Úgy nagyjából cél nélkül

Egy sötét sikátorban találkoztak. Hűvös, őszi este volt, mindketten kabátjukba burkolóztak, a lány mellkasához szorította az aprócska csomagot. A fiú ellökte magát a faltól és odalépett a lányhoz.

-         -  Na. Mit hoztál? – kérdezte nyeglén.

-         - Én… - kezdte a lány, de aztán inkább tenyerén mutatta fel az újságpapírba burkolt csomagot. A papíron halványan ütött át a vörös szín. Óvatosan hajtogatta ki, s egy meglepően kicsi, vörös szív feküdt a gyűrött papíron, finoman lüktetve az élet sajátos ritmusát. – Csak ezt hoztam.

-         -  Hát ez elég kicsi. Nem úgy tűnik, mint amivel sokra vihetnéd. Mit akarsz tőlem?

-          - Én csak arra gondoltam… esetleg megmondhatnád mit ér. Hogy ér-e valamit. Azt mondták a Tintások hogy ennek te vagy a szakértője.

A fiú arca megváltozott, a flegma mosolyt komoly kifejezés vette át. Fürkészve nézte a lány arcát.

-         -  Ez nem így működik. Mármint érted, ez így csak egy darab izom. Azt kell megmutatnod mi van benne.

-         -  Én azt nem tudom, hogyan kell.

-         -  Pedig látnom kell hogy meg tudjam mondani.

-         -  De ha nem tudom hogyan kell megmutatni?!

-          - Csak mondd el. Csukd be a szemed, úgy könnyebb.

A lány lehajtotta a fejét. Várt pár szívdobbanásnyit majd lehunyt szemmel beszélni kezdett.

Próbálta körül írni az arcokat, amiket szeretett. Barátokét. Szemekről beszélt, meg szájsarkakban megbúvó mosolyokról. Ölelésekről, amik biztonságot adnak. Arról hogy milyen hallani a nevetést. Milyen érezni az elfogadást. Milyen amikor nem érzi mindezt. Ahogy haladt, egyre magabiztosabban beszélt, és a sikátort lassan derengő fények töltötték meg, kanyargó kis fényszerpentinek foszlottak szét az éjben, amik mind a lány kezében verdeső szívből eredtek. Képekről beszélt, s a képek megjelentek, mint szellemképes tévé képernyőjén a némafilmek, haloványak voltak és imbolygók. Elénekelt egy dalt, s bár nem az ő hangjára írták, a dal mégis tisztán szólt és hallatán az ember sós tengerillatot érzett, ódon falakat látott, talpa alatt érezte a teheneket kövérre hizlaló zöld füvet. Ahogy elhalt a dal, megint csak beszélt, fák lombja közt áttörő fénypászmákról, felhőülte völgyekről, napsütötte rétekről és olyan ódon sziklákról amik már akkor is büszkén álltak mikor az emberiség csupán egy jó ötlet volt a Teremtés fejében. Olyan helyekről, ahol az ember egyszerre érzi hogy apró és jelentéktelen, és azt hogy végre igazán él. Csodadíszes termekről és végtelen kupolák alatt várakozó varázslatok ezreiről, amiknek az ember az oly rövid és oly kevéssé beszédes könyv nevet adta. Apró falvakról, ahol az emberek szíve ugyanolyan mint ez a kis tenyéren dobogó. Arról hogy az ember száz otthont is választhat, de csak egy lesz az igazi. Arról hogy azokért a zöld mezőkért és azokért a hegyekért a világ minden kincsét sem cserélné el örökre. Hanyatt fekve nevetésekről, hullócsillagokról, a közösen megélt egyszerű örömekről beszélt. Arról amikor sokak arcán látod ugyanazt ami téged is feszít belülről, és nincs más kiútja csak a könnyek. Arról amikor egy barátod szívével egy kicsit a tiéd is megszakad, és arról milyen fogcsikorgatva bár de visszahúzni valakit a szakadék széléről. Hogy milyen amikor valaki hiányzik. Hogy mit jelent egy vers, ha olyankor olvasod, mikor minden szava a te szádból is szólhatna épp. A képek, érzések ott lebegtek közte és a fiú között, aki kezét közben már a lány szívet tartó keze alá tette, mert úgy tűnt nem bírja, nem bírhatja el egyedül. A felvillanó képeken mindenki nevetett. Közeli s távoli múltakból pukkantak elő a nevető arcok, finoman kacagók és hasukat fogók, a boldog emberek. Ahogy a lány abbahagyta a beszédet, a képek lassan szivárogtak el, feloldódtak a levegőben akár a pára. Lassan emelte fel a fejét, és nézett a fiú szemébe. Az mosolyogva viszonozta a pillantását.

