bár egyre kevesebb lett belőlük, megnyúltak, és néha elpattantak, elvesztek valahol az idő és a tér kuszaságában. De az emlékük megmaradt, mint egy fantom érzés, és ha nagyon koncentrált, még érezte a tapintásukat. Ujja alatt izgő-mozgó, folyton változó fonat, ez Komédiás lesz…  Selymesen puha, tapintásra meleg… ez Santiago. Érintésére rezdülő, sok leheletvékony acélszálból font pókfonál, ahogy végighúzza rajta az ujját, kiserked a vére. Fióka.

Most csak egy szál tartott el tőle, ez érintésre hideg, akár a csont, de kemény, mint az acél.

Avar kinyitotta a szemét, és az érzés eltűnt.

Közben teljesen besötétedett, az utca sárga lámpáinak fénytócsáiba járókelők úsztak be, akár a halak, hogy aztán újra elnyelje őket a sötét. Milyen nyugodt minden, gondolta, aztán hirtelen gondolat - én vagyok nyugodt.

Kioldott az a csomó a gyomrában, már nem akarta görcsösen tenyerébe vájni a körmét, nem próbálta az apró fájdalommal, amivel a fogai mélyednek a hüvelykujjába elkendőzni a sóvárgást, elfelejteni a csuklója bőrének egyre sürgetőbb bizsergését. Elcsendesült lelkében az akarás. 

Tegnap éjjel… Meggondolatlan volt, ő is és László is, és még örülhet, hogy Számadó látta meg őket, és nem mondjuk… Valamelyik idegen vámpír úr. Vagy a farkasok… 

Vagy Geréb.

Meggondolatlanná vált, és nem értette miért, hiszen alig telt el két hét. 

Persze, sok volt a feszültség is, az új elcserélt kiszabadítása, Sohamár ajándékai és a háború istennője egy vámpír testében, egy olyan istennőé akinek varjú a jelképe, és egy olyan vámpírban akinek a neve ugyanaz, mint azé, aki először kóstolta a vérét… Sok a véletlen. A túl sok véletlent pedig errefelé Sorsnak hívják. 

És az a sok beszéd a vérről meg a vérivásról… Pedig kurvára nem akarta ott, a Bálon csinálni, a hat ismeretlen vámpír közelében, de amikor László másodjára kérdezett rá hogy szüksége van-e a segítségére, akkor a szája előbb mozdult minthogy az agya igazán felfoghatta volna a kérdést. 

Szégyenkezve gondolt vissza rá, milyen könnyű volt utána egy elfojtott sóhaj mellett hazudni Számadónak, úgy tenni, mintha nem értené mire kérdezi hogy “ez mi volt?”. 

Hogy ne értette volna, de még minden sejtje bizsergett, úgy érezte a tarkóján még égnek állnak az apró hajszálak és mint mindig ilyenkor, legyőzhetetlennek érezte magát, mint aki bárkit meggyőzhet, bármilyen csatát megnyerhet… 

És akkor, ott, csak kicsit fájt a férfi szemében a csalódottság. 

Most már rosszabb volt, főleg amiatt, ami azután történt. 

Mert az ő választása volt, hogyne. Avar mégis azt érezte, hogy nagyon keskeny ösvény állt nyitva Számadó előtt, nem volt adott minden választás, nem volt igazán… szabad.

És ezt nem teheti meg soha többet. Akár uralkodó marad, akár nem… 

Ismét megérinti a koronát. Talán Számadónak igaza van. Már nem lenne uralkodó, ha a Tél vagy a wyrd nem érezné úgy, hogy annak kell lennie. És talán azért más most a korona, mert változik ő is… talán itt az idő valami másra. 

Sok minden hangzott el múlt éjjel, amiről többet kell megtudnia, van ami az Elcseréltek ügye, van, ami a sajátja. És nem mindnél tudta, kihez forduljon a kérdéseivel.

Ha László a következő párszáz évet is átalussza… A félelem apró szúrását érezte, de az érzés el is illant. Ez még… hetekig nem lesz téma. 

Remélem. 

Nóra pedig azt írta, keresse, ha segítség kell. 

Eszébe jut, amit a Bálon hallott, hogy az elcseréltek vére nem csak “jó bor”, ahogy Őméltósága állította, hogy több annál, látnak tőle dolgokat… Összehúzta a szemöldökét. László sose említette… jó, mondjuk sok másról sem beszélt. 

Vajon Nóra más lesz? 

Persze, megbízott a vértestvérben… de mennyire? Eléggé ahhoz, hogy együtt járjanak a nyomára ennek a furcsa szimbiózisnak ami látszólag kialakul vámpír és elcserélt között? Emlékezett a lány szemében a gyilkos indulatra amivel a szeretője torkának ugrott, arra, hogy abban a pillanatban mennyire félelmetesen egyértelmű volt, amit persze már régóta tudott - hogy nem ember.

Most persze higgadtan át tudta ezt gondolni, de ha valamire megtanította a múlt éjjel, az az, hogy lehet ez másként is. Hogy ha nem vigyáz, el tudja veszíteni a kontrollt, el tudja veszíteni a választás szabadságát. Többet, sokkal többet kell tudnia, és jobban kell támaszkodnia a Szabadítmányra. 

A… barátaira. 

Az érzései újra a megszokott tompasággal derengtek, de ez a gondolat mégis melegséggel töltötte el. 

Nincs egyedül.

Eydis an Graveling - Skellige Szelei Witcher LARP 2023

 Eydis an Graevling lassan, vonakodva lépdelt a pince felé. Az résnyire nyitva volt, az enyhe szellőben meglibbent a pincejató, és az asszony egy pillanatra megtorpant. Érezte ahogy gyürkőzik a torkában a rettegés, de aztán eszmélt: Indis an Graevling már nincs itt. Nem fog hirtelen kivágódni az az ajtó, és nem fogja láncra verve látni a lányát, zavaros, rebbenő tekintetét és véresre harapott ajkait… Nem hallja majd a sikolyba csapó nyöszörgést ahogy Indis a láncoknak feszül, majd visszahulltában a zokogásba fulladó, tébolyult kuncogást. Bár egyszer, egyetlen egyszer látta így a lányt, örökre belé égett a kép, és többé nem tudott a pince közelébe jönni. Azóta majd’ három év telt el, s ő nagyon sokszor sétált el a párbajtérig, de soha tovább. 

Nem vitte a lába. 

Nem vitte a szíve. 

Nem mintha kulcsa lett volna, azt Ardis őrizte, és jó is volt ez így. Ez pont úgy védte őket, mint a gyermeket. 

De hiszen nem is gyermek már, tizenhét telet látott… Hirtelen és váratlan gondolatként hasított belé a vágy, hogy bárcsak láthatná, milyenné cseperedett volna a fiú… lett volna olyan erős és szálas, mint a bátyja…? 

Megsajdult a szíve, de most először nem gondolt arra mint korábban már számtalanszor, hogy talán jobb is így - hogy nem viszi egyik sem tovább az örökséget, nem hoz a világra újabb kárhozott lelkeket… Az átkot meg fogják törni. A Drummondok, holott először őket is ugyanúgy érdemtelennek tartotta a titkaikra, igaz barátoknak bizonyultak. Megteszik azt, amiről nem is merte hinni, hogy lehetséges. 

Mindkét tenyerét az ajtó lapjára simította, és határozottan becsukta azt, hideg kattanással csúszott helyére a zárnyelv. Nem kell látnia. Álmában úgyis sokáig kísérti még a pókhálókkal lepett sötét pincehelyiség, a görbedt ujjak húzta nyomok a föld porában, a falba mélyesztett kampón a rozsdát örökkön állni látszó lánc. És a lány… Az asszony megrázta a fejét. Nem. 

Indis an Graevling már nincs itt. 

Elvitték magukkal a vajákok, elvitte magával a Vaják, akinek arcában még távoztakor is kereste azt a kisfiút, azt az ártatlan gyermeket, akinek álmában hosszú pillái árnyékot vetettek az arcára, és a nevetése vidámságot csempészett a tengerparti kunyhó esti csöndjébe. Mielőtt eljöttek a fekete hajók. 

Ha ott is volt ebben a szenvtelen arcú, marcona férfiban az a kisfiú, Eydis nem találta meg.  Mégis hálát és szeretetet érzett iránta, mert olyat adott neki, amire senki sem volt előtte képes - reményt, hogy talán nincs minden veszve, talán nem Freyja kegyetlen tréfájából hozott ő gyermekeket a Világra, holott tudta, hogy az átok egyiküket sem kerülheti el. Mert ha az Indolfból lett Arnaghadot nem kínozza a seidr iránti vágy, ha átalakulása vajákká képes volt az átkot semmissé tenni, akkor ez talán újra sikerülhet a húvágal is. 

Akármilyen apró is a remény, de mégiscsak remény! 

Óvatosan leült a pinceajtó melletti téglafalra, és elgondolkodva nézte a bejárat körül a letaposott füvet. Pár órája még csak, hogy itt állt a négy vaják, arcukon elszánással arra, hogy kihozzák a lányt s felkészítsék őt a hosszú útra a fészkük felé. És itt álltak a Drummondok is, támogatólag, de védekezően. Itt volt Ardis és Ivarr is, de mindhárman távolabb álltak a pinceajtótól. Nem tudták, hogyan reagálna Indis és nem akarták még nehezebbé tenni a dolgot egyik fél számára sem. A lány szívszorítóan nyöszörgött, majd sikoltozni kezdett, és ezt már az anyai szív nem bírta tovább, muszáj volt elfordulnia, kis híja volt hogy elfusson. A vajákok által elkiáltott varázsszavak után a lány elhallgatott, Eydis pedig érezte, ahogy lecsorognak arcán a könnyek. Nem fordult vissza. Nem búcsúzott. Minden erejével arra a kislányra gondolt sok téllel ezelőtt, a két szinte egyforma gyermekarcra, mielőtt még felfedezték volna a bennük rejtőző erőt és minden rosszra fordult volna. Aztán fogta ezt az emléket, és jó mélyre zárta magában. 

Volt egy fia, de már nincsen, helyette egy felnőtt férfit ismer, sokak szerint szörnyeteg de a szemében emberibb bárkinél. De ő sem az övé már. 

Voltak ikergyermekei, angyalarcú teremtések, akiktől az átok elragadta az egyszerű, boldog élet reményét. Az egyik halott, a másik… jobb ha rá is így gondol. 

Ha sikerül is, amit megkísérelnek messzi fészkükben a vajákok varázsos füveikkel, akkor sem lesz már az ő lánya. Ahogy Arnaghad sem Indolf többé… 

Mégis hinnie kell, hogy Freyjának célja volt ezzel, hogy áldásával a világra jött és kacifántos úton bár, de visszatalált hozzá a fia. Talán így akart az Istennő mindent helyes mederbe terelni, megmenteni Ivarrt és megváltani Indist. Talán nem véletlen, hogy a két testvér sorsa találkozott, és együtt halad tovább, mégha csak rövid ideig is… 

Hitte, Arnaghad nem engedi majd, hogy sokat szenvedjen a húga, ha valami balul ütne ki. 

Felállt a téglafalról és a térdeibe hasító fájdalom emlékeztette arra, túl sokat volt talpon az elmúlt napokban. Egyre hidegebbek lesznek a nappalok is, és már nem fiatalasszony... 

Ahogy lassú léptekkel a Csarnok felé indult, feltámadt a szél; kavargó levelekkel teli tölcsérek kergetőztek a letaposott fű fölött a párbajtéren. Eydis nem nézett hátra.

Indis an Graevling már nincs itt. 

És az élet, Freyja kegyelméből, megy tovább.

Lôminzil - Táboros bleed novella (2023)

Lôminzil Újrév városából nem olyan sötét és tragikus múlttal érkezett Rómennába mint sokatok. Ő békében és bőségben élt, egy jómódú kereskedő család sarjaként és egy elismert és sikeres kereskedő jobbkezeként. Mindene megvolt, amire oly sokan áhítoznak. Mindene, kivéve az, amire a legjobban vágyott. Lôminzil egyszerű származású férfit szeretett, Galathort, a katonát aki egyszer a piacon megmentette a martlócoktól, de cserébe elragadta a szívét. A lány szülei nem helyeselték a szerelmüket, Lôminzil házasságának kapcsolatokat és lehetőleg még több pénzt kellett hoznia a család számára. Titokban találkoztak, mint az összeesküvők, de mikor egy meleg nyárestén Galathor elmondta a lánynak hogy lehetősége nyílt felszállni az egyik hajóra, ami Rómennába, Nyugathonba tart, hogy nevet és nemesi címet szerezve térjen vissza, s dicsőségesen állhasson kedvese szülei elé a kezét kérve, a lány Zamrizorhoz, kapzsi és szívtelen kereskedőmesteréhez fordult, akiről tudta, hogy szintén meghívást kapott Rómennába, így győzködni próbálta, vigye őt is magával. De a férfi inkább úgy tervezte hogy hátra hagyja Lôminzilt Újrévben, távollétében ő irányítsa az üzletet. A lány szívét elöntötte a félelem. Úgy érezte, ha most elválnak, nem látják egymást többé ezen a világon. Így hát a házuk egyik szolgálójával altató főzetett keríttetett a piacról álmatlanságra hivatkozva, és az indulás reggelén abból jó sokat Zamrizor italába kevert, remélve, hogy hosszan alszik majd, miközben kifut a hajó. Zsebében a hamis írással - számtalanszor kellett korábban a férfi helyett aláírnia -, amiben mesetere őt küldi maga helyett Nyugathonba, felszállt a hajóra, és végre szabadnak érezte magát. 

Az úton hosszan tervezgették Galathorral hogyan kezdenek új életet azon a földön, aminek gazdagságáról és nagyságáról olyan sokat hallottak. Tele voltak reménnyel. 

Azt, hogy Rómennában mi történt Númenor végnapjaiban, nem kell elmesélnem, mindannyian tudjátok. Arról mesélek inkább, amit tán sokan nem tudtok. 

Lôminzilban akkor fogant meg először a kétely, és vele a Királynő iránti hűség, amikor látta, milyen könnyedén osztja Armakhor a halált, hogy milyen elveszetten s legyőzötten áll Tar-Míriel őrei között, s hogyan fojtogatja a gyász és a harag a Liga képviselőit szeretteik elvesztése után. Először látta olyanok arcát, akik mindent elveszítettek és mégis küzdenek, olyanok arcát akik valami maguknál nagyobb célért áldozzák fel életüket. Először látta a halált, de először látta az életet is. 

A benne csírába hajtott ellenállást Isildur szavai és a belőle sugárzó fény nevelte csemetévé, s onnantól azon munkálkodott, hogy Númenort, az igaz királynőt szolgálja, és barátai - és most már szövetségesei - segítségére legyen. Először érezte hogy választhat, és először érezte hogy Galathoron kívül igazán tartozik valahova.

Mégsem tudta levetni az érzést, hogy ő az akit mindig hátrahagynak. Ő az aki mindig egy sátorban ülve várja a híreket, várja hogy kedvese visszatérjen, épségben vagy egyáltalán. Várja hogy abban a csatában épp mennyien esnek el a népéből, barátai közül. Aki nemhogy kardot forgatni, de gyógyítani sem tud. 

Csepp volt a tengerben. 

Vagy még az sem. Mert egy csepp is képes hullámot vetni, ő pedig úgy érezte, minden cselekvése hiábavaló. 

Bár többször rávetült a gyanú árnyéka, mindig bizonyította hűségét és ártatlanságát. Talán e két dolog, tehetetlensége és ez a tisztaságában való hit - már-már gőg - vezette arra az útra, a Tizenhármak közé. 

Hitte, ha valaki, ő biztosan ellenáll majd a sötétség szavának. 

Élete utolsó estéjén, amikor ők, akik erre a sötét útra léptek, elbúcsúztak azoktól, akiket szerettek, életében először hazudott Galathornak. Azt mondta, nem tudja mi vár rá, hogy mit követel majd a gyűrű. Elmondta neki, hogy bármi is legyen, tudnia kell hogy mindennél jobban szerette őt, és ez igaz volt, mert a szeretet és a féltés volt az, ami erre az útra vezette. A férfi azonban lerázta magáról a sötét gondolatokat, és inkább arról beszélt hogy miután győzedelmeskednek majd, mindketten felszállnak a hajóra. Hogy keresnek majd egy helyet, ahol sem szülők, sem elnyomók, sem királyok sem helytartók nem mondhatják meg nekik hogyan éljenek. Hogy lesz egy házuk, és lesz egy gyümölcsösük, és lesz kiskertjük és lesznek állataik. Hogy lesznek gyermekeik, akik az almafák között játszadoznak majd és nevetésük betölti majd a levegőt. 

Lôminzil pedig sírt, de közben nevetett, és bólogatott, hogy így lesz. S mélyre, nagyon mélyre zárta magában a gondolatot, ami bizonyosság, hogy ő már sosem száll fel arra a hajóra, s hogy a gyűrű szeretetet követel, a legerősebbet amit csak kovácsolója adni tud. De ezt képtelen volt Galathornak elmondani. 

Ezen az estén, később, elbúcsúzott barátjától, Adûnzagartól is. Megeskette őt hogy vigyáz majd Galathorra ha vele valami történik. 

Népe többi tagjaitól csak másnap vett búcsút, de ez a búcsú más volt. Akkor már ujján volt a gyűrű, s ő erősnek és határozottnak érezte magát, s alig várta hogy harcba induljon társaival. Életében először kardot ragadott, részegítő magabiztossággal. 

Bátran indult a csatába, de mikor a sötét szavakat meghallotta, korábban oly szilárd ellenállása mintha hamuból lett volna, magába omlott. Mintha lényét beszorították volna koponyája hátsó zugába, a sötétség teljesen átvette teste felett az uralmat, s tudata halvány foszlánnyá silányult. 

Sikoltani próbált, de a szája már nem az övé volt. 

Hátrálni akart, de lábai előre vitték. 

El akarta dobni a kardot, de helyette döfött és vágott, s mintha különösen azokat kereste volna akik népéből valók, vagy akik más miatt közel álltak hozzá. Utas volt csupán a saját testében, és ez rosszabb volt, mint sátorban várni a híreket, mert itt látott, látta saját lesújtó karját, látta Rómenna népét elhullani a saját és a Tizenhármak csapásai alatt. 

S mikor úgy tűnt, a lidércnyomásnak már sosem szakad vége, hogy meg nem állnak addig, míg Númenornak írmagja se marad, s csak holt tetemeket fog magával sodorni a hullám, akkor meghallott egy dalt. Nem tudta honnan hallik, nem tudta ki énekel, de tudta hogy ez a dal róluk, a gyűrűhordozókról szól, arról akik voltak és akiknek valójában lenniük kell. És nekifeszült a börtönének, és áttörte a falakat, és végre érezte hogy karja újra a sajátja, és hogy benne a kard iszamos a vörös vértől, népe vérétől. És látta hogy ott áll előtte Sauron, és tudta hogy nem sokáig tudja majd visszatartani a sötétséget, de egy dolgot megtehet. Felemelte a kardot és lesújtott vele a Sötét Úrra, és látta hogy tizenkét társa ugyanígy tesz. De mikor kardja megsebezte Sauron testét, fejében mintha kénköves hordó robbant volna, szívét pedig száz kampó húzná száz irányba. A fájdalom olyan erős volt, hogy csak sikoltani tudott, olyan erős, hogy fohászkodott a halálért. 

S mikor érezte, hogy  a sikolytól a torka is felszakad, hogy már sikoltani sem tud tovább, akkor a Valák kegyelméből visszakapta Ilúvatar ajándékát. 

S mielőtt kihúnyt benne az eszmélet utolsó szikrája, még érezte arca alatt egy ruha puhaságát és az élet testmelegét. És utolsónak ezeket a szavakat hallotta: Üdvözöllek, Lôminzil.

Medve-éohring történet

 Történetet mondok néked, régi történetet, olyan régit hogy még Anyánk is fiatal volt amikor ez a történet született, s Atyánk lomhán kúszó fénye alatt még csak próbálgattuk, mi is a beszéd. Akkor még sokat felejtettünk, és nem tudtuk milyen fontos az emlékezés. Akkor még könnyelműen szólt mindenki, mert nem nyújtózott előttünk s mögöttünk az idő végtelenségébe a törzs emlékezete. 

Abban az időben történt ez, amikor népünk nyaranta a végtelen pusztában kísérte a nyájakat, de a tél közeledtével a sötét erdők árnyékába húzódtunk. A rengeteg homályában számtalan veszély leselkedett ránk, de tüzeink és a vadászok nyilai távol tartották a fenevadakat.

Történt egy nap, hogy egy fiatal vadász élelemért indult az erdőbe. Nem szűkölködött ekkor élelemben a rengeteg, tele voltak a csapdái, de bőven teremtek az őszi bogyók is, gyorsan telt a hátán átvetett iszák, övén sorakoztak a nyulak. Amikor a sűrűből kiérve zümmögésre lett figyelmes, fellelkesült, mert tudta: ahol méhek vannak, ott méznek is kell lennie! Micsoda csemege lenne s hogy örülne neki a törzs… különösen egy fekete szemű lányka járt a fejében ekkor, így történhetett hogy vakmerőn és óvatlanul nyúlt a kaptár felé, ami azonnal felbolydult s kirajzottak belőle mind a méhek. 

A fájdalmas csípések elől futva igyekezett menekülni a vadász. Védte az arcát a fullánkos támadókkal szemben, s így nem láthatta hogy előtte már nem egyenes a talaj, s ahogy kiszaladt a talpa alól a föld, gurulni kezdett az avarral és ágakkal borított lejtőn. 

Nagyon hosszú időnek tűnt amíg végül nagy puffanással elérte a domb alját, nem messzire egy apró tótól. Miután újra kapott levegőt, érezte hogy egyik lábába éles fájdalom hasít. A felhasadt ruhán keresztül egy nem túl mély vágás bukkant elő, de a sebbe levelek és ágacskák tapadtak. A férfi kínkeservvel felállt, és tájékozódni próbált. Örült, hogy legalább a méhek ide már nem követték, de az erdő ezen része nem volt ismerős neki, hamarosan egyértelművé lett, hogy eltévedt. Vissza kell másznia a dombon, akkor újra megtalálhatja az utat. 

De ez, bár könnyűnek hangzott, közel sem volt az. Testét számtalan apró karmolás borította, a lábán lévő seb pedig fájdalmasan lüktetett. Elbicegett a tóhoz, és óvatosan leült a partján. A víz elég tisztának tűnt ahhoz, hogy vigyázva, összeszorított fogakkal ki merje tisztítani a sérülést. Ahogy hátrafordult, mögötte végtelennek tűnt az emelkedő. Nem okozna kihívást bármely más napon, de így, sebesülten… Felsóhajtott, és maga mellé húzta az iszákját. Gurulás közben a legtöbb nyulat elveszítette övéről, csak egy maradt, és a szöveten átütő vörös folt alapján a bogyók is megsínylették az utazást, de tudta, ennie kell valamit, ha erőt akar gyűjteni a mászáshoz. Evett hát a szétkenődött gyümölcsökből, kortyolt a tó vizéből. Épp azon gondolkodott, be kellene-e kötnie a lábát, hisz ruhái mind piszkosak, mikor nem messze tőle a bokorból hangos zörgés kíséretében előlépett egy medve. Rettenetes félelem öntötte el a vadászt, félig kúszva, félig mászva indult meg az emelkedő felé, mikor igazán különös dolog történt - az állat szólt hozzá.

 

- Nem kell félned tőlem. Nem azért jöttem, hogy ártalmadra legyek. 

A vadász annyira meglepődött, hogy abbahagyta a mászást, és döbbenten bámult a megtermett medvére. Az lassan elindult felé ringatózó járásával, de olyan messze, amit még a férfi is biztonságosnak vélt, megállt. 

- Érzem rajtad a félelem szagát. Értem hogy mitől félsz, de ha meghallgatsz akkor látni fogod, nincs okod tartani tőlem! S ha mélyen lenyúlsz az emlékezeted kútjába rájössz majd, hogy népeink már ismerik egymást.

- Ismerjük egymást? - kérdezte vissza zavartan a vadász - De hát az lehetetlen! Biztosan emlékeznék rá, ha már találkoztunk volna. 

- Még egészen apró voltál, és nagyapád hozott magával az erdőbe. Megmutatta neked a fákat, bokrokat, megmutatta mi mire való, mi ehető és milyen növényeket kell messziről elkerülni. Te nem emlékezel rá, mert néped még fiatal, és nem tudja, hogyan kell megőrizni a dolgokat a történeteken keresztül. Nálatok mindenki önmagára van utalva hogy megőrizze tudása értékes morzsáit. 

- Veletek tán másképp van? - kérdezett vissza kissé sértetten a vadász.

- Másképp bizony. Az én népem minden évben ősz végén, mielőtt aludni térünk, összegyűlik a hegyek kebelében. Eljönnek akkor a nagytalpúak, el a cammogók, a mézajkúak és mind a többi törzs. Akkor pedig mindenki elmeséli, mit tapasztalt, mit látott mialatt fordult az év. Napokig tart akkor ez a gyűlés, mert fel kell sorolni mind a történeteket, hogy a fiatalok is megjegyezhessék. Veled sem én találkoztam azon a sok évvel ezelőtti napon, de úgy emlékszem rá, mintha velem történt volna. Nagyapád jól bánt az én apámmal, ezért kelek most én is a te segítségedre. Kapaszkodj belém, és kövess. Megmutatom, hol találsz írt a sebedre. 

A vadász különös módon tudta, hogy megbízhat a medvében. Mint egy bizsergés kelt életre benne az emlékezet, habár még csak töredezetten látta az emlékképeket, mint mikor az ég apró foltokként tör át a ringatózó lombok között, folyton változóan. Kezét az állat nyakára tette, és így támaszkodva együtt sétáltak, távolodtak a tavacskától. 

Nem telt bele sok idő, és egy fa közelébe értek. Amikor a férfi meghallotta az ismerős zümmögést, félni kezdett - nem volt még olyan régen az a találkozás a méhekkel! Megtorpant, kezét is levette a medve nyakáról.

- Mi a baj? - fordult vissza hozzá az állat.

- A méhek… meg fognak csípni. -  rázta a fejét nagy ijedelmében a vadász.

- Hmmm… A méhek nem bántanak, ha tisztelettel fordulsz hozzájuk. El kell kérni tőlük a mézet, nem csak elvenni, mintha minden a tiéd lenne a rengetegben. - úgy ráncolta férfiökölnyi orrát, ami mosolygásnak is beillett. 

- Hogyan kell… elkérni tőlük?

- Erre most nem tudlak megtanítani. Fontosabb, hogy gyorsan írt találjunk a sebedre. De ha türelmes leszel, és van benned vágy a dolgok tudására… akkor megtanítalak. Nem csak erre, sok minden másra is, amit nekem is őseim tanítottak, és amit én is tovább tanítottam a gyermekeimnek.

A vadász nem látta hogy a medve pontosan mit csinált, de a méhek zümmögése elmélyült, és eltávolodtak a fa odvában lévő kaptártól. 

- Nyúlj be a kaptárba, és törj le egy darabot a mézes lépből. De ne nagyobbat, mint a tenyered! Nekik is szükségük van rá.

Félve ugyan, de a férfi belenyúlt az odúba, és óvatosan letört egy darabot a ragacsos lépből. Kezében a csöpögő, édes illatú darabbal hátrébb lépett, a méhek pedig rögtön visszasereglettek a kaptár köré, és folytatták megszokott jövés-menésüket. A vadász meglepetten nézett a kezében lévő lépesmézre. 

- Kend a mézet a sebre! - mondta bátorítóan az állat.

- Eszed vesztetted? - kérdezte felháborodva a férfi - épp most tisztítottam ki a sebet!

- Bíznod kell bennem - dörmögte a medve - a méz jó a sebre, segíti a gyógyulását!

Végül a vadász úgy döntött hogy próbát tesz a gyógyírral, s óvatosan, a lépet egyik kezében tartva vékony réteget kent rá a ragacsos anyagból. Azt hitte majd marni fog, de kellemes érzés volt. A medve javaslatára inge korcba gyűrt, s így nem földes, sáros részéből gyolcsot készített, azt is mézzel vonta be és tekerte a sebesült lábára. Ezután a medve elvezette onnan, s fertályóra sétával egy barlanghoz értek. Itt kényelmesen elvackolták magukat az összehordott avaron s beszélgetni kezdtek. Szinte egész éjjel beszéltek, s minél többet mesélt a vadász a medvének, annál többre emlékezett. Előjöttek gyermekkori emlékei, de olyan dolgok is amikről csak másoktól hallott, és maga sem tudta, hogy emlékszik rá. A medve pedig mesélt a saját törzséről, és elsorolta mind a gyógyító növényeket azt ígérve, hogy másnap meg is mutatja majd neki. Végül nyugovóra tértek, s a puha avaron olyan kényelmes alvás esett, amit a férfi soha nem gondolt volna.

