Egy sötét
sikátorban találkoztak. Hűvös, őszi este volt, mindketten kabátjukba
burkolóztak, a lány mellkasához szorította az aprócska csomagot. A fiú ellökte
magát a faltól és odalépett a lányhoz.
- - Na.
Mit hoztál? – kérdezte nyeglén.
- - Én… -
kezdte a lány, de aztán inkább tenyerén mutatta fel az újságpapírba burkolt csomagot.
A papíron halványan ütött át a vörös szín. Óvatosan hajtogatta ki, s egy meglepően
kicsi, vörös szív feküdt a gyűrött papíron, finoman lüktetve az élet sajátos
ritmusát. – Csak ezt hoztam.
- - Hát
ez elég kicsi. Nem úgy tűnik, mint amivel sokra vihetnéd. Mit akarsz tőlem?
- - Én
csak arra gondoltam… esetleg megmondhatnád mit ér. Hogy ér-e valamit. Azt mondták
a Tintások hogy ennek te vagy a szakértője.
A fiú arca megváltozott, a flegma mosolyt komoly kifejezés vette át.
Fürkészve nézte a lány arcát.
- - Ez
nem így működik. Mármint érted, ez így csak egy darab izom. Azt kell
megmutatnod mi van benne.
- - Én azt
nem tudom, hogyan kell.
- - Pedig
látnom kell hogy meg tudjam mondani.
- - De ha
nem tudom hogyan kell megmutatni?!
- - Csak
mondd el. Csukd be a szemed, úgy könnyebb.
A lány lehajtotta a fejét. Várt pár szívdobbanásnyit majd lehunyt szemmel
beszélni kezdett.
Próbálta körül írni az arcokat, amiket szeretett. Barátokét. Szemekről
beszélt, meg szájsarkakban megbúvó mosolyokról. Ölelésekről, amik biztonságot
adnak. Arról hogy milyen hallani a nevetést. Milyen érezni az elfogadást.
Milyen amikor nem érzi mindezt. Ahogy haladt, egyre magabiztosabban beszélt, és
a sikátort lassan derengő fények töltötték meg, kanyargó kis fényszerpentinek
foszlottak szét az éjben, amik mind a lány kezében verdeső szívből eredtek. Képekről
beszélt, s a képek megjelentek, mint szellemképes tévé képernyőjén a
némafilmek, haloványak voltak és imbolygók. Elénekelt egy dalt, s bár nem az ő hangjára
írták, a dal mégis tisztán szólt és hallatán az ember sós tengerillatot érzett,
ódon falakat látott, talpa alatt érezte a teheneket kövérre hizlaló zöld füvet.
Ahogy elhalt a dal, megint csak beszélt, fák lombja közt áttörő fénypászmákról,
felhőülte völgyekről, napsütötte rétekről és olyan ódon sziklákról amik már
akkor is büszkén álltak mikor az emberiség csupán egy jó ötlet volt a Teremtés
fejében. Olyan helyekről, ahol az ember egyszerre érzi hogy apró és
jelentéktelen, és azt hogy végre igazán él. Csodadíszes termekről és végtelen
kupolák alatt várakozó varázslatok ezreiről, amiknek az ember az oly rövid és
oly kevéssé beszédes könyv nevet adta. Apró falvakról, ahol az emberek szíve
ugyanolyan mint ez a kis tenyéren dobogó. Arról hogy az ember száz otthont is
választhat, de csak egy lesz az igazi. Arról hogy azokért a zöld mezőkért és
azokért a hegyekért a világ minden kincsét sem cserélné el örökre. Hanyatt
fekve nevetésekről, hullócsillagokról, a közösen megélt egyszerű örömekről
beszélt. Arról amikor sokak arcán látod ugyanazt ami téged is feszít belülről,
és nincs más kiútja csak a könnyek. Arról amikor egy barátod szívével egy
kicsit a tiéd is megszakad, és arról milyen fogcsikorgatva bár de visszahúzni
valakit a szakadék széléről. Hogy milyen amikor valaki hiányzik. Hogy mit
jelent egy vers, ha olyankor olvasod, mikor minden szava a te szádból is
szólhatna épp. A képek, érzések ott lebegtek közte és a fiú között, aki kezét
közben már a lány szívet tartó keze alá tette, mert úgy tűnt nem bírja, nem
bírhatja el egyedül. A felvillanó képeken mindenki nevetett. Közeli s távoli
múltakból pukkantak elő a nevető arcok, finoman kacagók és hasukat fogók, a
boldog emberek. Ahogy a lány abbahagyta a beszédet, a képek lassan szivárogtak
el, feloldódtak a levegőben akár a pára. Lassan emelte fel a fejét, és nézett a
fiú szemébe. Az mosolyogva viszonozta a pillantását.
- - Na. –
kezde megint – nem lesz ezzel baj. Csak vigyázzál rá, és okosan használd.
Kicsi, de olyan mint az imádott könyveid. Elfér a tenyereden, de sok név, arc,
pillanat fér bele.
- - Jó de…
azt hittem mondasz valami konkrétat. Úgy értem, hogy ez most jó, vagy értékes
vagy ilyesmi.
- - Nem.
Olyat nem mondok. Neked a legjobb. Ne akard sose elcserélni. Meg vigyázz rá
hogy kinek mutatod meg. Aztán ennyi.
És ennyiben maradtak.
