Amikor egy nehéz és veszélyes küldetésre indulás előtt az embernek - bocsájtassék meg ma, hogy nem a Szabad kifejezést használom - azt mondják "Lehet, hogy nem térünk mind vissza", ritkán gondol arra, hogy _mások_ nem térnek majd vissza. Arra gondol, hogy vele történik valami, és hogy a cél, amiért elindul, megéri-e a kockázatot. És a bátor ember gyakran arra jut, hogy igen. Megéri. Azokért, akiket szeret, akiknek a védelmére esküdött, vagy eskü nélkül fogadta, akikért bármit feláldozna.
De nem mindig a saját magunk feláldozása a legfájdalmasabb. Mert előfordul, hogy akiket védeni akarunk, akikért mindent feláldoznánk... azok maguk is így gondolkodnak, és mikor nincs más kiút, akkor ott a kérdés - önfeláldozásunk csak a saját életünkig terjed, vagy el tudjuk engedni azokat is, akiket szeretünk, ha a Sors ezt követeli magának? Nincsenek jó válaszok, és a rossz válaszok közül is néha a legfájdalmasabbat kell választani.
Furcsa dolog a fájdalom, ha valaki, Avar biztosan tudja ezt. Érzett már mindenféle fájdalmat, a papír vágta sebtől a törött csontokig, törött szívekig, egy évszakon át. Most, mikor a pirkadó ég alatt a Gellért Hegy tetején ül egy sziklán, és nagyot húz a langyos whiskeyből amit egész nap magával cipelt, mégis szeretne inkább a Fürdő mélyi szobában lenni. Szeretné inkább átélni újra- és újra az egész Szabadítmány összes fájdalmát, bármit inkább mint ezt a rettenetes kínt és bánatot, amitől nem kap levegőt, amitől úgy érzi a karjait sem tudja felemelni. Mert akkor ott, a Fürdőben, ott volt Red. Két ájulás között érezte hűvös ujjait a homlokán, határozott, de megnyugtató hangját arról, hogy ki fogja bírni... Amikor pedig elragadta mégis az öntudatlanság, álmaiban ott volt Santiago és az Álomerőd, a biztonság és megnyugvás, hogy nincs egyedül.
Pokolba ezzel az átkozott szívvel, hogy pont akkor nem működik rendesen, amikor szüksége lenne rá. Nem akart érezni semmit, ezért zárta el magát a menedékben is az érzelmek elől, de mire az eskütételnek vége volt, elkezdett megint visszaszovárogni minden... Eltűnt hát a szertartás után, szájában keserű ízt hagyott a bűntudat, hogy senkinek nem szólt, de nem bírt újra Bánk szomorú vagy Csévi aggódó arcára nézni, úgy érezte, ha még valaki megkérdezi hogy van, sikítani fog, és akkor nem biztos, hogy abba tudja majd hagyni.
Eltűnt hát, lopva távozott mint a cselszövők, maga se tudta hová tartva. Második menedékéből kilépve céltalanul indult el az utcákon, és egyszer csak ott volt előtte a Duna, a gömb alakú utcalámpákon túl pedig a zsarátnokokkal pettyezett Gellért Hegy. Az este langyos volt, a levegő illatos, és Avar egy pillanatig gyűlölte Budapestet ezért.
Mire felsétált a Gellért Hegyre az érzés csillapult, cserébe visszatért a fájdalom. A szikla, amire letelepedett, még őrizte a nap melegét.
- Minden kell neked, nem igaz? - Szólalt meg, de maga se tudja a városhoz vagy a Sorshoz vagy mindkettőhöz beszél. - Nem adtunk eleget eddig? Nem áldoztunk eleget? Neked minden kell, nem igaz?
Nagyot húzott az italból. Soha nem fogja megszeretni a whiskeyt, de az ital Redhez kötődött, és most mindenbe kapaszkodott, ami rá emlékezteti. De nem csak Redre, mást is veszített aznap, és ezt a veszteséget egészen más viselni, mert ebben nem osztozik mással. Azóta a végzetes nap óta, mikor Holló menedékénél kibotorkált a Sövényből, véres ruhában és szív nélkül, a Tél a része volt, és Ő a Télé. Voltak könnyebb és nehezebb idők, de az a biztos jelenlét, hogy tartozik valamihez, és az hozzá, most nincs. És erre készülhetett volna, de mégsem tette, és váratlan és furcsa érzés, hogy valami hiányzik belőle, hogy már… nem teljes. A Nappali Őrség nem a kiürült termekbe költözött a szívében, máshol vert tanyát így a hiány nem enyhült.
Túl sok ott már az üres szoba.
Tudta persze, hogy van mihez visszatérni, a Szabadítmány fölött aznap reggel is felkel a nap, és a problémáik újabb problémákat fialtak, és tudja azt is, hogy nincs egyedül, vannak szövetségesei, vannak barátai. Hálásnak kellene lennie.
De megvan az ideje a hálának és megvan az ideje a gyásznak és a fájdalomnak, és bár tartozik azzal Rednek és Gerébnek hogy tiszteli és elfogadja az áldozatukat, magának azzal tartozik, hogy - ha már ez az ostoba szív amúgy sem engedi - nem zárja el a gyászát. A Télnek pedig azzal, hogy megéli a bánatot, a fájdalmat, a veszteséget. Mert most, hogy nem rajta nyugszik egy évszak koronája, most hogy a változás szelei elsodortak mellőle olyanokat, akiknek a jelenlétét esszenciálisnak gondolta, Avarnak, aki már nem Tél Uralkodó… rá kell jönnie, ki is valójában.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése