Mindenütt Jó

A Forgószél harmadszor is elérte Kansast. Emily nénivel és Henry bácsival a pincébe bújtunk, a kínos csendben közöttünk rezgett a ki-nem-mondott gondolat, egy másik forgószél és egy történet, amiről már évek óta nem beszélünk. Érdekes élmény amikor az emberről azt tartják a szerettei, hogy megbomlott az elméje. Az orvos szerint a vihar volt az oka, a forgószél ami a szabadban ért. Hiába minden sírás, rívás, bizonygatás, senki sem látta rajtam kívül a Sárgaköves Utat sem pedig Óz csodálatos birodalmát. Később már én is elhittem hogy csak képzelgés volt.

Azaz elhiszem. Igen. Álom.

A legjobb dolog, ami történhetett velem hogy felnőttem. Levágattam az idétlen copfokat, sminkeltem és csinos ruhákban jártam, fiúkkal ismerkedtem és igyekeztem eszemnél maradni. Életre szóló neurózishoz is elég amit én láttam – azaz nem láttam! -, és még mindig kísértettek álmomban a képek. A nő, zöld bőre kocsonyaként folyik le a csontjairól miközben megállás nélkül sikoltozik; a tűhegyes fogú kis majomnak látszó bestiák, szárnyuk akár a denevéré. Álmodom velük. Néha nappal is, ha nem figyelek, őket látom magam előtt. A gyermeki elme megpróbálja mesés köntösbe öltöztetni a felfoghatatlant.

A Bádogember, rozsdaette sisakja résében lidércláng, kezében vérfoltos régi kard, övén levágott, üveges szemű gyermekfejek.

Az Oroszlán, még az sem biztos hogy macskaféle volt, rémpofájában számolatlan sorban ültek a tűhegyes fogak, sárga szemében nincs értelem, csak téboly.

A Madárijesztő. Valami kimondhatatlan rettenet, elmém inkább helyébe ültetett valamit ami kedves volt a szívemnek. Mindig szerettem a madárijesztőket, kedves, buta kis figuráknak tartottam őket ahogy a lengő kalász fölött őrzik a végtelen láthatárt. Nem akarok a Madárijesztőről beszélni. Ő egyet jelentett a rettegéssel és a fájdalommal.

Mikor elér az Álom, számolatlan jönnek a képek, bódító, gyilkos miazmát lehelő vérvörös virágokról, állati sorba süllyedt lényekről akik a Varázsló nagyobb dicsőségéért próbáltak a halott földekből kicsikarni valami használhatót. És a Smaragdvárosról, ahol a halál hirtelen jön el, ahol csak a kegyetlenek tudnak magasra emelkedni és ahol szívet, eszet és bátorságot nem, csak fájdalmat találhat az ide tévedő.

Glinda. Álmaimban Őt is látom néha, szőke haja kavarog karcsú alakja körül, vérszín ruhája második bőrként tapad rá. Szeme lángot vet, ahogy rám néz. Gyűlöl. Talán csak azért, ami vagyok, nem azért, mert a Sárgaköves út mellett megöltem a nővérét egy omladozó házban, rozoga teteje majdnem a fejünkre szakadt. A szívemet akarta, de csak hideg kályhavasat kapott a mellkasába, s én egész éjjel zokogtam a kertben az almafa alatt. Az ember nehezen feledi az első gyilkosságát. Követte még sok másik is, míg a Smaragdvárosba jutottam, ahol remélt megmentőm, a bátor Óz helyett csak egy szánalmas bábot találtam és Glindát, aki helyette uralkodott. Megmenekülésem csupán a véletlennek köszönhető; ha nem épp tárgyalásomat kihasználva robbant ki lázadást egy évek óta a háttérben tevékenykedő lázadó csoport, sosem jutok el a Portál Teremig, s hogy végül használnom is sikerült az egyik, hűs vizű tónak látszó átjárót, már felért egy csodával. Búcsúzóul még a csupa rézkallantyú és kapcsoló tarkította pultba döftem a fegyverként forgatott kályhavasamat, remélve hogy így nem tudnak majd követni.
Hazamentem. Haza. Kopp-kopp, mindenütt jó, de legjobb otthon. 

Azóta sok év telt el, de én mindvégig tudtam. Tudtam, hogy Glinda el fog jönni értem. Őszintén szólva korábbra vártam érkezését, az eltelt évek csupán haladéknak tűntek, álomnak a kényszerű ébredés előtt. Most odakint ismét tombol a Forgószél. Kétszer jött el eddig, egyszer magával vitt Óz Iszonyatos Birodalmába, majd visszarepített onnét. Most újra itt van, és ezúttal értem jött. Értem és a cipőért, ami most is a lábamon van, és ami az évek múlásával sem veszített ragyogásából, és ami – hiába nőttem és változtam – mindig tökéletesen illett a lábamra.

Eljön értem, visszaveszi ami az övé, és ha szerencsém van, kitépi a szívemet is. 

Na, megint egy írós blog lesz, feltöltögetem ide azt amiről úgy gondolom más is ránézhet anélkül hogy ki akarnék szaladni a világból. Nem vagyok író, nem vagyok különösen tehetséges se, szeretek kis hangulatokat leírkálni és azt átadni.
Aminél nincs külön a címben dátum, az akkor készült, amikor fel lett töltve.