-         -  Na. – kezde megint – nem lesz ezzel baj. Csak vigyázzál rá, és okosan használd. Kicsi, de olyan mint az imádott könyveid. Elfér a tenyereden, de sok név, arc, pillanat fér bele.

-         - Jó de… azt hittem mondasz valami konkrétat. Úgy értem, hogy ez most jó, vagy értékes vagy ilyesmi.

-        -   Nem. Olyat nem mondok. Neked a legjobb. Ne akard sose elcserélni. Meg vigyázz rá hogy kinek mutatod meg. Aztán ennyi.

És ennyiben maradtak. 

(Hirtelen ötletből végül nyögvenyelős véggel, de legalább lezártam valahogy.)

Aznap mikor vége lett a világnak egész éjjel szóltak a szirénák. Mentőautóké, tűzoltóautóké, rendőrségi, sőt, még légvédelmi szirénák is, holott az ég tiszta volt és üres, leszámítva a csillagokat. Azt hiszem egyszerűen csak senki sem tudta mi történik, ezért megpróbáltak mindent bevetni, mintha a zaj elriaszthatta volna a rossz dolgokat.

Először a villany kapcsolt ki, nem volt áram a házakban és a környéken senki sem tudta, hova tűnt az elektromosság. Csak úgy eltűnt, mintha soha nem is lett volna. Elektromos kütyüjeink partra vetett halakként még pislogtak párat, majd elsötétültek örökre. Emlékszem, apám hitetlen arccal sorban megérintette mindegyiket, mintha életre akarná kelteni őket vagy mintha magába akarná szívni róluk a maradék elektromosságot, vagy a meleget. Furcsa volt a csend a lakásban és az utcán, örökkön zümmögő gépeink, örökkön morgó autóink nélkül. De legalább elhallgattak a szirénák

Órák teltek el így, az emberek az erkélyekre és az utcákra gyűltek, beszélgettek, próbálták kitalálni mi történik. Aztán nem sokkal éjfél után minden második ember meghalt. Ezt persze csak utólag tudtuk meg ilyen pontosan. Akkor annyit érzékeltem hogy Apa a földre zuhan és nem mozdul többet. Még csak nyolc éves voltam akkor, elég kevés dologra emlékszem. A rémületre hogy mit csinál Apa, miért nem mozdul, anya miért sikoltozik, miért sikoltozik mindenki a házban, az utcán. Úgy tűnt az egész város, az egész ország, az egész világ csak sikít, én pedig azt akartam hogy hagyják abba, így én is sikoltottam, ami persze cseppet sem segített a dolgokon.

Azóta eltelt 12 év. Most október van, csípős és hideg, de mostanában vagy mindig nagyon hideg van, vagy nagyon meleg. Eltűntek az évszakok is valahogy, talán úgy, mint az elektromosság. Most csak ez van, a hideg, amikor fel kell öltözni és a víz hidegétől fáj a fogad, meg a meleg amikor legszívesebben meztelenre vetkőznél, de persze nem teszed, mert akkor vérvörösre éget a nap, és különben sem lehet, a rovarok miatt. Ugye hogy folyton arról beszéltünk, évről évre nagyobbak? Irtottuk őket vegyszerekkel, védekeztünk hálókkal, kemikáliákkal. Hát már nincsenek repülők, hogy az égbe szórják a vegyszereket, és nincs olyan hálónk se ami kívül tartaná őket. Mert évről évre nagyobbak, és évről évre több vérre van szükségük, és ugyan honnan máshonnan szerezhetnék meg ilyen könnyedén? Az emberi test puha és védtelen. Persze a csípésük nem halálos, legalábbis kis mennyiségben nem az. Ha valakit a szabadban talál egy raj, akkor szerencsésebb esetben vissza tud térni valamelyik rókalyukba, és pár napos lázzal megússza. Rosszabb esetben egyáltalán nem jön haza, és ha szerencsénk van nem futunk bele abba ami maradt belőle a rovarok meg az állatok után.

Furcsa hogy most ilyen az élet. Régen a divat miatt aggódtak, meg hogy ne merüljön le a teló az esti buli előtt, és hogy lesz-e pénz sörre. Ezek a dolgok már nincsenek. Egyszer ittam sört, egy leomlott ház pincehelyiségében találtuk a poros üvegeket, és nem tudtuk megállni hogy megkóstoljuk. Szerintem szörnyű volt, de a fiúknak például ízlett.

Szeretek kimenni a városba. Ha hunyorogva nézem az utcákat el tudom képzelni a hömpölygő tömeget. A villogó fényeket, a reklámokat, utcai lámpákat, autókat. Sajnálom az autókat. Hiányoznak az autók. Kibelezték őket, minden használhatót elvittek belőlük.

Az első években az emberek mániákusan próbálták visszahozni az elektromosságot az életünkbe. Nem tudták elfogadni hogy nincs többé. Valahogy úgy voltak vele, ha sikerülne működésre bírniuk a gépeiket minden rendbe jönne, minden olyan lehetne mint régen. De nem működött semmi. Mágnesesség volt, a kis mágnesdarabok egymáshoz tapadtak, de a dinamó nem működött, nem termelt áramot, ahogy semmilyen más gép sem.

Mintha az elektromosság valahova elszivárgott volna, ahogy létrejött. Nem volt rá reális magyarázat, nem lehetett a tudomány keretei közé szorítani, így sokan a hiedelmekbe menekültek. Persze az áram hiányát, az emberi nem megfeleződését és a rovarok méretének drasztikus növekedését könnyű a Tíz csapással magyarázni. Isten lesújtott ránk, megbüntette az emberiséget rettentő gőgjéért. De azt nem lehetett a vallással magyarázni hogy miért halt meg minden második ember, jó emberek, hívő emberek. Egek, hiszen még a Pápa is! Erre nem volt igazán jó vallási magyarázat, de ez sokakat nem érdekelt. Azt hiszem hinniük kellett valamiben mielőtt elveszítik a józan eszüket. Az elején így is hatalmas volt a káosz, az utcák és lakások tele voltak holtestekkel, hetekig parázslottak a máglyák, voltak akik sikoltozva, ordítva próbálták védeni szeretteik holttesteit a katonáktól és önkéntesektől. Egyszer láttam, ahogy egy asszony magához szorítja velem egy idős kislányának a testét és zokog és ordít hogy nem, nem vihetik el, ők jók voltak, Isten visszaadja majd neki a lányát. Ez másfél héttel a világ vége után történt, a kis test már erős oszlásnak indult. Rettenetes volt, de mit lehetett tenni? Nem engedhettek teret a járványnak. 

Furcsa volt hogy eltűntek az égről a repülők és a helikopterek. Talán most is ott állnak még, teli tankokkal a reptereken és leszállópályákon, de elektromosság hiányában semmit sem érnek. Néha kiülök a hegyre aminek a mélyében lakunk, és nézem a várost. Szép város, bár emlékszem milyen szép volt éjszaka, amikor világítottak a fények. Most éjszaka minden sötét, meg nem is nagyon megyünk ki, a rovarok meg az állatok miatt. Minden megváltozott. Szemben a hatalmas, kupolás épület gyönyörű a napsütésben, bár alig valamelyik ablakában van még üveg, és így olyan mint egy szépséges díva, kivert fogakkal. Előtte a vízen tucatnyi halászcsónak ring. Van hal a folyóban, jóval több, mint korábban. Nem vagyunk elveszettek, van hol laknunk, van mit ennünk, csak nincs hova mennünk. 

Arany (Írókörös feladat)

Hajnalodott a sivatag felett. A fény folyékony fémként folyt végig a homokon, felkúszott a város homokkő falain és csendes ragyogásba fogta a szoba egyetlen asztalkáján álló ékkődíszes poharat. Amint a napsugarak az arcára vetültek, Jamina mormogva fordult az oldalára az akvamarin függönnyel takart baldahinos ágyban, sötét pillantását körbejáratta a szobán és megpihent az óriási fémkeretes tükrön. Elégedetten nyújtózkodva figyelte tükörképét aztán gyors mozdulattal legördült az ágyról, mozdulatára halk csilingelésbe kezdtek a bokaperecek ahogy meztelen talpakkal végisietett a puha szőnyegekkel borított padlón. Az ajtó alatti résben homokszín papírtekercs hevert, a lány elégedett vigyorral oldotta ki a borostyán színű szalagot és az asztalka melletti székre huppanva olvasni kezdte a levelet.

An-Hakha Leggyönyörűségesebb virágának; A Föld s az Ég császárnőjének; a Palota egyetlen ékkövének; az én egyetlen szerelmemnek kiért szívem a perzselő Napéhoz hasonlatos hőfokon ég; szépséges, gyönyörű Jaminámnak!

Te aki mennybéli szépséggel bírsz, s bűvkörödbe vontad ifjonti szívemet, kérlek adj jelet hogy nem epedek hiába, hogy bár érdemtelen vagyok szerelmed kegyére te mégis jó szívvel gondolsz hűséges hívedre, Marzuqra! Leborulok szépséges és csodálatos valód előtt ó én édes Jaminám, kérlek engedd hogy bizonyítsam szerelmemet, érdememet határtalan kegyedre! Válaszodat virrasztva várom a forrás mellett, a fügefaligetben!

Marzuq al Shadra

Jamina elmosolyodott és gyorsan tintát, papirost kerített hogy választ fogalmazzon. Válaszában hosszan ecsetelte mennyire szívesen adná a szívét Marzuqnak, de tőle ígéretet csikart ki az őrség kapitánya, egy nagy és erős ember, akivel apja is szimpatizál. Kérte a fiút hogy hívja párbajra a férfit aznap alkonyatkor, mentse meg ezzel erényét egy becstelen és minden bizonnyal kegyetlen férfitól! Zálogul és ígérete komolyságát bizonyítandó ládikájából zafírberakásos gyűrűt húzott elő. Kedvtelve nézte ahogy a nemesfém ékszeren sárgán villan a napsugár, s kuncogva egy pergamenborítékba helyezte, mellé csúsztatva a levélkét. Majd alig tudván visszafolytani nevetését, hasonló szövegezésű levelet fogalmazott – ezúttal másik udvarlójának, az őrség kapitányának nevezetes Badr al Dinnek, arra kérvén szerelmesét szerezze vissza a gyűrűt, amit Marzuq al Shadra csalt ki belőle incselkedéssel és bókokkal, s amit visszaszolgáltatni már nem hajlandó! Elmondta hogy a fiút egészen biztosan megtalálhatja alkonyatkor a rózsabokrok szegélyezte kertben.

Igen jó mókának tartotta egymásnak ugrasztani a két szerelmes férfiút, felrázva ezzel kissé a meleg nyári napok egyhangúságát. Miután szolgálóira bízta a leveleket – egyiket a fügefaligetbe, másikat az őrök szállására szalajtva – hűsítő fürdőt s könnyű reggelit rendelt és előre nevetett már a várható mulatságon.

Igaz a mondás hogy az idő másképpen telik minden élő lélek számára. Jaminának lassan s unalommal telve telt a nap, a hőségben vánszorogtak az órák és bár délelőtt jót nevetgéltek kedves barátnőivel a két bolond szerelmes ellen készülő tréfán, egész nap még ez a móka sem tartott ki. Délután unottan hevert az átforrósodott párnákon, figyelte a porszemek lassú táncát a mozdulatlan levegőben míg a maga mellé készített tálban végképp elolvadtak a jégdarabok s estére már úgy elpilledt a hőségben hogy alig-alig érdekelte a párbaj kimenetele.

Marzuq al Shadra számára is lassan telt a nap, bár koránt sem olyan unalmasan, s ő alig várta már az alkonyatot. Szívesen siettette volna a napot vánszorgásában végtelen pályáján hogy végre bizonyíthassa szerelmét kedvesének s megvédhesse őt minden bajtól ahogy azt éjjelente, álmaiban képzelte. Bár átvirrasztotta a keserves éjszakát szépséges Jaminája válaszát várva, most mégsem érezte álmosnak magát, sőt, talán még sosem volt ennyire izgatott és éber, s tehetetlen dühében fel alá járkált szobájában, faltól-falig száguldva a színpompás kárpitok közt s fújtatva akár a ketrecbe zárt vadak. Lassan jön el az este, mintha minden keserves percet úgy kellene ellopnia a nappaltól! Dühödten vágta falhoz a kupáját, a mézszín bor könnyként folyt végig a sárgán fénylő díszítéseken.  Őrjítő ez a várakozás!

Badr al Din keveset gondolt az alkonyatra. Ismerte Marzuq al Shadrát, ha csak messziről is s tudta, sem jambiával sem pusztakézzel nem oly ügyes mint ő, s bár ifjabb s talán kissé fürgébb is, a tapasztalat őmellette szól majd. Erőt merített szerelmese leveléből, újra és újra kigöngyölte a kis levélkét, orrához szorítva szívta be halovány parfümillatát. Ő és Jamina már hónapok óta találkozgattak a csontszín hold alatt az édes illatoktól terhes rózsakert rejtett zugában, s a kis pergamen illata a lány ölelésének emlékét hozta magával. Badr elmosolyodott. Jamina szép volt mint a kelő nap, bár cseppet sem feleségnek való. Ahhoz túl elkényeztetett, s talán túlontúl ravaszkodó, ez nem erény egy asszonynak. De hát nem is asszonynak akarta a lányt, csupán elütni a hosszú, a nappal melegét őriző sivatagi éjszakák unalmát. Így hát várta bár az alkonyt, de inkább csak a könnyű győzelem utáni édes jutalmat.

Lassan szüremlett el a fény a kertből, egyenként kúszott le a rózsák szirmairól a sivatag végtelen homokdombjai mögé. A két férfi tíz lépés távolságból méregette egymást, Marzuq gyomrában enyhe görccsel próbálta elképzelni az eljövendő küzdelmet, megtervezi a megtervezhetetlent s figyelme elkalandozván maga előtt látta már az édes győzelem még édesebb jutalmát, Jaminát ölelő karjaiban.

Minden tervezés fölösleges volt. A harc olyan gyorsan zajlott le, hogy a rózsabokor mögül kuncogva figyelő Jamina szinte semmit sem látott belőle. Marzuq heveskedve előre lépett, mire Badr a gyöngyberakásos kardmarkolattal vágott az arcába. Csont reccsent, a fiú előtt vörösre váltott a világ, s térdre zuhant a kert bársonyos gyepszőnyegén. Az őrkapitány megvetően húzott elő övből egy kisebb ám élesebb tőrt, az ifjú olajtól fénylő, fekete hajába markolt, s végighúzta bal orcáján a pengét. Vörösen buggyant elő a vágásból a vér, elkeveredve a törött orrból ömlő karmazsin folyammal.

-          Látod, zibda így próbáld meg elvenni, ami az enyém! – köpte megvetően.

Vissza se nézve sétált el Marzuqtól. Jamina kacagva csatlakozott hozzá, s miután a férfi átölelte csak egyetlen egyszer pillantott vissza karja alól huncutul majd szó nélkül elsétált vele. A fiú némán térdelt a füvön. Orránál s arcánál sokkal jobban fájt a szívén ejtett seb, s a megaláztatás. Arcából lassan, apró rubintok módjára csöpögött térdére a vér.

Egy csepp a tenyerében tartott zafírköves gyűrűre esett, elhomályosítva sárgás ragyogását.

Mindenütt Jó

A Forgószél harmadszor is elérte Kansast. Emily nénivel és Henry bácsival a pincébe bújtunk, a kínos csendben közöttünk rezgett a ki-nem-mondott gondolat, egy másik forgószél és egy történet, amiről már évek óta nem beszélünk. Érdekes élmény amikor az emberről azt tartják a szerettei, hogy megbomlott az elméje. Az orvos szerint a vihar volt az oka, a forgószél ami a szabadban ért. Hiába minden sírás, rívás, bizonygatás, senki sem látta rajtam kívül a Sárgaköves Utat sem pedig Óz csodálatos birodalmát. Később már én is elhittem hogy csak képzelgés volt.

Azaz elhiszem. Igen. Álom.

A legjobb dolog, ami történhetett velem hogy felnőttem. Levágattam az idétlen copfokat, sminkeltem és csinos ruhákban jártam, fiúkkal ismerkedtem és igyekeztem eszemnél maradni. Életre szóló neurózishoz is elég amit én láttam – azaz nem láttam! -, és még mindig kísértettek álmomban a képek. A nő, zöld bőre kocsonyaként folyik le a csontjairól miközben megállás nélkül sikoltozik; a tűhegyes fogú kis majomnak látszó bestiák, szárnyuk akár a denevéré. Álmodom velük. Néha nappal is, ha nem figyelek, őket látom magam előtt. A gyermeki elme megpróbálja mesés köntösbe öltöztetni a felfoghatatlant.

A Bádogember, rozsdaette sisakja résében lidércláng, kezében vérfoltos régi kard, övén levágott, üveges szemű gyermekfejek.

Az Oroszlán, még az sem biztos hogy macskaféle volt, rémpofájában számolatlan sorban ültek a tűhegyes fogak, sárga szemében nincs értelem, csak téboly.

A Madárijesztő. Valami kimondhatatlan rettenet, elmém inkább helyébe ültetett valamit ami kedves volt a szívemnek. Mindig szerettem a madárijesztőket, kedves, buta kis figuráknak tartottam őket ahogy a lengő kalász fölött őrzik a végtelen láthatárt. Nem akarok a Madárijesztőről beszélni. Ő egyet jelentett a rettegéssel és a fájdalommal.

Mikor elér az Álom, számolatlan jönnek a képek, bódító, gyilkos miazmát lehelő vérvörös virágokról, állati sorba süllyedt lényekről akik a Varázsló nagyobb dicsőségéért próbáltak a halott földekből kicsikarni valami használhatót. És a Smaragdvárosról, ahol a halál hirtelen jön el, ahol csak a kegyetlenek tudnak magasra emelkedni és ahol szívet, eszet és bátorságot nem, csak fájdalmat találhat az ide tévedő.

Glinda. Álmaimban Őt is látom néha, szőke haja kavarog karcsú alakja körül, vérszín ruhája második bőrként tapad rá. Szeme lángot vet, ahogy rám néz. Gyűlöl. Talán csak azért, ami vagyok, nem azért, mert a Sárgaköves út mellett megöltem a nővérét egy omladozó házban, rozoga teteje majdnem a fejünkre szakadt. A szívemet akarta, de csak hideg kályhavasat kapott a mellkasába, s én egész éjjel zokogtam a kertben az almafa alatt. Az ember nehezen feledi az első gyilkosságát. Követte még sok másik is, míg a Smaragdvárosba jutottam, ahol remélt megmentőm, a bátor Óz helyett csak egy szánalmas bábot találtam és Glindát, aki helyette uralkodott. Megmenekülésem csupán a véletlennek köszönhető; ha nem épp tárgyalásomat kihasználva robbant ki lázadást egy évek óta a háttérben tevékenykedő lázadó csoport, sosem jutok el a Portál Teremig, s hogy végül használnom is sikerült az egyik, hűs vizű tónak látszó átjárót, már felért egy csodával. Búcsúzóul még a csupa rézkallantyú és kapcsoló tarkította pultba döftem a fegyverként forgatott kályhavasamat, remélve hogy így nem tudnak majd követni.
Hazamentem. Haza. Kopp-kopp, mindenütt jó, de legjobb otthon. 

Azóta sok év telt el, de én mindvégig tudtam. Tudtam, hogy Glinda el fog jönni értem. Őszintén szólva korábbra vártam érkezését, az eltelt évek csupán haladéknak tűntek, álomnak a kényszerű ébredés előtt. Most odakint ismét tombol a Forgószél. Kétszer jött el eddig, egyszer magával vitt Óz Iszonyatos Birodalmába, majd visszarepített onnét. Most újra itt van, és ezúttal értem jött. Értem és a cipőért, ami most is a lábamon van, és ami az évek múlásával sem veszített ragyogásából, és ami – hiába nőttem és változtam – mindig tökéletesen illett a lábamra.

Eljön értem, visszaveszi ami az övé, és ha szerencsém van, kitépi a szívemet is. 

Na, megint egy írós blog lesz, feltöltögetem ide azt amiről úgy gondolom más is ránézhet anélkül hogy ki akarnék szaladni a világból. Nem vagyok író, nem vagyok különösen tehetséges se, szeretek kis hangulatokat leírkálni és azt átadni.
Aminél nincs külön a címben dátum, az akkor készült, amikor fel lett töltve.