Pirkadatkor magától ébredt, frissnek és kipihentnek érezve magát, de a medvét nem látta sehol a barlangban. A lábát próbálgatva meglepetten vette észre hogy a fájdalom nagy része eltűnt, s könnyebben rá tudott állni. Még bicegve, de támasz nélkül kisétált a barlang szájához, ahol a kelő nap fényében a medve ült, és az erdőt figyelte. 

- Amint felszívódnak az árnyak a fák közül, elindulunk. Visszavezetlek a törzsedhez, s közben megmutatom neked mind a növényeket és bogyókat, amik betegség vagy sebesülés esetén hasznodra lehetnek.

Így is történt, és a vadász sokat tanult ezen az úton, ami egyszerre tűnt hosszúnak és roppant rövidnek. 

S különös módon a férfi, aki már nem csak vadász volt, de törzse gyógyítója is, ezután jobban emlékezett mindenre, ami megesett vele, s amit barátai és rokonai elmondtak neki. És megtanulta jól hallgatni az embereket, s megtanulta jól elmondani a történeteket. Regős lett a népe között, mesék tudója, szavak forgatója s a törzs emlékezete. S utána regősök lettek gyermekei, s azok gyermekei is, és mind megőrizték barátságukat a medvék törzsével az előttük húzódó hosszú években.

Róka-éohring történet

 Már ismeritek a történetet arról, hogy Atyánk hogyan küldte el hozzánk a sasokat és a tüzet, Anyánk testvéreinket, az állatokat, és Szél bátyánk hű szövetségeseinket, a lovakat s hogyan változott meg életünk örökre. 

S tudtok a Nagy Ellenségről is, aki hogy elveszejtsen minket, elküldte a fenevadakat a Ködhegység rejtekéből, a legsötétebb vadon méhéből küldte őket hogy népünket próbára tegyék, s hogy megtanítsák nekünk, félni nem csak az éjszakától s nem csak a hidegtől lehet. Hogy elveszhet az is, kinek van mit ennie, van mi melegítse. S a fenevadak, csupa fog pofájú kőszürke farkasok sokat elragadtak jószágainkból, s nem volt biztonságban az sem, ki egyedül járt. Ez még akkor volt mikor a Nagy Folyó mellett éltünk, s ismeretlenek voltak előttünk a végtelen mezők, ahol a szem messzire lát és a szél hátán hordozza a szabadság ízét. 

Akkor harcosaink számosat megöltek az ordasok közül, de úgy tűnt számuk nem apad, akár hányat vágtak le, mindig újabbak jöttek helyettük. És nem is mindenki tudott kardot forgatni, íjat ragadni, betegek, anyák, gyermekek kényszerültek rá hogy sátraikban rejtőzzenek megbújva, s a táborok körül egész éjjel égtek a fáklyák. 

Történt ekkor egy télen, hogy egy ifjú leány rőzsét gyűjteni indult, s túlságosan eltávolodott testvéreitől - egy bozótosba tévedt. Bármerre fordult, minden csenevész ág, minden fagyott rög egyformának tetszett, sehogy sem találta a kiutat. Ahogy haladt előre, úgy tűnt, csak egyre sűrűbb a bozót, s a Nap is kezdett már lebukni a hegyek hófödte ormai mögé. Nemsokára a leány tudta, menthetetlenül eltévedt. A hegyek árnyéka rávetült a bozótosra, és a lányra fogvacogtató hideggel köszöntött rá az éjszaka. Szíve megtelt rettegéssel, mikor a sötétségből farkasok üvöltését hallotta. Messziről szólt. Még messziről. De nem eléggé! Leroskadt hát a kemény, hideg földre, és keserves sírásra fakadt, hisz tudta, nincs kiút. Ahogy sírt, egyszer csak hallotta, hogy valami motoz a közeli ágak között. Teste elé húzta a rőzseköteget hogy védje magát, bár ő is tudta hogy ha ordas bújik a bozótban akkor minden ilyen védelem felesleges. Riadtan pislogott a sötétben. Éppen akkor, amikor a felhők mögül kibukkant a hold, a hang forrása, egy állat lépett ki az apró tisztásra a lánnyal szemközt. Egy róka volt az, rőt bundáján bucskát vetett a holdvilág, s nem látszott félni, ahogy közelebb lépett a könnyes arcú lányhoz. 

- Elvesztetted az utat. Segítek neked újra megtalálni. - szólt a róka. Mielőtt a lány csodálkozni tudott volna, hogy hogy értheti a beszédét, az állat megfordult, és úgy nézett vissza rá.

- Gyere. Sietnünk kell, itt nem vagyunk biztonságban.

- De a bozót… megszaggatja a ruhám, megsebzi a bőröm! - válaszolta a lány riadtan. Újabb farkasvonyítás hangzott, most már közelebbről.

- Ne félj - válaszolta a róka - amerre én vezetlek, ott nem eshet bajod. Attól tartok, a rőzsét itt kell hagynod. 

A lány leoldotta válláról a rőzseköteget, és az állat nyomában befurakodott az ágak között. A hely szűk volt, de a bokrok nem voltak tüskések, s pár lépés után kiszélesedett annyira, hogy fel tudott állni. Mint két furcsa, gallyakból szőtt fal, úgy vette körbe a keskeny csapást az ágak szövevénye.

- Ez egy titkos ösvény - mondta a róka, mintha olvasott volna a lány gondolataiban - csak a népem ismeri. Kövess!

Gyorsan haladtak az ösvényen, s bár többször hallotta hogy a közelben kutatnak, a lány egyszer sem pillantotta meg a farkasokat. A róka megállt egy pillanatra és visszanézett rá.

- Nagyon dühösek - mondta, és a leány megesküdött volna, hogy vidámságot hall a hangjában - érzik a szagodat, de nem érhetnek el. Túl sűrű a bozót, s tüskék tarkítják. Felsebzi az orrukat!

A bozót nem mindig volt ennyire jól járható, néhol kúszniuk az alagútként föléjük boruló bozót alatt, sőt, egy alkalommal még kénytelenek voltak sekély is gödröt ásni, hogy átférjenek. Végtelennek tűnő idő után végül kibukkantak a bozótos szélén, s nem messze onnan fáklyák fényét látták. 

- Ezek a testvéreim lesznek, engem keresnek - mondta a lány. - Megmentetted az életem. Az adósod vagyok! Hogyan hálálhatnám meg?

- Hideg van, és én éhes vagyok. Hozz nekem ételt minden alkonyatkor, míg a napok nyárba nem fordulnak, és megfizetted az adósságodat. A fáklyák fénykörének szélén várlak majd.

Azzal a róka eltűnt az ágak között, a lány pedig futva indult a fivérei felé, akik karjukba zárták már-már halottnak hitt húgukat. 

A leány pedig eljött a következő alkonyatkor, majd az azt követő és az azt követő alkonyatkor is, s mindig hozott magával valami élelmet. Ha más nem, vacsorájából tett félre, de nem feledte adósságát a róka felé, aki akkor is megtalálta a táborukat ha tovább indultak, friss legelők nyomán a Nagy Folyó völgyében vagy a Hegyek lábánál. 

Ahogy teltek a hetek, hónapok, barátokká váltak, a lány és a róka. Találkozásaik gyakran fordultak beszélgetésbe és gyakori témájuk volt hogy hogyan lel rá az állat mindig a nyomukra, hogyan találja meg a biztonságos utat a vadonban. A lány pedig arról mesélt, hogyan él együtt kölcsönös megértésben és hogyan dolgozik együtt, egymásért a családja. Hogy mindenkinek megvan a maga szerepe, így segítik a törzs életben maradását. A róka sok mindenre megtanította - hogy hogyan lehet fellelni a titkos ösvényeket, hogyan lehet a fű hajlásából is megtalálni a vadcsapást, vagy épp a rejtekutat, amin elrejtőzhetnek az ordasok elől. 

S ez a kölcsönösség javára vált mindkét törzsnek. Amikor kitavaszodott, egy alkonyatkor a róka már nem egyedül érkezett a törzs táborához - kicsinyeit is magával hozta. 

- A családom gyarapodhat - mondta a lánynak - köszönhetően az élelemnek, amit törzsedtől kapok. A tartozásod hamarosan leróvod, de most már nekem is van családom, aki emlékezni fog rád. 

- A barátomnak tartalak - válaszolta a lány - azt hiszem, a sorsunk örökre összefonódott. Ha eljön az idő, én is elhozom majd hozzád a gyermekeimet, mert szeretném ha ők is tanulnának tőled. Cserébe megosztjuk veletek ami élelmünk van, és így mindkét család, a tiéd és az enyém is, megerősödhet. 

És így is történt. Nem fordult még kétszer az év még, mikor a lány megmutatta a rókának első gyermekét. Gyönyörű kislány volt, dundi kezecskéjével nevetve kapkodott a róka bajsza felé ahogy a fűben ültek hárman. A lány látta, megszaporodtak az állat pofáján a fehér szőrszálak, s mintha bundája sem fénylett volna úgy, mint mikor először találkoztak.  

- Megöregedtél - mondta neki, mert nem volt közöttük helye finomkodásnak.

- A következő tavaszon már nem találkozunk. De elküldöm majd hozzád a gyermekeimet, ők pedig majd az ő gyermekeiket. Törzseink között mindaddig barátság lesz, amíg van, aki fenntartsa azt mindkét oldalról. 

A lány tudta, szomorúságot kellene éreznie hogy elveszíti egy barátját, de szíve mélyén tudta: teljesebb életet éltek így mind a ketten, s hogy találkozásuk azon a két évvel korábbi télen nem csak az ő életüket változtatta meg, de átformálta a jövőjüket is.