(Hirtelen ötletből végül nyögvenyelős véggel, de legalább lezártam valahogy.)
Aznap mikor vége lett a világnak egész éjjel szóltak a
szirénák. Mentőautóké, tűzoltóautóké, rendőrségi, sőt, még légvédelmi szirénák
is, holott az ég tiszta volt és üres, leszámítva a csillagokat. Azt hiszem
egyszerűen csak senki sem tudta mi történik, ezért megpróbáltak mindent
bevetni, mintha a zaj elriaszthatta volna a rossz dolgokat.
Először a villany kapcsolt ki, nem volt áram a házakban és a
környéken senki sem tudta, hova tűnt az elektromosság. Csak úgy eltűnt, mintha
soha nem is lett volna. Elektromos kütyüjeink partra vetett halakként még
pislogtak párat, majd elsötétültek örökre. Emlékszem, apám hitetlen arccal
sorban megérintette mindegyiket, mintha életre akarná kelteni őket vagy mintha
magába akarná szívni róluk a maradék elektromosságot, vagy a meleget. Furcsa
volt a csend a lakásban és az utcán, örökkön zümmögő gépeink, örökkön morgó
autóink nélkül. De legalább elhallgattak a szirénák
Órák teltek el így, az emberek az erkélyekre és az utcákra
gyűltek, beszélgettek, próbálták kitalálni mi történik. Aztán nem sokkal éjfél
után minden második ember meghalt. Ezt persze csak utólag tudtuk meg ilyen
pontosan. Akkor annyit érzékeltem hogy Apa a földre zuhan és nem mozdul többet.
Még csak nyolc éves voltam akkor, elég kevés dologra emlékszem. A rémületre
hogy mit csinál Apa, miért nem mozdul, anya miért sikoltozik, miért sikoltozik
mindenki a házban, az utcán. Úgy tűnt az egész város, az egész ország, az egész
világ csak sikít, én pedig azt akartam hogy hagyják abba, így én is
sikoltottam, ami persze cseppet sem segített a dolgokon.
Azóta eltelt 12 év. Most október van, csípős és hideg, de
mostanában vagy mindig nagyon hideg van, vagy nagyon meleg. Eltűntek az
évszakok is valahogy, talán úgy, mint az elektromosság. Most csak ez van, a
hideg, amikor fel kell öltözni és a víz hidegétől fáj a fogad, meg a meleg
amikor legszívesebben meztelenre vetkőznél, de persze nem teszed, mert akkor
vérvörösre éget a nap, és különben sem lehet, a rovarok miatt. Ugye hogy
folyton arról beszéltünk, évről évre nagyobbak? Irtottuk őket vegyszerekkel,
védekeztünk hálókkal, kemikáliákkal. Hát már nincsenek repülők, hogy az égbe
szórják a vegyszereket, és nincs olyan hálónk se ami kívül tartaná őket. Mert
évről évre nagyobbak, és évről évre több vérre van szükségük, és ugyan honnan
máshonnan szerezhetnék meg ilyen könnyedén? Az emberi test puha és védtelen. Persze
a csípésük nem halálos, legalábbis kis mennyiségben nem az. Ha valakit a
szabadban talál egy raj, akkor szerencsésebb esetben vissza tud térni
valamelyik rókalyukba, és pár napos lázzal megússza. Rosszabb esetben
egyáltalán nem jön haza, és ha szerencsénk van nem futunk bele abba ami maradt
belőle a rovarok meg az állatok után.
Furcsa hogy most ilyen az élet. Régen a divat miatt aggódtak,
meg hogy ne merüljön le a teló az esti buli előtt, és hogy lesz-e pénz sörre.
Ezek a dolgok már nincsenek. Egyszer ittam sört, egy leomlott ház
pincehelyiségében találtuk a poros üvegeket, és nem tudtuk megállni hogy
megkóstoljuk. Szerintem szörnyű volt, de a fiúknak például ízlett.
Szeretek kimenni a városba. Ha hunyorogva nézem az utcákat
el tudom képzelni a hömpölygő tömeget. A villogó fényeket, a reklámokat, utcai
lámpákat, autókat. Sajnálom az autókat. Hiányoznak az autók. Kibelezték őket,
minden használhatót elvittek belőlük.
Az első években az emberek mániákusan próbálták visszahozni
az elektromosságot az életünkbe. Nem tudták elfogadni hogy nincs többé.
Valahogy úgy voltak vele, ha sikerülne működésre bírniuk a gépeiket minden
rendbe jönne, minden olyan lehetne mint régen. De nem működött semmi.
Mágnesesség volt, a kis mágnesdarabok egymáshoz tapadtak, de a dinamó nem
működött, nem termelt áramot, ahogy semmilyen más gép sem.
Mintha az elektromosság valahova elszivárgott volna, ahogy
létrejött. Nem volt rá reális magyarázat, nem lehetett a tudomány keretei közé
szorítani, így sokan a hiedelmekbe menekültek. Persze az áram hiányát, az
emberi nem megfeleződését és a rovarok méretének drasztikus növekedését könnyű
a Tíz csapással magyarázni. Isten lesújtott ránk, megbüntette az emberiséget
rettentő gőgjéért. De azt nem lehetett a vallással magyarázni hogy miért halt meg
minden második ember, jó emberek, hívő emberek. Egek, hiszen még a Pápa is!
Erre nem volt igazán jó vallási magyarázat, de ez sokakat nem érdekelt. Azt
hiszem hinniük kellett valamiben mielőtt elveszítik a józan eszüket. Az elején
így is hatalmas volt a káosz, az utcák és lakások tele voltak holtestekkel,
hetekig parázslottak a máglyák, voltak akik sikoltozva, ordítva próbálták
védeni szeretteik holttesteit a katonáktól és önkéntesektől. Egyszer láttam,
ahogy egy asszony magához szorítja velem egy idős kislányának a testét és zokog
és ordít hogy nem, nem vihetik el, ők jók voltak, Isten visszaadja majd neki a
lányát. Ez másfél héttel a világ vége után történt, a kis test már erős
oszlásnak indult. Rettenetes volt, de mit lehetett tenni? Nem engedhettek teret
a járványnak.
Furcsa volt hogy eltűntek az égről a repülők és a
helikopterek. Talán most is ott állnak még, teli tankokkal a reptereken és
leszállópályákon, de elektromosság hiányában semmit sem érnek. Néha kiülök a
hegyre aminek a mélyében lakunk, és nézem a várost. Szép város, bár emlékszem
milyen szép volt éjszaka, amikor világítottak a fények. Most éjszaka minden
sötét, meg nem is nagyon megyünk ki, a rovarok meg az állatok miatt. Minden
megváltozott. Szemben a hatalmas, kupolás épület gyönyörű a napsütésben, bár
alig valamelyik ablakában van még üveg, és így olyan mint egy szépséges díva,
kivert fogakkal. Előtte a vízen tucatnyi halászcsónak ring. Van hal a folyóban,
jóval több, mint korábban. Nem vagyunk elveszettek, van hol laknunk, van mit
ennünk, csak nincs hova mennünk.
