Avar elgondolkodva ült a nyitott ablakban, hátát a keretnek vetve és a teáját kortyolva. A tea rég kihűlt, az íze is megkeseredett kicsit, de még jól is esett - józanító volt. A nap már lement, az ablakból még látta vöröses derengését az utca túloldalán álló három emeletes ház lapostetejének peremén. Kezdett hűvösödni, ő pedig nagy sóhajtással hátra döntötte a fejét. Már nincs sok a télből, érződik a levegőben. Persze, visszajöhet még a hideg, havazott már márciusban, de azért… az nem igazi Tél már.
Belekortyolt a teában, a keserű íz szétáradt a szájában. Könnyedén megérintette a hajában a koronát, jól esett a hidegét érezni az ujjbegyein, és ahogy a körme hozzáért, halkan csilingelt, mint mikor apró jégkristályok hullanak egy fagyott tó tükrére.
Amikor az évszak fordulásakor megjelent a fején, érezte, hogy ez valahogy más. Nem tudta miért, de… valami megváltozott. Korona volt ez is, és a Télé, de… más volt.
Először megijedt, hogy ez azért van, mert ő döntött úgy, hogy változik, vagy mert magának akart valamit, először azóta, hogy a szíve nélkül, vérben ázó ruhával kizuhant a Sövényből Holló menedékénél.
Görcsösen próbált visszaemlékezni arra, hogy mit mondott a Tél, amikor felajánlotta neki a koronát sok évvel ezelőtt, volt-e az alkunak apróbetűs része, de nem rémlett semmi, csak az emlékek. Emlékezett a kirojtosodott szélű fakó pulóveren a dér nyomára, emlékezett az elkékült ajkak ferde mosolyára, emlékezett a mellkasából szétáradó fagyos fájdalomra, arra ahogy ha halványan is, de újra felderengtek benne az érzések.
Elsőnek a félelem.
Emlékezett arra, ahogy hirtelen megérezte hogy kik vannak a Tél udvarában, mintha halvány pókfonalak kötnék őket össze vele. Azóta ezek a fonalak ismerőssé váltak, bár egyre kevesebb lett belőlük, megnyúltak, és néha elpattantak, elvesztek valahol az idő és a tér kuszaságában. De az emlékük megmaradt, mint egy fantom érzés, és ha nagyon koncentrált, még érezte a tapintásukat. Ujja alatt izgő-mozgó, folyton változó fonat, ez Komédiás lesz… Selymesen puha, tapintásra meleg… ez Santiago. Érintésére rezdülő, sok leheletvékony acélszálból font pókfonál, ahogy végighúzza rajta az ujját, kiserked a vére. Fióka.
Most csak egy szál tartott el tőle, ez érintésre hideg, akár a csont, de kemény, mint az acél.
Avar kinyitotta a szemét, és az érzés eltűnt.
Közben teljesen besötétedett, az utca sárga lámpáinak fénytócsáiba járókelők úsztak be, akár a halak, hogy aztán újra elnyelje őket a sötét. Milyen nyugodt minden, gondolta, aztán hirtelen gondolat - én vagyok nyugodt.
Kioldott az a csomó a gyomrában, már nem akarta görcsösen tenyerébe vájni a körmét, nem próbálta az apró fájdalommal, amivel a fogai mélyednek a hüvelykujjába elkendőzni a sóvárgást, elfelejteni a csuklója bőrének egyre sürgetőbb bizsergését. Elcsendesült lelkében az akarás.
Tegnap éjjel… Meggondolatlan volt, ő is és László is, és még örülhet, hogy Számadó látta meg őket, és nem mondjuk… Valamelyik idegen vámpír úr. Vagy a farkasok…
Vagy Geréb.
Meggondolatlanná vált, és nem értette miért, hiszen alig telt el két hét.
Persze, sok volt a feszültség is, az új elcserélt kiszabadítása, Sohamár ajándékai és a háború istennője egy vámpír testében, egy olyan istennőé akinek varjú a jelképe, és egy olyan vámpírban akinek a neve ugyanaz, mint azé, aki először kóstolta a vérét… Sok a véletlen. A túl sok véletlent pedig errefelé Sorsnak hívják.
És az a sok beszéd a vérről meg a vérivásról… Pedig kurvára nem akarta ott, a Bálon csinálni, a hat ismeretlen vámpír közelében, de amikor László másodjára kérdezett rá hogy szüksége van-e a segítségére, akkor a szája előbb mozdult minthogy az agya igazán felfoghatta volna a kérdést.
Szégyenkezve gondolt vissza rá, milyen könnyű volt utána egy elfojtott sóhaj mellett hazudni Számadónak, úgy tenni, mintha nem értené mire kérdezi hogy “ez mi volt?”.
Hogy ne értette volna, de még minden sejtje bizsergett, úgy érezte a tarkóján még égnek állnak az apró hajszálak és mint mindig ilyenkor, legyőzhetetlennek érezte magát, mint aki bárkit meggyőzhet, bármilyen csatát megnyerhet…
És akkor, ott, csak kicsit fájt a férfi szemében a csalódottság.
Most már rosszabb volt, főleg amiatt, ami azután történt.
Mert az ő választása volt, hogyne. Avar mégis azt érezte, hogy nagyon keskeny ösvény állt nyitva Számadó előtt, nem volt adott minden választás, nem volt igazán… szabad.
És ezt nem teheti meg soha többet. Akár uralkodó marad, akár nem…
Ismét megérinti a koronát. Talán Számadónak igaza van. Már nem lenne uralkodó, ha a Tél vagy a wyrd nem érezné úgy, hogy annak kell lennie. És talán azért más most a korona, mert változik ő is… talán itt az idő valami másra.
Sok minden hangzott el múlt éjjel, amiről többet kell megtudnia, van ami az Elcseréltek ügye, van, ami a sajátja. És nem mindnél tudta, kihez forduljon a kérdéseivel.
Ha László a következő párszáz évet is átalussza… A félelem apró szúrását érezte, de az érzés el is illant. Ez még… hetekig nem lesz téma.
Remélem.
Nóra pedig azt írta, keresse, ha segítség kell.
Eszébe jut, amit a Bálon hallott, hogy az elcseréltek vére nem csak “jó bor”, ahogy Őméltósága állította, hogy több annál, látnak tőle dolgokat… Összehúzta a szemöldökét. László sose említette… jó, mondjuk sok másról sem beszélt.
Vajon Nóra más lesz?
Persze, megbízott a vértestvérben… de mennyire? Eléggé ahhoz, hogy együtt járjanak a nyomára ennek a furcsa szimbiózisnak ami látszólag kialakul vámpír és elcserélt között? Emlékezett a lány szemében a gyilkos indulatra amivel a szeretője torkának ugrott, arra, hogy abban a pillanatban mennyire félelmetesen egyértelmű volt, amit persze már régóta tudott - hogy nem ember.
Most persze higgadtan át tudta ezt gondolni, de ha valamire megtanította a múlt éjjel, az az, hogy lehet ez másként is. Hogy ha nem vigyáz, el tudja veszíteni a kontrollt, el tudja veszíteni a választás szabadságát. Többet, sokkal többet kell tudnia, és jobban kell támaszkodnia a Szabadítmányra.
A… barátaira.
Az érzései újra a megszokott tompasággal derengtek, de ez a gondolat mégis melegséggel töltötte el.
Nincs egyedül.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése