Eydis an Graevling lassan, vonakodva lépdelt a pince felé. Az résnyire nyitva volt, az enyhe szellőben meglibbent a pincejató, és az asszony egy pillanatra megtorpant. Érezte ahogy gyürkőzik a torkában a rettegés, de aztán eszmélt: Indis an Graevling már nincs itt. Nem fog hirtelen kivágódni az az ajtó, és nem fogja láncra verve látni a lányát, zavaros, rebbenő tekintetét és véresre harapott ajkait… Nem hallja majd a sikolyba csapó nyöszörgést ahogy Indis a láncoknak feszül, majd visszahulltában a zokogásba fulladó, tébolyult kuncogást. Bár egyszer, egyetlen egyszer látta így a lányt, örökre belé égett a kép, és többé nem tudott a pince közelébe jönni. Azóta majd’ három év telt el, s ő nagyon sokszor sétált el a párbajtérig, de soha tovább.
Nem vitte a lába.
Nem vitte a szíve.
Nem mintha kulcsa lett volna, azt Ardis őrizte, és jó is volt ez így. Ez pont úgy védte őket, mint a gyermeket.
De hiszen nem is gyermek már, tizenhét telet látott… Hirtelen és váratlan gondolatként hasított belé a vágy, hogy bárcsak láthatná, milyenné cseperedett volna a fiú… lett volna olyan erős és szálas, mint a bátyja…?
Megsajdult a szíve, de most először nem gondolt arra mint korábban már számtalanszor, hogy talán jobb is így - hogy nem viszi egyik sem tovább az örökséget, nem hoz a világra újabb kárhozott lelkeket… Az átkot meg fogják törni. A Drummondok, holott először őket is ugyanúgy érdemtelennek tartotta a titkaikra, igaz barátoknak bizonyultak. Megteszik azt, amiről nem is merte hinni, hogy lehetséges.
Mindkét tenyerét az ajtó lapjára simította, és határozottan becsukta azt, hideg kattanással csúszott helyére a zárnyelv. Nem kell látnia. Álmában úgyis sokáig kísérti még a pókhálókkal lepett sötét pincehelyiség, a görbedt ujjak húzta nyomok a föld porában, a falba mélyesztett kampón a rozsdát örökkön állni látszó lánc. És a lány… Az asszony megrázta a fejét. Nem.
Indis an Graevling már nincs itt.
Elvitték magukkal a vajákok, elvitte magával a Vaják, akinek arcában még távoztakor is kereste azt a kisfiút, azt az ártatlan gyermeket, akinek álmában hosszú pillái árnyékot vetettek az arcára, és a nevetése vidámságot csempészett a tengerparti kunyhó esti csöndjébe. Mielőtt eljöttek a fekete hajók.
Ha ott is volt ebben a szenvtelen arcú, marcona férfiban az a kisfiú, Eydis nem találta meg. Mégis hálát és szeretetet érzett iránta, mert olyat adott neki, amire senki sem volt előtte képes - reményt, hogy talán nincs minden veszve, talán nem Freyja kegyetlen tréfájából hozott ő gyermekeket a Világra, holott tudta, hogy az átok egyiküket sem kerülheti el. Mert ha az Indolfból lett Arnaghadot nem kínozza a seidr iránti vágy, ha átalakulása vajákká képes volt az átkot semmissé tenni, akkor ez talán újra sikerülhet a húvágal is.
Akármilyen apró is a remény, de mégiscsak remény!
Óvatosan leült a pinceajtó melletti téglafalra, és elgondolkodva nézte a bejárat körül a letaposott füvet. Pár órája még csak, hogy itt állt a négy vaják, arcukon elszánással arra, hogy kihozzák a lányt s felkészítsék őt a hosszú útra a fészkük felé. És itt álltak a Drummondok is, támogatólag, de védekezően. Itt volt Ardis és Ivarr is, de mindhárman távolabb álltak a pinceajtótól. Nem tudták, hogyan reagálna Indis és nem akarták még nehezebbé tenni a dolgot egyik fél számára sem. A lány szívszorítóan nyöszörgött, majd sikoltozni kezdett, és ezt már az anyai szív nem bírta tovább, muszáj volt elfordulnia, kis híja volt hogy elfusson. A vajákok által elkiáltott varázsszavak után a lány elhallgatott, Eydis pedig érezte, ahogy lecsorognak arcán a könnyek. Nem fordult vissza. Nem búcsúzott. Minden erejével arra a kislányra gondolt sok téllel ezelőtt, a két szinte egyforma gyermekarcra, mielőtt még felfedezték volna a bennük rejtőző erőt és minden rosszra fordult volna. Aztán fogta ezt az emléket, és jó mélyre zárta magában.
Volt egy fia, de már nincsen, helyette egy felnőtt férfit ismer, sokak szerint szörnyeteg de a szemében emberibb bárkinél. De ő sem az övé már.
Voltak ikergyermekei, angyalarcú teremtések, akiktől az átok elragadta az egyszerű, boldog élet reményét. Az egyik halott, a másik… jobb ha rá is így gondol.
Ha sikerül is, amit megkísérelnek messzi fészkükben a vajákok varázsos füveikkel, akkor sem lesz már az ő lánya. Ahogy Arnaghad sem Indolf többé…
Mégis hinnie kell, hogy Freyjának célja volt ezzel, hogy áldásával a világra jött és kacifántos úton bár, de visszatalált hozzá a fia. Talán így akart az Istennő mindent helyes mederbe terelni, megmenteni Ivarrt és megváltani Indist. Talán nem véletlen, hogy a két testvér sorsa találkozott, és együtt halad tovább, mégha csak rövid ideig is…
Hitte, Arnaghad nem engedi majd, hogy sokat szenvedjen a húga, ha valami balul ütne ki.
Felállt a téglafalról és a térdeibe hasító fájdalom emlékeztette arra, túl sokat volt talpon az elmúlt napokban. Egyre hidegebbek lesznek a nappalok is, és már nem fiatalasszony...
Ahogy lassú léptekkel a Csarnok felé indult, feltámadt a szél; kavargó levelekkel teli tölcsérek kergetőztek a letaposott fű fölött a párbajtéren. Eydis nem nézett hátra.
Indis an Graevling már nincs itt.
És az élet, Freyja kegyelméből, megy tovább.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése