Lôminzil - Táboros bleed novella (2023)

Lôminzil Újrév városából nem olyan sötét és tragikus múlttal érkezett Rómennába mint sokatok. Ő békében és bőségben élt, egy jómódú kereskedő család sarjaként és egy elismert és sikeres kereskedő jobbkezeként. Mindene megvolt, amire oly sokan áhítoznak. Mindene, kivéve az, amire a legjobban vágyott. Lôminzil egyszerű származású férfit szeretett, Galathort, a katonát aki egyszer a piacon megmentette a martlócoktól, de cserébe elragadta a szívét. A lány szülei nem helyeselték a szerelmüket, Lôminzil házasságának kapcsolatokat és lehetőleg még több pénzt kellett hoznia a család számára. Titokban találkoztak, mint az összeesküvők, de mikor egy meleg nyárestén Galathor elmondta a lánynak hogy lehetősége nyílt felszállni az egyik hajóra, ami Rómennába, Nyugathonba tart, hogy nevet és nemesi címet szerezve térjen vissza, s dicsőségesen állhasson kedvese szülei elé a kezét kérve, a lány Zamrizorhoz, kapzsi és szívtelen kereskedőmesteréhez fordult, akiről tudta, hogy szintén meghívást kapott Rómennába, így győzködni próbálta, vigye őt is magával. De a férfi inkább úgy tervezte hogy hátra hagyja Lôminzilt Újrévben, távollétében ő irányítsa az üzletet. A lány szívét elöntötte a félelem. Úgy érezte, ha most elválnak, nem látják egymást többé ezen a világon. Így hát a házuk egyik szolgálójával altató főzetett keríttetett a piacról álmatlanságra hivatkozva, és az indulás reggelén abból jó sokat Zamrizor italába kevert, remélve, hogy hosszan alszik majd, miközben kifut a hajó. Zsebében a hamis írással - számtalanszor kellett korábban a férfi helyett aláírnia -, amiben mesetere őt küldi maga helyett Nyugathonba, felszállt a hajóra, és végre szabadnak érezte magát. 

Az úton hosszan tervezgették Galathorral hogyan kezdenek új életet azon a földön, aminek gazdagságáról és nagyságáról olyan sokat hallottak. Tele voltak reménnyel. 

Azt, hogy Rómennában mi történt Númenor végnapjaiban, nem kell elmesélnem, mindannyian tudjátok. Arról mesélek inkább, amit tán sokan nem tudtok. 

Lôminzilban akkor fogant meg először a kétely, és vele a Királynő iránti hűség, amikor látta, milyen könnyedén osztja Armakhor a halált, hogy milyen elveszetten s legyőzötten áll Tar-Míriel őrei között, s hogyan fojtogatja a gyász és a harag a Liga képviselőit szeretteik elvesztése után. Először látta olyanok arcát, akik mindent elveszítettek és mégis küzdenek, olyanok arcát akik valami maguknál nagyobb célért áldozzák fel életüket. Először látta a halált, de először látta az életet is. 

A benne csírába hajtott ellenállást Isildur szavai és a belőle sugárzó fény nevelte csemetévé, s onnantól azon munkálkodott, hogy Númenort, az igaz királynőt szolgálja, és barátai - és most már szövetségesei - segítségére legyen. Először érezte hogy választhat, és először érezte hogy Galathoron kívül igazán tartozik valahova.

Mégsem tudta levetni az érzést, hogy ő az akit mindig hátrahagynak. Ő az aki mindig egy sátorban ülve várja a híreket, várja hogy kedvese visszatérjen, épségben vagy egyáltalán. Várja hogy abban a csatában épp mennyien esnek el a népéből, barátai közül. Aki nemhogy kardot forgatni, de gyógyítani sem tud. 

Csepp volt a tengerben. 

Vagy még az sem. Mert egy csepp is képes hullámot vetni, ő pedig úgy érezte, minden cselekvése hiábavaló. 

Bár többször rávetült a gyanú árnyéka, mindig bizonyította hűségét és ártatlanságát. Talán e két dolog, tehetetlensége és ez a tisztaságában való hit - már-már gőg - vezette arra az útra, a Tizenhármak közé. 

Hitte, ha valaki, ő biztosan ellenáll majd a sötétség szavának. 

Élete utolsó estéjén, amikor ők, akik erre a sötét útra léptek, elbúcsúztak azoktól, akiket szerettek, életében először hazudott Galathornak. Azt mondta, nem tudja mi vár rá, hogy mit követel majd a gyűrű. Elmondta neki, hogy bármi is legyen, tudnia kell hogy mindennél jobban szerette őt, és ez igaz volt, mert a szeretet és a féltés volt az, ami erre az útra vezette. A férfi azonban lerázta magáról a sötét gondolatokat, és inkább arról beszélt hogy miután győzedelmeskednek majd, mindketten felszállnak a hajóra. Hogy keresnek majd egy helyet, ahol sem szülők, sem elnyomók, sem királyok sem helytartók nem mondhatják meg nekik hogyan éljenek. Hogy lesz egy házuk, és lesz egy gyümölcsösük, és lesz kiskertjük és lesznek állataik. Hogy lesznek gyermekeik, akik az almafák között játszadoznak majd és nevetésük betölti majd a levegőt. 

Lôminzil pedig sírt, de közben nevetett, és bólogatott, hogy így lesz. S mélyre, nagyon mélyre zárta magában a gondolatot, ami bizonyosság, hogy ő már sosem száll fel arra a hajóra, s hogy a gyűrű szeretetet követel, a legerősebbet amit csak kovácsolója adni tud. De ezt képtelen volt Galathornak elmondani. 

Ezen az estén, később, elbúcsúzott barátjától, Adûnzagartól is. Megeskette őt hogy vigyáz majd Galathorra ha vele valami történik. 

Népe többi tagjaitól csak másnap vett búcsút, de ez a búcsú más volt. Akkor már ujján volt a gyűrű, s ő erősnek és határozottnak érezte magát, s alig várta hogy harcba induljon társaival. Életében először kardot ragadott, részegítő magabiztossággal. 

Bátran indult a csatába, de mikor a sötét szavakat meghallotta, korábban oly szilárd ellenállása mintha hamuból lett volna, magába omlott. Mintha lényét beszorították volna koponyája hátsó zugába, a sötétség teljesen átvette teste felett az uralmat, s tudata halvány foszlánnyá silányult. 

Sikoltani próbált, de a szája már nem az övé volt. 

Hátrálni akart, de lábai előre vitték. 

El akarta dobni a kardot, de helyette döfött és vágott, s mintha különösen azokat kereste volna akik népéből valók, vagy akik más miatt közel álltak hozzá. Utas volt csupán a saját testében, és ez rosszabb volt, mint sátorban várni a híreket, mert itt látott, látta saját lesújtó karját, látta Rómenna népét elhullani a saját és a Tizenhármak csapásai alatt. 

S mikor úgy tűnt, a lidércnyomásnak már sosem szakad vége, hogy meg nem állnak addig, míg Númenornak írmagja se marad, s csak holt tetemeket fog magával sodorni a hullám, akkor meghallott egy dalt. Nem tudta honnan hallik, nem tudta ki énekel, de tudta hogy ez a dal róluk, a gyűrűhordozókról szól, arról akik voltak és akiknek valójában lenniük kell. És nekifeszült a börtönének, és áttörte a falakat, és végre érezte hogy karja újra a sajátja, és hogy benne a kard iszamos a vörös vértől, népe vérétől. És látta hogy ott áll előtte Sauron, és tudta hogy nem sokáig tudja majd visszatartani a sötétséget, de egy dolgot megtehet. Felemelte a kardot és lesújtott vele a Sötét Úrra, és látta hogy tizenkét társa ugyanígy tesz. De mikor kardja megsebezte Sauron testét, fejében mintha kénköves hordó robbant volna, szívét pedig száz kampó húzná száz irányba. A fájdalom olyan erős volt, hogy csak sikoltani tudott, olyan erős, hogy fohászkodott a halálért. 

S mikor érezte, hogy  a sikolytól a torka is felszakad, hogy már sikoltani sem tud tovább, akkor a Valák kegyelméből visszakapta Ilúvatar ajándékát. 

S mielőtt kihúnyt benne az eszmélet utolsó szikrája, még érezte arca alatt egy ruha puhaságát és az élet testmelegét. És utolsónak ezeket a szavakat hallotta: Üdvözöllek, Lôminzil.