Ők (táboros hangulatfestő novella 3., Tolkien Tábor 2014)

Néha álmodom velük.

Egy asztal körül ülünk, nyár van, fölöttünk akáclugas. Az illata mindent beborít.

Sólyom az asztalfőn ül, mint akkoriban mindig, kezében kupa, előrehajolva magyaráz valamiről hevesen. Hardin a balján, karjai összefonva, arcán talányos kifejezés, már majdnem mosoly. 

Akkoriban olyan önteltnek tűnt… Sokáig azt hittem, gyerekes játszadozásnak tartja terveinket. Már tudom, hogy tévedtem. A tervekkel nem, csak a megvalósulásuk módjával volt baja…

Szemben vele, Fion jobbján Gilraen ül, állát könyöklő kezére támasztva forgatja a kezében tartott hosszú villát. A nyári hőségben engedményt tett ő is: szürke blúza ujja válltól könyékig hasított, csinos kivágása láthatóvá teszi a nyakában lógó apró medált. Ahogy Fionra pillant, szája sarkában megjelenik az a tipikus, csak neki szóló, ritka mosoly.

Tulajdonképpen mind mosolygunk. Eirien nevet, felszabadultan és boldogan, ahogy megrázza a fejét csilingelnek a fülében a függők. A nap átsüt aranyhaján ahogy hozzám fordul és a mutatványosokról kérdez, akiket reggel láttunk a piactéren. Gyermekkora mutatványosaival hasonlítja össze őket, és az otthonáról mesél. A fehér hajókról, a sós szélről és a sirályok daláról, és én úgy irigylem az emlékeit. Soha nem ismertem mást, mint Gondort, s míg őket meg nem ismertem nem is vágytam másra. A Fehér Város gyönyörű, de a Világ olyan hatalmas… Még Fréagar is mérhetetlenül többet látott mint én, s amikor a végtelen mezőkről mesél belesajdul a szívem, úgy szeretném látni. Álmomban mosolyogva kérdez tőlem valamit, és nem tudom megállni, hogy visszamosolyogjak. Talán el is pirulok kicsit, de vagy nem veszi észre, vagy úgy tesz mintha nem látná.

Álmomban boldogok vagyunk.

Álmomban elhisszük, mindez örökké tart majd.

Álmomban a nap mindig süt, és soha nem jön el a sötétség.

Bár örökké tartanának az álmaim.

A bál (táboros hangulatfestő novella 2., Tolkien Tábor 2014)

Lesimította a ruhája ráncait és a csillogó, díszes berendezést figyelte, s a számtalan gyertyát ami a csillárokban égett. A zenekar lassú dalba kezdett, a bálteremben lágyan szóltak a húros hangszer hangjai. Ioreth látta a felé közeledő alakot, de konokul félre nézett. A fiatalember álldogált még előtte pár pillanatig, zavartan egyik lábáról a másikra helyezve egyensúlyát, de mikor nyilvánvalóvá vált hogy a lány nem fog ránézni, tovább állt, készségesebb táncpartnert keresni. Ekkor a lány összpontosításán újra átszüremlett a dal. Kellemes női hang énekelt újrakezdésről, találkozásról, titkokról és szerelemről, arról hogy bár senki sem mondta, hogy könnyű, azt sem, hogy ennyire nehéz…

Hirtelen úgy érezte mintha kiszippantották volna a levegőt a szobából, tüdeje összeszorult. Megfullad idebent! Ki kell jutnia! Felpattant hát és a csodálkozó vagy épp megrovó tekintetekkel mit sem törődve, akáclila új báli ruháját – nagybátyja ajándéka, amivel újra mosolyt próbált varázsolni az arcára - megemelve sietett ki a balkonra. 

A márványkorlát hideg volt a tenyere alatt, ahogy teljes súlyával rátámaszkodva próbált levegőhöz jutni. A könnyek úgy égették szorosra zárt szemeit akár a kénfüst, szívére mintha vaspánt szorult volna. Mély levegőt vett, de nem segített. Semmi sem segített.
Az elmúlt napokban mindent megtett, de úgy érezte, erre képtelen. Nem tud egyszerre megbirkózni a gyásszal és ezzel a másfajta, de éppoly fájó veszteséggel. Gilraen a hír érkeztének estéjén tűnt el, kiszökött a városból akár a tolvajok, s nem vitt magával semmit, csak amivel érkezett egy esztendővel ezelőtt. Úgy ment el, ahogy jött: észrevétlenül.
Fréagar még néhány napig maradt. Búcsúja rövid volt, s mikor váratlanul megölelte a lányt, az szerette volna örökre megdermeszteni a pillanatot, szerette volna kioldani a mellkasában feszülő csomót, szeretett volna nem erősnek lenni, csak egy kicsit... De a pillanat elmúlt, a fiú megölelte Eirient is, megszorították egymás kezét Hardinnal és eltűnt az istállók felé vezető kapuboltozat sötétjében. Ioreth a kapubástyáról, Eiriennel az oldalán nézte ahogy végigvágtat az úton, mögötte a porfelleg úgy gomolygott akár a démonsereglet.
Már két napja, hogy Eirien is elhagyta a várost. Szemében szomorúsággal és bocsánatkéréssel ugyan, de elment. Talán nem bírt szembenézni ennyi bánattal és fájdalommal, s nem bírta hallani talpuk alatt a széthulló világ cserepeinek hangját.
Ioreth igazságtalannak érezte, hogy mindent egyszerre kellett elveszítenie, kegyetlennek a sorstól hogy ilyen terhet ró rá, s még gyengének sem engedi lenni. Kezei ökölbe szorultak a márványon.
- Ioreth.
Nem kellett oldalra fordulnia, hogy felismerje Hardin hangját. Halk volt és megnyugtató, mégis aprót sajdult tőle a szíve. ~Vissza a kezdetekhez~ – énekelte a dal odabent a bálteremben. ~Senki sem mondta, hogy könnyű…~
Meleg tenyér a vállán. Érezte, ahogy szorosra zárt szemhéjai alól, akár a forrás, aminek semmi sem tud már gátat vetni, előbuggyannak a könnyek.
- Ioreth. Nem kell mindig erősnek lenned…
A férfi ujjainak finom szorítása. És már nem tudja, nem is akarja visszatartani; levegő után kapkodva, sietve zokog, mintha próbálna minden el nem sírt könnyet azonnal bepótolni. A sós cseppek a márványra hullanak.

Senki sem mondta, hogy könnyű.
Senki sem mondta, hogy ilyen nehéz

Ioreth (táboros hangulatfestő novella 1., Tolkien Tábor 2014)

Ioreth az ablakban állva elgondolkodva simított végig a vázába állított liliomok szirmán. Odakint már sötét volt, az utcán is csupán egyetlen férfi sétált, a kezében tartott rézkalickájú mécsről gyújtotta meg az utcai lámpásokat, sorban egymás után, majd eltűnt az út kanyarulatában. Ioreth felsóhajtott, otthagyta a virágokat s a fésülködőasztalnál ülő Eirien mögé lépett. A lány nagy gonddal illesztett épp egy mályvaszínű rózsabimbót szőke hajába. Komolyan nézte magát a tükörben, oldalra billentette a fejét s szép ívű szemöldökei között megjelent egy aprócska ránc a gondolkodástól.

- Szerinted én szép vagyok? - kérdezte még mindig nagyon komoly arccal. Ioreth melegen elmosolyodott, és hátulról átkarolta a lányt, arcát az arcához nyomva.
- Szerintem gyönyörű vagy. Nem akad nálad szebb széles e határban.
- Komolyan kérdeztem - Eirien hangjában enyhe bosszúság érződött.
- Én pedig aszerint válaszoltam. Ne gondolkodj hiábavalóságokon. - A másik lány szélesen elmosolyodott, s kacéran nézett farkasszemet a tükörképével.
- Szerinte is szép vagyok.
- Ki szerint, húgocskám? - lépett el mellőle Ioreth hogy összeszedjen pár könyvet, ami szétszórva hevert az öltözőasztalka melletti szekrényen. Igazából persze nem voltak édestestvérek, ezt bárki láthatta aki rájuk tekintett. Nem csak színeik - Eirien szép szőke haja és viharos-tengerzöld szeme szemben Ioreth barna hajával és zöld szemével - de alkatuk és jellemük is úgy különbözött, hogy még távoli unokatestvéreknek is bajosan hazudhatták volna magukat. De a dol amrothi lánynak olyan elragadó és kedves személyisége volt, hogy rövid idő alatt is igen megszerette őt.
- Az a fiú. A vásártérről, reggelről.
- Arneth. - Válaszolta lemondó sóhajjal Ioreth és elrendezte a könyveket a polcon a többi mellett.
- Ő, ő. Nagyon délceg fiatalember, és úgy hallottam bátor is. Egymaga száz keletlakót megölt a délvidéken.
- Az nem ő volt, hanem az a másik férfi. Jaj, mi is volt a neve… valami La… akármi. Nem tudom őket mind megjegyezni. Vele a múlt héten találkoztunk a fogadáson, és ha hinni lehet a fogadkozásának amit az ablakunk alatt süvöltve tett, már kardjába dőlt, mivel nem kaphatta meg a kezed.
- Mind a kezem akarják. Unalmas! Fiatal vagyok még a férjhezmenetelhez. Mindig ugyanaz a vége: kedvesek, kellemes velük beszélgetni, ajándékokat hoznak, olyan érdekesnek tűnnek… Aztán mindegyikről kiderül, hogy egy unalmas alak, aki csak a házasságra gondol!
- Jól van na, ne mérgelődj. Ha eljön az ideje, úgyis magad választod majd ki, hogy kihez mész.
- Lehet, hogy soha nem házasodom meg! Inkább férfiruhába bújva hírnevet szerzek magamnak Urunk hadseregében. - mondta komoly képpel Eirien. Majd ahogy pillantásuk összeakadt a tükörben mindketten elnevették magukat.
- Kedvem támadt sétálni. Velem tartasz? - kérdezte a szőke lány, miközben eligazgatta a rózsabimbókat a hajában és felállt az asztalkától. Ioreth kipillantott az ablakon a sötétbe borult Minas Tirithre.
- Nem is tudom, Eiri… Késő van már a kíséret nélküli sétához. - neszezést hallott a fal tövéből ezért áthajolt a párkányon és lenézett. Az ablakuk alatt falat szegélyező rózsaágyás húzódott, ebbe zuhant bele épp egy magas alak. A lány egy pillanatra nagyon megijedt, de csak amíg a ház sarkánál álló lámpás fénye rá nem vetült a tövek közt vergődő alakra. Arneth volt az, a férfi akivel aznap reggel találkoztak, és aki - látszólag - azonnal beleszeretett Eirienbe. Próbált felállni a virágok közt, s ez láthatóan nem ment neki könnyedén. Halkan szitkozódott, és igencsak kapatosnak tűnt.
- EJJIEN! - üvöltötte nagy elánnal, majd a saját lábában megbotolva fenékre ült a rózsatövek közt. Ioreth gyorsan behajtotta az ablaktáblákat, s belülről be is akasztotta őket.
- Ki az? - Kérdezte Eirien, miközben épp a köpeny csatjával babrált a nyakánál.
- A reggeli fickó.
- Ó. Nincs most kedvem hozzá. Inkább csak veled sétálnék, ha nem bánod. - mosolygott rá.
- Nem. Talán jobb, ha hátul megyünk ki. Biztos nem akarsz egy vastagabb köpenyt felölteni? Ez olyan vékony, mint a pókháló.
- Viszont szeretem, és ez megy leginkább a ruhámhoz. Marad.
Miközben Ioreth behúzta maga mögött az öltözőszoba ajtaját, még hallotta az utcáról tompán felhangzó kiabálást. Ahogy lépkedtek végig a folyosón, tett egy utolsó kísérletet.
- Biztos vagy a köpenyben? Meg fogsz betegedni.
- Jaj, tudod, hogy sosem betegszem meg. És ha mégis… - szorosan átölelte a lányt - akkor ugye hozol nekem orvosságot az ispotályból?
- Hozok… Persze hogy hozok! - engedte el Ioreth barátnőjét.
- Te mindig vigyázol rám. - mosolygott rá válaszul Eirien.

Minas Tirith házainak teraszos kialakítása miatt sokszor nyílt átjárás egyikből a másikba fedett kőfolyosókon vagy hidakon keresztül. Sőt, olykor egy másik szintre is volt átjáró, bár ez ritkábban esett meg, s inkább csak a felső szinteknek sajátja. A ház ahol mindketten laktak nem a legelőkelőbb szinten épült, de elég magasan ahhoz, hogy rangjukhoz méltó maradhasson - s mint ilyen, rendelkezett hátsó kijárattal. Egy kis teraszról indult a meredek lépcső, amit két oldalról falak - a szomszédos házak kertfalai - szegélyeztek, s a fölé boruló akáclugas csinált belőle örökké árnyas folyosót. Eszményi hely volt arra, hogy az ember a főbejáratban állók szemétől rejtve távozhasson a házból. A lépcső alját cirádás vaskapu zárta el, de lakat már évek óta nem volt rajta, s könnyedén nyílt meg a lányok előtt. Magukban kuncogva léptek ki az utcára, arcukba húzott csuklyákkal, akár a cselszövők, s szinte alig tudták visszafojtani kitörni készülő nevetésüket míg kellő távolságba értek, hogy Eirien forróvérű udvarlója már semmiképp se hallhassa meg.
Csodálatosan szép volt az este. Kedvenc sétaútvonalukat választották, ami egy mellvéden át vezetett, majd keresztül a szikla alatt húzódó fáklyafényes alagúton hogy végül a kapun áthaladva kanyarodjon az alsóbb szintek irányába. A fal tetején megálltak egy kicsit és végigpillantottak a vidéken. A város nagy része alattuk hevert, a hold fénye ezüstszínűvé varázsolta a falakat és álomszerű ragyogásba vonta Pelennor mezejét, s azon túl a messzeségben húzódó erdőségeket és hegyeket. Ioreth felsóhajtott. Sosem járt még igazán messze Minas Tirithtől. A legnagyobb út amit valaha megtett, az a Szürke Erdő melletti udvarházuktól a Fehér Városig vezető kocsiút volt, s azt is csak egyszer… Belesajdult a szíve az otthon gondolatába. Hiányoztak testvérhúgai, és hiányzott az apja is. Itt nem érezte azt, amit otthon mindig; hogy minden nap valami hasznosat és fontosat tesz, erős támasza az apjának. Az a fél év, amit a Fehér Városban töltött nem volt elég, hogy megszokja a hiányukat.
Eirien finoman megérintette a lány kőpárkányon nyugvó kezét.
- Minden rendben? Nagyon elgondolkodtál. Azt kérdeztem, nem megyünk-e tovább.
- De, persze, bocsáss meg. Csak arra gondoltam… eljutunk-e valaha azokra a távoli, izgalmas vidékekre, amikről a tanító mesélt.
- Ó, biztosan. Nyugatra kellene mennünk. Szürkerévbe, vagy még inkább Völgyzugolyba. Azt hiszem, Eriador tetszene neked… - folytatta, miközben tovább sétáltak, azokról a vidékekről beszélgetve, amit szívesen meglátogatnának.
Jobbára nappal jártak a városban, így most furcsának tűnt a bársonyos csend, ami a házakra borult. A Mindolluin sziklája alatt átvezető, máskor oly forgalmas alagút most kongva verte vissza a lépteiket, a fáklyák fénye szeszélyessé varázsolta a falon táncoló árnyékokat, izgalmas kalanddá változtatva az egyszerű sétát. Először a következő szintre vezető, sarkig tárt kapuban találkoztak őrökkel. Ioreth egy pillanatra megijedt, hogy majd nem engedik át őket, de csupán az egyikük kérdezte mosolyogva hogy nem kell-e kísérő, nehogy eltévedjenek a sötétben. Eirien kacéran visszamosolygott rá majd belekarolva barátnőjébe továbbsétáltak az utat szegélyező parkocska irányába. Ahogy föléjük borultak a fák, távolabbról szóváltást hallottak. Ahogy a liget szélére értek három férfit pillantottak meg, akikből kettő kardot tartva keringett körbe a hegy alatt átvezető következő alagút előtti terecskén. A harmadik úgy tűnt, csitítani akarná őket, de szavainak nem sok hatása volt a két dühös fiatalra, akik az alkalmankénti csapás-váltások mellett bőven szórták egymásra a szitokszavakat. Eirien kilépett a fák takarásából és megindult a terecske felé.
- Eirien, ne! - kiáltott utána Ioreth, mire a dol amrothi lány megtorpant és felé fordult.
- Olyan ismerős nekem az egyik férfi… Nem a te rokonod az? A beceneve valami madár… - mondta elgondolkodva, miközben visszafordult a harcolók felé. Ioreth egy pillanatra elsápadt. Sólyom? - gondolta - Mibe keveredett már megint??
Sietve indult a tér felé Eiriennel a nyomában.
- Fionn! - kiáltott rá az unokafivérére, aki erre odakapta a fejét, figyelme elterelődött ellenfeléről és a csapás, amit az felé küldött csak centiméterekkel kerülte el az arcát. Gyors riposzttal ütötte félre a kardot és bosszúsan kiabált hátra:
- Maradj ki ebből Ioreth… - újabb hárítás, az összecsapó kardok hangja messzire csendült az éjszakában - ...eleve az utcán sem szabadna lenned ilyen későn, kísérő nélkül!
- Van kísérője! - szólt mérgesen Eirien, mire mindkét férfi felé nézett, csak Fion egy pillanattal hamarabb kapta vissza a tekintetét, és be is vitt egy gyors vágást az ismeretlen férfi alkarjára. A seb nem volt túl mély, de keskeny vérpatak indult el belőle az ifjú bőr lovaglókesztyűje felé. A magas fiatalember dühösen csapott Sólyom felé, de a mozdulat elsietett és elnagyolt is volt, nem sikerült találatot bevinnie. Újra keringeni kezdtek egymással szemben, mint a ragadozók, oda sem figyelve a harmadik férfire - akiben Ioreth meglepetten fedezte fel Hardint, a nagybátyja tanácsadóját -, aki higgadt hangon próbálta őket megállítani, azzal érvelve hogy a párbaj ősi szabályai szerint az első találattal a harc véget ér… Egyik ifjút sem érdekelték a szabályok, úgy tűnt nem elégszenek meg csupán az első vérrel.
A két lány sietve közeledő lépteket hallott a fák takarta ösvény felől. Ioreth sápadtan nézett Eirienre.
- Az őrök! Le fogják tartóztatni őket, a falak között tilos párbajozni…- Szinte egyszerre pördültek sarkon a futva érkező három őr felé, akik miután kiléptek a kis térre úgy tűnt igyekeznek felmérni a helyzetet. Nem tudván mit tegyen, a gondori lány elkiáltotta magát:
- Segítség! Egy tolvaj! Ellopta a láncomat… arra menekült! - kiabálta és a liget széle és az első ház közti fal felé mutatott, amire keskeny lépcső hágott fel. Mellette Eirien is döntésre jutott, és az úri körökben mozgó hölgyek vészhelyzetekre tartogatott reakcióját választotta: kézfejét a homlokához emelve ájulást színlelt, majd kecsesen a kövezetre omlott. Az egyik őr azonnal mellé térdelt, a másik kettő a fal irányába sietett. Eközben a két ifjú is abbahagyta a harcot, kardjuk hegye a föld felé mutatott s kissé kapkodva szedték a levegőt. Ioreth közelebb lépett Fionhoz.
- Sólyom, mennetek kellene. Tudod, hogy tilos a párbaj… ha itt maradtok, a fogdában végzed, és emlékszel mit mondott apád legutóbb…
A mondatot nem sikerült befejeznie, mert ekkor a tér szélén álló fogadó ajtaja gyakorlatilag kirobbant a helyéről, és két alak zuhant ki rajta egymásba kapaszkodva a kövezetre. Miközben ők a földön dulakodtak, a fogadóból jókedvű zsivaj és hangos bíztatás zaja ömlött ki a minas tirithi éjszakába. A vékonyabbik alak, aki a földön feküdt hirtelen egy erőteljes mozdulattal felrántotta a térdét, mire a másik férfi nagyot nyögve összerándult és legurult róla, kezeivel az ágyékát babusgatva. Egy nagydarab, mogorva arcú férfi lépett ki a kocsmából és húzta fel a földről a nyögdécselő sebesültet, majd lódította be az ajtón az ivóba.
- Takarodj befelé, Gerth, az én kocsmám előtt nincs dulakodás. Te meg… - fordult összefont karokkal a lihegve felkönyökölő, zöld ruhás alakhoz - megmondtam neked már délután is, az én fogadómban nem látunk szívesen külhoniakat… különösen nem asszonyszemélyeket! Ha inni akarsz, keress másik kocsmát!
Mielőtt a kocsmáros behúzta volna a vasalt faajtót, a kiömlő fényben valóban látszott, hogy a földön fekvő alak bizony egy nő. Ioreth riadtan a szájához kapta a kezét, és már indult volna hogy segítsen neki, de Fion hosszú lépteivel megelőzte. Legmegnyerőbb mosolyával nyújtotta a karját az ismeretlen nőnek, akinek az arcát még ekkor is eltakarta a lombzöld csuklya.
- Hölgyem, ha megengedi, felsegíteném...
A nő bal kézzel ragadta meg a felé nyújtott kart, felhúzódzkodott, majd ugyan azzal a lendülettel ököllel Fion arcába sújtott. Az ifjút váratlanul érte a támadás, ezért nem túl elegánsan a földre huppant. Döbbenten tapogatta az orrát, tenyerén apró foltot hagyott a vér.
Az idegen hátralökte arcából a csuklyát, megdörzsölte fájó jobb kezét és összehúzott szemmel körbenézett.
- Még valaki? - kérdezte higgadtan. Senki sem lépett közelebb, és senki sem szólt egy szót sem, a többség arcára kiült a döbbenet.

Míg e közjáték zajlott, Eirien a magas ismeretlenhez lépett aggódva.
- Hiszen maga vérzik… be kellene kötni a sebét!
- Ugyan, ugyan, semmiség. Ez csak egy karcolás! - pillantott le a karjára az idegen. A seb még nem hegedt be, de körülötte a vér nagy része már megalvadt. Visszapillantott a dol amrothi lányra, és egy megnyerő mosolyt villantott rá.
- De köszönöm, hogy így aggódik az épségemért, kedves kisasszony…
- Eirien. A nevem Eirien, Dol Amrothból. - mosolygott vissza kedvesen a lány.
- Az én nevem Fréagar. Határtalan öröm, hogy megismerhetem.
- Nagyon örvendek, Fréagar úr! Azonban mégis ragaszkodom hozzá, hogy ellássuk a sebét! Ioreth nagyon jól ért az ilyesmihez… Ioreth?
A megszólított félrekapta a tekintetét a férfi arcáról és kicsit elpirult. Nagy illetlenség így bámulni valakit, még ha olyan szokatlan megjelenésű és szép arcú is, mint új ismerősük... És ha olyan különösen, furcsán formálja is a szavakat, ami biztosan külhoni származásából fakadhat… Talán északról jött, vagy a nyugati partokról, és…
- Ioreth? Kérlek… - zökkentette ki a lányt gondolataiból barátnéja, mire zavartan nézett rá.
- Igen… persze. Kellene valami, amiből tépést tudok csinálni… - még be sem fejezte a mondatot, mikor a férfi már lekanyarította a válláról a köpenyét.
- Ez megfelel, hölgyem?
- Igen, nagyon jó, és kellene még egy kés… - nézett körbe Ioreth zavartan és közben átkozta magát a szétszórtságáért. Mi ütött belém? - gondolta - Nem szoktam ilyen ostobán viselkedni…
- Kérem, fogadja el az enyémet. Jóféle éothéod kovácsmunka. Még az apámtól kaptam az ötödik születésnapomra… - utóbbi szavait már inkább Eirienhez intézte, aki udvarias, de kissé távolságtartó mosollyal hallgatta, miközben Ioreth a levágott szövetcsíkot igyekezett a férfi sebére helyezni. A dol amrothi lány megdörzsölte egyik karját és körbepillantott a téren.
- De hiszen maga reszket! - szólt aggódva Fréagar - Hűvös az este, kérem fogadja el a köpenyemet. - azzal meg sem várva a választ, fél kézzel ügyesen Eirien válla köré kanyarította azt. A lány hálásan mosolygott rá.
Ioreth épp befejezte a seb bekötözését mikor odalépett hozzá az egyik őr, akit a nem létező tolvaj után szalasztott korábban.
- Ioreth kisasszony… Jól sejtem talán, hogy nem volt semmiféle tolvaj? És csupán szabályszegő barátaikat kívánták így védeni?
- Jól sejti… És őszintén sajnálom. - válaszolta lemondóan a lány.
- Arra kérném akkor Önt, Eirien kisasszonyt és a barátjukat… - fordult Fréagarhoz, de a férfi épp arról csevegett a dol amrothi lánnyal, hogy mikor és miért érkezett a városba s nem is figyelt rá.
- Az úr neve Fréagar - válaszolta helyette Ioreth.
- Tehát Önt, Eirien kisasszonyt és Fréagar urat hogy fáradjanak velem a fogdába az ügy tisztázása végett. Biztos vagyok benne hogy csak valami félreértés, - pillantott lopva a szőke szépségre a férfi - de jobb tisztázni az ilyesmit.
- Igen. Hát persze.
A beszélgetőkhöz lépett - Eirien… most mennünk kell.
- Hova megyünk? - kérdezett vissza a lány mosolyogva.
- Attól tartok, a fogdába. Magyarázatot adni.
- Ó. Ön is velünk tart? - pillantott a rohani ifjúra.
- Úgy hiszem, kénytelen lesz. - válaszolta helyette a gondori lány.
- Menjünk hát - karolt Fréagarba Eirien, és elindultak a hegy alatt húzódó következő alagút felé. Előttük a másik két őr Fiont és az újonnan megismert hölgyet fogták közre. Utóbbi épp mérgesen vetett oda a Sólyomnak.
- Gilraen, ha ennyire tudni akarja. És továbbra sem vagyok a hölgye…
Fion évődő válaszát és Hardin békítő szavait elnyelte a lépteik visszhangja, ahogy beléptek a fáklyafénytől remegő árnyak közé.

Eleonora Beckingsdale naplója - 1925 április 4. (Mask of Nyarlathotep, Chtulu szerepjáték hangulatfestő novella 6. ; 2014)

 Dzsunkák a Wangpoo folyón.
Engem a Regent’s Park taván szárnyukat borzoló hattyúkra emlékeztetnek.

Sokat rajzolok. Szeretek rajzolni, szeretem a ceruza fogását a kezemben, szeretem a papír zörgését. Megnyugtatnak az ismerős mozdulatok, s a koncentrálás mellett nincs időm gondolkodni.

Kína egyszerre csodálatos és borzongató. Az illatok semmihez sem hasonlíthatóak, minden épp annyira idegen, hogy még pont nem undorít, de lehetetlen megszeretnem. Viszont a színek és a formák nagyon magukkal ragadnak! A minap is az utcán, Ethannek és Miss Clarencenek vissza kellett jönniük értem, mert megálltam egy üzlet előtt, ahol csodás rizspapír ernyőket árultak, és elvarázsolt a sok élénk szín és minta… Én… egyszerűen elfelejtettem hogy miért is vagyok ott. Különös ország ez. Különösek a lakói. Kínában az emberek arcából szinte lehetetlen olvasni. London óta tudom, hogy a gonosz néha nagyon is csinos ábrázatot visel. Itt talán a Sátán selyembe burkolózik, és nem tudod mik a szándékai, míg ezer csápjával át nem fon és magával ránt a mélybe…

Ezt is a napokban rajzoltam, bár nem emlékszem, mikor.
Megragadott a lány egyszerű szépsége.

Néha aggódom magam miatt. Mióta itt vagyunk, minden korábbinál nyugodtabb vagyok, holott sosem volt még ennyi okom a félelemre. Nem sokat alszom – inkább rajzolok, néha éjszakába nyúlóan, lámpafénynél – de mikor mégis, nem álmodok. Mintha elzártak volna bennem valamit, vagy becsuktak volna egy ajtót. Kína a maga misztikumával pont annyival többet mutat a felfoghatatlanból és a paraván mögött megbúvó rettenetből, hogy az egész olyan… ésszerű. Mintha valami a helyére került volna, mintha a világ rábólintott volna legsötétebb félelmeimre, s azok megszűntek volna rettegéssel megtölteni éjszakáimat.

Hiszen immár tudom, hogy a szörny valóban az ágyam alatt lakik. Most már csak azt kell kiokoskodnom, hogyan végezzek vele.
Hogyan végezzünk vele. Nem szabad elfelejtenem, hogy nem vagyok egyedül.

Talán megőrültem? Csak nem.

(később, maszatos, kapkodó ceruzaírás)

Sophy meghalt. Jack meghalt. Apa meghalt.
Nem szabad elfelejtenem.

Eleonora Beckingsdale naplója - 1925 március 2-3. (Mask of Nyarlathotep, Chtulu szerepjáték hangulatfestő novella 5. ; 2014)

(Az aktuális oldal előtt több, kitépett oldal széle látszik)

1925 március 2. London

Átok ül rajtam. Elveszítek mindenkit aki közel áll hozzám. Én vagyok az oka??

Ennek a gondolatnak nem szabad utat engednem. Csak egy cérnaszálon függ a józanságom.

Sophy meghalt. Meghalt. Meghalt? Vagy rosszabb. Tudom mit láttam, de nem akarom felfogni. Nem akarom látni, amit láttam.

Huszonnégy óra alatt megváltozott az életem. Alig huszonnégy óra, és elveszítettem a legkedvesebb barátomat, akit szinte húgomként szerettem. Miért? Miért?

Majdnem hagytam, hogy Emerton a szemem láttára agyonlőjön valakit. Egy embert.

Embert?

Azt hiszi gyenge vagyok. Nem látja, nem tudja mi van bennem…

Nem tudja, hogy szívem szerint a körmeimmel tépném szét Gavigant, hogy azt akarom hogy az élete a kezeim között folyjon el… Én…

Ha elengedem magam, ha szabadjára engedem a haragot ami bennem forrong, többet nem leszek ugyanaz az ember. Félek az az ember lenni. Az az ember, aki öl.

Sophy!

Azt hiszem, nincs Isten.

1925. március 3. London

Lassan felkel a nap. Gavigan halott. Az énem egy része szerette volna látni a halálát… Kint vártam inkább. Meg kell őriznem a józanságomat. Ezt most mindennél fontosabb. Holnap elutazunk.

Szeretnék mindent magam mögött hagyni.

Eleonora Beckingsdale naplója - 1925 február 14. (Mask of Nyarlathotep, Chtulu szerepjáték hangulatfestő novella 4. ; 2013)

1925 február 14. Szombat

Londonban vagyok. London! Tudom, gyermeklélekre valló dolog így rajongani egy városért, de itt nőttem fel, és úgy hiányoztak ezek az utcák és épületek… A nyüzsgés és hangulat, s most látom igazán, gyermekként mennyire nem értékeltem a város pezsgő valóját.

New Yorkban már-már hozzászoktunk az automobilok tömeges jelenlétéhez – nem is beszélve a sebességükről! – mégis szokatlan volt ifjúkorom városát az egymás mögött sorakozó konflisok nélkül látni, melyek jelen voltak ugyan, de már jócskán megcsappant a számuk a nagyvárosi utcákon. Más ez a London, a gyermekkor mesevárosa talán belefakul a modern kor metropoliszába?

(Ezt a képeslapot ma vásároltam, olyan jól látszik rajta az a fajta városi pezsgés amiről fentebb írok!
A naplómban a helye, ha alkalomadtán messzire sodródnék imádott Londonomtól.)

Érkezésünk estéjén baráti vacsorát tartottunk útitársaimmal, s miután kiveséztük a nyomozásunkat érintő fontosabb kérdéseket, kellemesebb témákra terelődött a szó. Hosszúra nyúlt hajóutunk, s a Southamtonból idáig vezető vonatút úgy érzem közelebb hozott minket újdonat ismerőseinkkel – persze csak az illendőség határain belül. Mindketten nagyon érdekes embernek bizonyultak akik végtelenül lojálisak, nagyon bátrak és a maguk módján igen kedvesek is. Ethan egy kicsit visszahúzódóbbnak tűnik, keveset beszél, bár a mondandójának mindig magva van. Brit természetességgel képes a fesztelen csevegésre, de csak akkor, ha a helyzet úgy hozza, maga nem kezdeményezi ezeket. Tájékozott a világ dolgaiban, s hangulatától függően alkalmasint remek beszélgető partner. Ezzel szemben Emerton… Emertonnak mindenről van véleménye, és ki is mondja a véleményét, cseppet sem törődve a következményekkel! A végletekig feszélyezetlen, modernkori aranyifjú, nem tudom hogy a neveltetése vagy a vagyona okán vált ilyenné. Mégis azt hiszem, alapvetően kedvelem. Valahogy a New Yorki életszemléletet és szabadságszeretetet testesíti meg a szememben.

Sir Archibald azt hiszem kicsit aggódik értem és Sophyért, talán már bánja hogy támogatta Jack ötletét csatlakozásunk ügyében. De már túl késő visszakoznia, már mind érintettek vagyunk az ügyben s nem hagyhatnak hátra bennünket. Mindenesetre kedves tőle hogy törődik velük, amolyan nagybácsiként próbál terelgetni minket. Ezért nagyon hálás vagyok, bár szemmel láthatólag nem sokat tud az ifjú hölgyek lelki világáról, s így szándéka ellenére sem tud segíteni.

Ugyanis még mindig nagyon le vagyok sújtva Jack halála miatt… Társaságban úgy hiszem már megtanultam elleplezni a gondolataimat, de ha egyedül maradok sokszor vezet felé gondolataim fonala, még ha tudom is hogy mindez már hiábavaló, s el kellene őt felejtenem. És így is lesz! Sophy rengeteget segít, néha éjszakába nyúlóan beszélgetünk s már tökélyre fejlesztette azon képességét hogy gondolataimat borús vidékekről vidámabb témák felé terelje. Londonban időt szakítottunk arra is, hogy bejárjuk a várost, s a könyvesboltok mellett alkalmanként egy-egy divatházba is benéztünk. Egészen elképesztő a jelenlegi divat, vidéki parasztlánykának éreztem magam a sok flitteres csoda között. A többsége túl kihívó, meg aztán hihetetlenül rövidek… De be kell vallanom hogy alapvetően kedvemre valók. És a frizurák! Azokat viszont imádtam, akarva akaratlanul unalmas fonott kontyomhoz kapkodtam és reméltem nem néznek ki az üzletből. Erről is sokat beszéltünk Sophyval – bár ő annyival bátrabb nálam – hogy szeretnék változni, a kor divatjához igazodni, hiszen már 28 éves vagyok és illő lenne férjet találnom. Persze Sophy könnyen beszél! Részben mert szép és elbűvölő, részben pedig nem töltötte az elmúlt tizenhárom évét egyetlen férfit szeretve, s nem törődve senki mással. Bár azt hiszem nem is akartam én senki mással törődni. Saját kis Skóciai világomban ez így tökéletesnek tűnt, talán azt is éreztem mindig, hogy lehetetlen. Csak nem bántam. De igaza van Sophynak, tovább kell lépnem, s megvan hozzá az erőm is.

Szerencsésnek tartom magam hogy úgy érezhetem, hasznos tagja vagyok kis kompániánknak, nem hiába volt az a sok tanulóév. Persze társaim is széleskörű tudással rendelkeznek, de azt hiszem sokszor előfordult már hogy egy-egy jó ötlettel vagy okos meglátással segítettem tovább lendíteni nyomozásunk megakadt kerekét. És jó nyomon járunk, ebben bizonyos vagyok! Bizonyíték erre mindaz, ami velünk történt az elmúlt hetekben.

Kicsit csapongóak a gondolataim… Talán a fáradtság teszi, hetek óta nem alszom jól – s nem csak mert Sophyval közös beszélgetéseink többnyire éjszakába nyúlnak – álmaimban gyakran kísért az Ju-Ju House alagsora, a rettenetes fekete férfi a tollas maskarában és a zajok a terem közepén lévő kútból.  Álmomban néha én viselem a fejéket és a tollas köpenyt… álmomban a falhoz kötözve hol Sophyt látom, hol Jacksont, hol pedig a bátyámat, az egész nagyon riasztó. Rövid idő alatt túl sok borzalmat kellett átélnem… Kezdve Jack halálával, majd a borzalmas rituálék leírásával a Life as a God-ban… Jegyzeteim itt fekszenek mellettem az asztalon, s tisztán látom lendületes betűimen azon pillanatokat, amikor félbe kellett szakítanom az írást, mert a sok borzalom már úgy ült a lelkemen, akár valami komisz kis vízköpő.
S végül elrablásom éjszakája és rabságom a szörnyűséges pincehelyiségben… Mikor órák teltek el, és kezdtem azt hinni, barátaim nem találnak rám időben – vagy ami még rosszabb, nem is jönnek egyáltalán! – s a fejemben mindegyre azok a borzalmas, Istentől elrugaszkodott és torz rituálék jártak amiket az emberbőrbe kötött könyvben olvastam, s hogy ezek velem is megtörténhetnek. Hogy ha nem jön segítség, bizonyosan meg is fognak történni.

Azon az éjszakán semmit sem aludtam. A kiszolgáltatottságnak és a félelemnek olyan fokát ismerhettem meg akkor, amit elképzelni sem tudtam korábban. De úgy hiszem, erősebb lettem tőle. Hitem a barátaimban, szövetségeseimben s az ügyünk fontosságában megerősödött. Úgy döntöttem, újra rajzolni fogok, mert ez nagyon kedves elfoglaltságom volt sok évvel ezelőtt, és nem is voltam benne teljesen tehetségtelen. És nem rossz, ha valaki pár gyors ceruzavonással rögzíteni tudja az újra és újra utunkba akadó különös szimbólumokat. Még New Yorkban vásároltam egy kényelmes méretű rajztömböt, s már a hajóúton nekiálltam gyakorolni. Különösen tájat szeretek rajzolni, de egész élethűek portréim is. És ami a legfontosabb, megnyugtat és kikapcsol, ahogy a kezem nyomán kialakulnak az épületek s az alakok másai a papíron.

Mai sétánk során Sophyval a St James parkban végül elhatároztam magam. Holnap fodrászhoz megyek, s le fogom vágatni a hajamat. Azt hiszem rájöttem hogy csak én változtathatok a saját életemen, s most akarom elkezdeni!

Ez a tegnapi újságban volt. Elteszem, úgy sejtem hasznát veszem majd holnap!

Eleonora Beckingsdale naplója - 1925 január 17. (Mask of Nyarlathotep, Chtulu szerepjáték hangulatfestő novella 3. ; 2013)

1925 január 17. Szombat

New York City

Ezt a naplót ma vásároltam. Azelőtt sohasem írtam naplót, de úgy érzem nem őrizhetem meg az elmém épségét, ha nem tudom bizonyosságát adni a történteknek azzal, hogy leírom őket.

Jack meghalt. Még mindig úgy érzem, mintha szíven szúrnának mikor erre gondolok. Alig látom amit írok, a sorok összefolynak. Meghalt , és nem jön többé vissza. Nagyon fáj…

Meg kellett mosnom az arcom, és kissé lehiggadnom, hogy folytatni tudjam ezt a visszaemlékezést, márpedig ez most mindennél fontosabb. Le kell írnom ami történt, és nem szabad soha elfelejtenem.

A nap, amelyen hajóra szálltunk New York felé olyan távolinak tűnik, akárcsak egy másik élet emlékei. Istenem, olyan boldogok voltunk Sophyval, úgy éreztük mintha mozgásba lendült volna egy kerék, mintha hirtelen elkezdtünk volna élni. Mintha valami nagy kalandra indulnánk. Mennyire nem fogtuk fel hogy mibe is kezdünk, hogy mi az ami az Újvilágban reánk vár. Bár mindketten jól ismertük a halált, mintha elfelejtettük volna milyen gyors lábakon jár, és előszeretettel ragadja el a nekünk fontosakat.

A karácsonyt a hajón töltöttük, jó hangulatú vacsorával Sir Archibald társaságában. Izgatottak voltunk, akár az összeesküvők, legalábbis mi lányok lelkesen terveztük mi mindent akarunk megnézni a Nagy Almában – ahogy az amerikaiak valami érthetetlen okból e várost nevezik. Sir Archibald említést tett arról, hogy Jack még két másik úriembert is meghívott a találkozónkra, nevezett Mister Emertont – akiről természetesen még én is hallottam – és egy bizonyos Mister Raynest, akiről nem sokat tudok, de mindenképpen érdemeként említhetem, hogy skót.

New York minden előzetes várakozásunkat beváltotta. A város pezsgő volt, élettel teli és lüktető, és mi boltról boltra jártunk, könyvek és ruhák közt válogatva, s csupán egy dolog tudta megzavarni felhőtlen boldogságomat – hogy bár érkeztünkkor meghagytuk Mister Kensingtonnál Sophy nagynénjének, Amandának címét s telefonszámát, Jack mégsem keresett minket, bár a Sir Archibaldnak írt levele alapján már a városba kellett volna érkeznie. Nem tettem szóvá ezt még Sophynak sem, nem akartam nevetség tárgyává válni azzal hogy várom a hívását. Talán jobb lett volna… Talán minden máshogy alakul.

Sűrűn kell megszakítanom a bejegyzést, mert elkap a zokogás. Ha így folytatom, talán egészen kiszáradok.

Végül megjött a telefonhívás, amire vártunk. Jack csak üzenetet hagyott, de már ettől is boldog voltam. Boldog, hogy láthatom őt. Titkon attól féltem, meggondolta magát, hogy mégsem akar minket magával vinni. Hogy nem tart elég talpraesettnek… Utólag nézve mindez már olyan ostobaságnak tűnik. A meghívás január 15-ére szólt, este 8-ra kellett a Chelsea Hotelbe érnünk. Nem illő óra és nem illő helyszín kisasszonyok számára. Miért is nem gyanakodtam? Jack világfi volt, igazi amerikai. Távolt állt tőle a rideg angol udvariasság, de tudta mi az illem s szándékosan sosem lépte át a határokat. Miért nem vettük észre ezt?

Mivel a találkozóig még napok voltak hátra, Mister Emerton úgy határozott hogy üdvös lenne összeismerkednie velünk egy szolid vacsora keretében. A szolid vacsora – az úriember anyagi hátterét figyelembe véve nem meglepő módon – nagyon is fényűző volt, s úgy éreztem maga Mister Emerton is igyekezett minket lehengerelni energikus fellépésével. Sir Archibaldot szinte az első pillanatban megsértette meglepő kérésével, Sophyt úgy hiszem csupán szórakoztatta. Viselkedése pontosan azt idézte, ahogy ő szereti kifigurázni az amerikaiakat. Harsány volt, élénk, barátkozó – minden fiatalember dicséretére váló tulajdonságok, amíg nem viszik túlzásba.

Mister Raynesről nehezen alkottam véleményt. Zárkózott embernek tűnt, habár udvarias viselkedésére nem lehetett panasz. A vacsora kellemes hangulatban telt, a kezdeti feszélyezettségünket lassan feloldotta a finom bor és abbéli igyekezetünk, hogy – az egy nyilvánvaló Jacken kívül – közös pontokat keressünk életünkben. Azt hiszem legbelül mindnyájunkat foglalkoztatott hogy miért éppen ezeket az embereket hívta össze Jack, hiszen kis csapatunk igencsak vegyesnek mondható! Szó esett a „Carlyle expedícióról” – ahogy Sir Archibald emlegette – ami, úgy tűnik, jövetelünk s a közelgő találkozó egyik célja is. Felületesen figyeltem csak a beszélgetésre, inkább a szobát vettem szemügyre, hiszen – gondoltam én! – ha mind együtt leszünk úgyis újra átbeszéljük a fontos tudni valókat. A jól sikerült kis összejövetel után hazakocsiztunk. Én szívesen beszéltem volna új ismerőseinkről, de nem akartam Sir Archibald előtt pletykásnak tűnni, így hát megvártam míg társalkodó szobánk magányában oszthattam meg Sophyval gondolataimat.

Hamar eljött a csütörtök, bár akkor úgy éreztem, nem elég hamar. Szinte toporogtam egész nap, jönne már el az este, s láthatnám végre Jacket, akivel levelet váltani sem volt alkalmam már hónapok óta. Egyszerre érkeztünk a hotelhez az urakkal, s hamar bementünk a vöröstéglás épületbe, mert az utcákon rettentő hideg volt. A portás eligazított minket hogy merre találjuk Jack szobáját. Izgatott voltam, nem zavart a hely nyilvánvaló kopottsága sem. A nyikorgó liftben igyekeztem összerendezni csapongó gondolataimat. A folyosó csendes volt, egy lélek sem járt rajta. Kopogásunkra az egyszerű faajtón senki sem felelt, holott úgy tűnt, lépések zaját halljuk a szoba belsejéből. Szólongatásunkra sem érkezett felelet, így Emerton a portásért indult. Hamar visszatértek egy kulccsomóval, amiről a fekete férfi biztos kézzel választotta ki a megfelelőt. Várakozással telve szegeztük tekintetünket a nyíló ajtóra, amikor a feltáruló nyílásban egy idegen férfi jelent meg, s lesújtott a portás vállára egy hatalmas késsel! Én is, s Sophy is felsikoltottunk s igyekeztünk mind távolabb kerülni az ajtótól. Rettenetes volt, a vér a falra fröccsent, azt hittem mentem elájulok! Emerton és Mister Raynes rávetették magukat a támadóra, én pedig elszaladtam hogy segítséget hívjak. A lift helyett a lépcsőt választottam, lélekszakadva siettem lefelé, közben próbáltam nem is nagyon belegondolni mi más lehet még abban a szobában… Amint levegő után kapkodva megkértem a fiatalurat aki a pult mögött állt hogy hívja a rendőrséget és kérjen egy orvost is, rögvest megindultam visszafelé, de most a liftet választva – úgy éreztem nem bírnám lélegzettel újfent a lépcsőt. A lift elég egyszerű szerkezetnek bizonyult, még nekem sem okozott problémát a kezelése. Amikor kiléptem a folyosóra Sophy és Sir Archibald indultak el felém, barátném két karját felemelve mintha vissza akarna tartani, nem akarná hogy tovább menjek… A tekintetem az ajtóra villant, de az ismét csukva volt s én értetlenül pillantottam a felém lépőkre. Ahogy meghallottam a szót, “sajnálom”, úgy éreztem mintha egy méhkas költözött volna a két fülem közé, a zúgástól nem hallottam semmi mást. Tudtam, hogy beszélnek hozzám, de mintha víz alól hallottam volna őket, és hirtelen úgy is éreztem, fuldoklom. Azt hiszem fel is kiáltottam, Jack nevét, próbáltam átfurakodni kettejük közt de erősen tartottak, s nem engedtek. Azt reméltem, forrón reméltem hogy ez csak egy rémálom, olyan álom amilyenek gyermekkoromban gyakran megzavarták éjszakai pihenésemet, s amikből kapkodó lélegzettel, de megkönnyebbülve ébredtem fel… Akartam az ébredést, mert úgy éreztem nem tudok megbirkózni a lehetőséggel hogy ez a valóság. Most is úgy érzem. Nem tudom, mondtak-e mást, nem tudom, elmondták-e mi történt, csak azt tudom, hogy hirtelen nem bírtak már el a lábaim. Összerogytam ott a kopott szőnyegen, ujjaimat Sophy ruhájának ujjába vájva, s próbáltam megkapaszkodni az eszmélet peremén.

Valahogy sikerült nem elájulnom, bár a sírást még hosszú ideig nem tudtam abbahagyni – hamarosan kettesben is maradtam Sophyval, úgy hiszem a többiek nem tudtak mit kezdeni a hisztériámmal. Az útra vissza a házba csak homályosan emlékszem, alig láttam a könnyektől és nem is érdekelt mi zajlik körülöttem. Hogyan lehet kibékülni ezzel? Hogyan lehet csak egyszerűen tovább menni? Látom Sophy és Sir Archibald arcán a gyászt, de azt hiszem, ők sem tudják, mit érzek. És én sem tudom, mit kellene éreznem. Elveszítettem valakit, akit szerettem. Visszafordíthatatlanul. Ez más, mint mikor Apámat veszítettem el. Igaz, hogy szerettem Jacket, de ugyanakkor a barátom is volt… Segített nekem amikor csak egy zavart leány voltam aki nem tudja elsiratni az apját, mert meg nem értheti hogy mi történt vele. Azt hiszem, eleinte csak rajongtam érte, volt valaki akibe kapaszkodhatom. Aztán a levelein keresztül megismertem őt, remek humorát, csillapíthatatlan tudásvágyát, közvetlen kedvességét és bátorságát.
Úgy hiszem, Jackson Elias igazán jó ember volt. És szégyen vagy nem, de én szerettem őt.

Miss Eleonora Beckingsdale levele Miss Sophrosyne Gladstonenak (Mask of Nyarlathotep, Chtulu szerepjáték hangulatfestő novella 2. ; 2013)

1919. augusztus 14.
Kinross, Skócia

Kedves Sophy:

Rendkívüli örömet okozott leveled! Nagyon köszönöm továbbá a botanikai könyvet is amit küldtél, szeretettel forgatom majd. Örömömre szolgál  hogy jó egészségben vagy és a kedélyed is javul. Még egyszer fogadd részvétemet a szüleid miatt! Szörnyű csapás ez, s csak remélni tudom, hogy erős jellemed és ifjonti szíved átsegít majd a nehézségeken.

Hogy leveledre válaszoljak, jómagam az elmúlt 7 évben nem váltottam levelet Sir Archibalddal. Bár családunk barátja volt, s számos alkalommal találkoztam vele a vadászatok utáni teán, nem alakult ki közöttünk baráti viszony, bár néha meglátogat minket. Olyankor azonban elsősorban Rickel vált szót, de magam sem tudom miről beszélnek – férfibeszéd az, nem való ifjú hölgyek fülének.

Sűrű levelezésben állok ellenben Jackel… akarom mondani Mister Eliassal. Bár megvallom, furcsa szememnek így leírva látni, hiszen az elmúlt hét évben szinte minden héten írtam neki, s ő sem volt rest válaszolni leveleimre. Képeslapjai s levelei a világ számos tájáról érkeztek, s kedves szavai mellett mindig szerepelt valami érdekesség az okkult világból, egy újságcikk, levéltöredék, tanulmányok másolatának részletei, melyek feltárni igyekeznek ama különös titkokat, az emberi léleknek azon mélységeit, melyek iránt mind a ketten oly nagy érdeklődést tanúsítunk. Ez közös szenvedélyünk, s úgy hiszem van valami különleges kapocs kettőnk között… Holott tudom, nem szabadna ilyenre még gondolnom sem. Ez csak gyermeki ábrándozás. Jaj Sophy! Tudom, bolond vagyok, de amikor nagy ritkán, évente egyszer-egyszer meglátogat minket, olyankor úgy érzem kiszínesedik még a szürke London is, s édesebbnek érzem még imádott Skóciám levegőjét is. Megdobban a szívem, ha meglátom. Butaság, igaz? Talán jobb lenne elfelejtenem. Csak mikor édesapám egykori dolgozószobájában – Isten nyugosztalja őt! – ülünk, és egymás kezébe adjuk az érdekesebb könyveket, és hosszasan vitázunk okkult nézetekről, vagy csak mesél a kalandokról amik megestek vele és megnevettet… Eszembe jut mit mondott Apám Anyámnak azon a végzetes hajóúton a kabinunkban, mikor mindketten azt hitték már alszom. Hogy az ilyesfajta emberek, mint Jackson Elias mindig magányosan halnak meg, mert kalandos vérük oly veszélyekbe hajszolja őket ami okvetlenül végüket jelenti. Én nem hinném, hogy meggondolatlan lenne. Tudásszomját pedig éppen hogy jogosnak érzem, hiszen bennem ugyanez a vágy tombol, mind többet tudni, felderíteni a megismerhetetlent! Sophy, én úgy érzem valami hatalmas tudásnak a küszöbén állunk! Szeretném hinni persze hogy kéz a kézben lépünk majd át ezen a küszöbön, de az az igazság, hogy Jackson sokkal bátrabb nálam. Én nehezen merészkedek ki könyvtárszobám biztonságos polcai, vagy Londoni  tárlatok óvó falai közül. Pedig oly szívesen látnám a világot! Te nem vágysz ugyan erre, Sophy? Nem vágyod látni a Nagyvilágot? Már New York is teljesen felvillanyozott, bár még erős volt bennem a zavarodottság és a gyász, mégis olyan varázslatosnak találtam az Újvilágot, könnyednek és fesztelennek.  Talán Jackson is ettől olyan amilyen, fesztelen és kedves, amire egy angol úr, még ha oly fiatal is, képtelen lenne. Talán ez az oka, hogy nem kedveli Anyám.

Na haragudj, Sophy, hogy ilyen hosszasan vezettem be a leveled fő kérdésére a választ. Tudom, leginkább ez érdekel – holott azt remélem, barátságunk bőségesen elbírja ifjonti lelkesedésemből fakadó szószátyárságomat saját életemmel kapcsolatban.
Az alábbiakban részletesen leírok neked mindent, amit tapasztaltam azon a végzetes hajóúton, s azt is, amit Jackson segítségével azóta megtudtam. Kérlek ezt kezeld bizalmasan. Anyám sem tud ezekről a dolgokról, s talán te sem szeretnéd ha bárki azt hinné, megbomlott az elméd – márpedig nekem elhiheted, legtöbben nem reagálnának másképp!

(A levél első oldala itt véget ér, a további oldalak nem kerültek elő)

Miss Eleonora Beckingsdale levele Mister Jackson Eliasnak (Mask of Nyarlathotep, Chtulu szerepjáték hangulatfestő novella 1. ; 2013)

Május 23.
London

Kedves Mister Jackson Elias:

Mikor meglátogatott minket Édesanyámmal egy héttel a Titanic elsüllyedése után, arra kért engem meséljem el pontról pontra, mit tapasztaltam azon a tragikus éjszakán. Anyám akkor durván beszélt Önnel és elküldte. Én most, egy hónappal később mégis tollat ragadok hogy megírjam Önnek a történteket annak reményében, hogy cserébe Ön is szíveskedik majd megvilágítani számomra az események valódi értelmét.

Nem volt igaza a nővérnek, aki felpofozott mikor megállíthatatlanul zokogtam a Kárpátia fedélzetén. Azt találta az arcomba ordítani hogy nem csupán én veszítettem el egy szerettemet, de több mint 1500 jó ember halt rettenetes halált a jeges vízben. Nem volt igaza, mert az én apámnak nem kellett volna meghalnia azon az éjjelen. De elmesélem apróra mi is történt.

1912 április 14-e nem tűnt semmiben sem másnak mint a korábbi napok a hajón. A nap nagyrészt eseménytelenül telt, az előző napokkal ellentétben Apám velünk töltötte minden idejét, beszélgettünk, felolvastunk egymásnak, lejátszottunk több parti sakkot és hosszú sétákat tettünk a hajó fedélzetén. Apám nyugtalannak tűnt, ezt édesanyám is észrevette, s apám azzal magyarázta izgatottságát hogy rosszat álmodott. Lidérces álmában elveszített minket, s azt akarta hogy ez semmiképpen ne történhessék meg. Az ebédet a kabinunkban költöttük el, akárcsak a délutáni teát, és csupán a vacsorára mentünk le az étterembe. Apám kimérten viselkedett barátaival, épphogy csak odaintett nekik, mintha valami kimondatlan ellentét választotta volna szét őket. Emlékszem abban reménykedtem, kibékülnek mire New Yorkba érünk, mert megkedveltem a kis Sophyt, aki ifjú korához képest kellemes társaságot nyújtott, még ha néha kissé élénknek is mutatkozott. Vacsora után még tettünk egy rövid sétát a fedélzeten, megállapítva hogy igencsak hideg van és mily jó is hogy van meleg kabátunk, amit felvehetünk. Ez után kellemesen elfáradva, nyugovóra tértünk jól fűtött kabinjainkban.
Az éjszaka közepén tompa döndülésre ébredtem, és hallottam hogy a szüleim is arról beszélgetnek, mi történhetett. Hamarosan lámpát gyújtottak, és Apám kinyitotta az ajtót hogy megtudjon valamit. Úgy tűnt, senki sincs ezzel tisztában, mindenki tanácstalan. Kis idő múlva egy férfi érkezett és arra kért minket, vegyük fel a mentőmellényeket. Jómagam ettől eléggé megijedtem, de Édesanyám segítségével felvettem a mellényt, majd ismét csak várnunk kellett. Apám a folyosón beszélgetett valakikkel, én szerettem volna visszafeküdni, hiszen úgy látszott felesleges az egész felhajtás. De kiderül hogy tévedek, mikor egy újabb tiszt érkezett és azt mondta, fel kell mennünk a fedélzetre a mentőcsónakokhoz. Nagyon megijedtem. Mentőcsónakok? Hiszen ez a Titanic, mindenki állítása szerint elsüllyeszthetetlen! Apám maga előtt terelt engem és Anyát, előttünk Professzor Gladstone, a dajka és Sophy siettek a szűkös folyosókon. Minden annyira normálisnak tűnt, a fények világítottak, valahonnan halk zene szólt, egyesek kényelmesen szedelődzködtek vagy a személyzettel pöröltek azon, hogy nem akarják elhagyni a kabinjukat. Amikor a fedélzetre értünk, megdöbbentem a tömegtől. Rengeteg ember tolongott a csónakok körül, és bár a tisztek próbáltak rendet tartani, nagy volt a felfordulás. Apám, a Professzor és Sir Archibald segítettek rendet teremteni hogy először a nők és a gyermekek szállhassanak a csónakokba. Hamarosan én, Anya, Sophy és a dadusa is csónakba szálltunk, s bár reméltem hogy Apám velünk jön, Ő még a hajón maradt hogy segíthessen. Nagyon féltettem Őt, de azt mondta hamarosan utánunk jön majd egy másik csónakkal. Vizet érés után sebesen távolodtunk a süllyedő óriástól, ami így messzebbről már alaposan megdőlni látszott. Iszonyatos látvány volt! Emberek tolongtak minden nyitott fedélzeten, tülekedtek, egyesek a vízbe zuhantak! Mindenütt sikolyok és ordibálás hangzott, mellett a csónakban többen hangosan zokogtak. Mi Anyával nem tudtuk levenni a tekintetünket a hajóról, ami úgy tűnt, egyre gyorsabban süllyed. Némán bámultuk a leviatán haldoklását. Sophy dadusa is zokogott, de a kislány nagyon nyugodtnak tűnt, pedig legjobb tudomásunk szerint nagyapja még a hajón volt. Mikor az irdatlan test orra már annyira elmerült, hogy fara égnek állt akár a halászó kacsáé, iszonytató reccsenéssel hasadt ketté a hajó. Még olyan messze is, ahol mi voltunk elhallatszott a sikolyok borzasztó kakofóniája. Ekkor már nem akartam látni semmit, arcomat Anyám kabátjának szorítottam. A test hullámokat vetett, billegett alattunk a csónak, s csak mikor már szinte minden elcsendesült, akkor néztem fel újra és próbáltam kivenni valamit a sötét vízen. Mint tudja holdtalan éjszaka volt, nem sokat lehetett látni a sötétben. Ekkorra már órák óta ültünk a mentőcsónakokban, a hideg beette magát a csontjainkba.

Mikor a tőlünk alig húsz lábnyira lebegő csónak lámpájának fénykörében ülő egyik utasban Apámra ismertem, a megkönnyebbüléstől sírva fakadtam. Megállás nélkül integettünk neki Anyámmal, bár kiáltani nem éreztük ildomosnak, csak mosolygó arcunkkal üzentünk neki. A csónak némileg eltávolodott tőlünk, gondolom biztonságos távolságot akart hagyni az elsüllyedt hajótesttől. Így telt az idő, a csontig hatoló hidegben kísértetiesen nagy volt a csend, csupán a víz alól hallatszott a még mindig merülő gigantikus hajótest recsegése, és a csónakok oldalán megtörő víz csobbanó hangja. A következő történéseket próbálom minél hűebben visszaadni, bár ez egyáltalán nem könnyű. Nagyon nyugodt volt a víz, minden nagyon nyugodt volt, amikor Apám csónakja mellett hirtelen egy fekete kar törte át a víztükröt, majd hamarosan követte egy másik, erősen kapaszkodva a hajótest oldalába. Egy nőalak emelkedett ki a vízből, mintha nem is úgy vonatkoznának rá a fizika törvényei ahogy miránk, mintha a teste könnyebb lenne mint egy babáé, a csónak alig billent meg tőle. Éjfekete hajából csorgott a víz ahogy apám után nyúlt. Ő kiáltott neki valamit amit nem értettünk tisztán, de ma már úgy gondolom azt kérdezte miért nem hagyja Őt békén a fekete asszony, akit én még korábban sose láttam. Próbálta magától eltaszítani a könnyűnek tűnő női testet, de akárha az ördög ereje lakozott volna benne, megragadta Apám felöltőjét, és egyetlen mozdulattal magával rántott a jeges vízbe. Anyámmal egyszerre sikoltottunk fel, én hogy „Apa!” Ő pedig hogy „George!”, de nem érkezett válasz a habok közül, a víz pedig hamar újra sima volt, akár a tükör, sem Ő sem pedig az asszony nem merült fel többet. Mindkét csónakban óriási volt a felfordulás, én pedig megállás nélkül Apám után sikoltoztam, míg egészen be nem rekedtem és meg nem fájdult a torkom. Ezután felváltva zokogtam hangtalanul és szólongattam a vizet sikoltva órákon át, nem tudván megbékélni a ténnyel hogy Apám soha nem tér többé vissza. Úgy tűnt napok s nem órák teltek el mire megérkezett a Carpathia, és nekem ott kellett hagynom a csónakot, és el kellett valahogy fogadnom hogy Apám ott marad, sírja örökké az Atlanti Óceán mélye lesz.

Nem értem, Mister Elias hogy mi történt, ifjonti elmém nem foghatja fel ki volt ez a nő, honnan került elő s miként élhette túl a rettenetes hideget barbár, testét alig takaró ruháiban. S hogy vajon honnan volt az erő, mivel egy életerős, felnőtt férfit úgy rántott a habok közé, ahogy karvaly kapja fel a kölyökmacskát. Hogy miért kellet Apámnak meghalnia, holott megmenekülése már oly biztosnak látszott! Azt hiszem, Mister Elias erre Ön adhat nekem választ. Eleinte Önt okoltam mindenért, hisz míg Sir Archibald be nem mutatta Apámnak, minden rendben lévőnek tűnt. És Ön túlélte a katasztrófát, miközben oly sok jó ember meghalt, köztük az Apám és Professzor Gladstone… Később arra jutottam hogy abban, hogy Ön túlélte, a sors kezét kell látnom. Hogy Ön lesz az, aki választ ad majd a kérdéseimre. Hogy Ön lesz, aki segít megérteni mi történt azon a vészterhes hajóúton, és miért pecsételte meg mindannyiunk sorsát mikor Mister Shaw fogadást tartott a szalonjában. Úgy érzem akkor fordultak a dolgok rossz irányba, utána Apám már nem tűnt többé ugyanannak az embernek, zaklatott volt és félt. Apám, George Beckingsdale bátor ember volt. Nem tudok róla hogy valaha félt, vagy megijedt volna bármitől. Ha az a nő, ha a fekete asszony okozta ezt, tőle félt úgy, tudni akarom hogy miért.

Kérem, Mister Elias. Ennyivel tartozik nekem.

Maradok tisztelettel,

Miss Eleonora Katherine Beckingsdale

u.i.: Elhagyjuk Londont, Skóciába megyünk Apám birtokára. A címet felírtam egy kártyára, amit a borítékban talál. Isten óvja!

Hogyan tudja az ember levetkőzni önmagát (Írókörös feladat 2014)

Hogyan tudja az ember levetkőzni önmagát

Hogyan tudja az ember levetkőzni önmagát? Az agyam állandóan pörög. Képeket látok, az orromba olyan illatok tolulnak, aminek a létezéséről sem tudtam.

Nem-szuperhősnek lenni nem úgy működik, hogy az ember kikapcsolja a szuper érzékeit, felveszi a papucsát, a kinyúlt mackóalsót és neki áll olvasni a reggeli újságot a konyha zsírfoltos asztalánál.

Mihez kezdjek most? Mihez kezdenének Amerika színes-szagos szuperhősei, mihez a bátor és jóképű harcosai a nagy amerikai álomnak? Olcsó, képregény-szagú valóság, semmi több.

Le kellene mennem vodkáért. Az éjszaka mind elfogyott, és még a nap vége előtt szükségem lesz rá.

Az ablakon túl Moszkva felett most kel fel a nap.

Ez a nagy szovjet álom. Ez a fakó, télszagú reggel, a panelházak szürke tömbjei és a szürke tömbök az emberi fejekben.

Azt mondták, nem lehetetlen elfojtani magamban a késztetést, hiszen ez sem más, mint rossz szokás.  És a rossz szokásokat Oroszországban nagy hatékonysággal feledtetik el az emberrel. Hogy megvertek-e, mielőtt hazaküldtek? Azt hiszem, csalódott lettem volna, ha nem teszik. Persze nem sokat ért, a sebek hamar behegedtek, a fájdalom elillant. Rossz szokás, mondták, szájuk sarkában fityegő cigarettavég.

Aztán tablettákat adtak, amitől iszonyatosan hasogat a fejem, és rémálmaim vannak.

Gombafelhőket vizionálok tőle, neonszínnel égő égboltokat és a halálos sugárdózistól megkergült sugárzásmérőket. Mindez képzelgés csupán, hiszen igazából sosem jártam Pripjatyban, csupán élet-csíraként, anyácskám hasában voltam jelen, mikor Csernobilban elszabadult a pokol.

Álmomban látom apám és anyám arcát, ahogy döbbent-boldogan figyelnek, ahogy két kis hurkás lábamon – és nem egy, vagy éppen három csökevényes végtagon – tipegek át a Moszkva-közeli kisváros játszóterén, s látom hogy miként fagy le arcukról az öröm, amikor a rozsdás hinta csak száll, száll, száll velem, holott nem löki senki.

Nem szabadulok már ezektől az álmoktól, amiben gyermek vagyok megint, s a hinta száll száll száll velem, míg meg nem jön a fekete autó, s én nem látom anyácskámat és apácskámat soha többé.

Hogy miért kell elfelednem önmagam? Miért nem segíthetem tovább a megállíthatatlan szovjet gépezetet – holott nincs is már szovjetúnió! – ahogy az elmúlt huszonöt évben tettem? Rossz szokás, mondták. Az ember lassan becsavarodik, ha olyan dolgokat lát, amiket senki más, ha olyan dolgokra képes, amikre nem lenne szabad. Szörnyeteg vagyok. Mindig is az voltam. Az ital már nem elég, nemzetünk teája, a vodka már nem segít. A gyógyszerek nem hoztak enyhülést, csak fájdalmat és lidérces álmokat.

Talán ma sikerül. Talán ma sikerül kilépnem önmagamból. A felmondási időm lejárt, ideje kilépni hát a szuperhős kötelékből. A pisztoly töltve van. Egy tár már csak elég lesz.

Örökség - (Írókörös novella 2014)

Főszereplő: John Doe, az elmúlt évszázad legsikeresebb mestertolvaja, aki a híre szerint bárhova bejut, bármit megszerez – és utána ki is jut. A pletykák szerint egyszer ellopta egy bolygó holdját.

Idő: A távoli jövő

Jelenetek:

1. Űrhajó az űrben, a kabinablakon át a kantint látjuk. A Tolvaj az egyik asztal mellet ül, arcán látszik, nemrég ébredt a mélyűri álomból. Előtte kávé, mellette plasztiklap. Vele szemben a széken makulátlan egyenruhás férfi ül. Megérinti a lapot, információk sorjáznak rajta, egy rablás részletei. A Császár parancsa, de inkább kérés – a Koronahercegtől kell ellopni egy szuperchipet, a rajta lévő adatok kiemelten fontosak. Az akció időtartama alatt a Tolvaj papíron végig a börtönben lesz, bármelyik őr vagy rab azt vallja majd hogy végig ott volt, majd a sikeres végrehajtás után néhány héttel hirtelen kegyelmet kap majd. Az alku már a történet kezdete előtt megköttetett, itt csak a részleteket taglalják.

2. Apró hajó vagy komp egy bolygó körül kering. A pilóta valószínűleg droid, de nem fontos, nem is érdekes. Miután a Tolvajt ledobja úgyis megsemmisítik, nyoma sem marad, elmélkedik rajta a Tolvaj. Ezután készülődik, civil ruhát ölt – steril, szövetszerű anyag, nincs rajta jelzés vagy díszítés. A komp vagy kis hajó rakterébe megy, belép egy kis kapszulába, ami összezárul majd nagy sebességgel kilövődik a felszín felé.

A kapszula egy sivatagos területre zuhan, nagy erőkkel csapódik a talajnak mégis vízszintes marad, az oldalai lecsapódnak, és a Tolvaj kilép belőlük. Vissza se néz a kapszula felé, céltudatosan egy domb felé indul, a tetejéről egy város látványa tárul elénk, hatalmas égbe törő fémépületek és repulziós autók mindenütt. A Tolvaj gyalog a város felé indul.

3. Raquan City, nyüzsgő város. Minden féle faj és azon belül mindenféle rassz, de feltűnő a jómód, nincsenek szegényebb emberek, nincs nyomor. A Tolvaj könnyedén tör utat a tömegben, látjuk a város arcát, jellegzetességeit, a szereplő mindezeket megfigyeli.

4. A tolvaj bejut a Koronaherceg felhőtornyába – ebben segítik a Császártól kapott hamis iratok és személyazonosság, de csak fél órája van – ennyi idő a rendszernek míg a bonyolult kódoláson átjutva kideríti, hogy az iratok hamisak.

A legfelső emeleten van a Koronaherceg saját rezidenciája, itt van a chip elrejtve.

A széfet pár másodperc alatt feltöri, de mögötte meglepetés várja – nem rideg páncélterem, hanem egy gyerekszoba. A szoba sarkában kislány játszadozik – haja, szeme szénfekete, arca mint egy játékbabáé. Kérdőn mosolyogva néz a férfira.

5. A tolvaj nem érti a dolgot, ekkor egy másik ajtón belép egy nő, a dada.

A kezdeti ijedtségen túl kideríti, hogy a pasas a chipért jön, és elmondja neki: a Koronaherceg olyan helyre rejtette, ahonnan Apja a Császár soha nem tudná igaz szívvel megszerezni – az unokája agyába van beleépítve, a kislány a szobában nem más, mint a Koronaherceg lánya.

Dilemma: A lányt nem tudja kivinni, ha a chipet akarja, akkor meg kell ölnie. A dada magához szorítja a kislányt és úgy kérleli a férfit hogy ne bántsa.

6. A Tolvaj fejében képek peregnek, injekciók, szikrázó csillagok, a Börtön moccanatlan, bénult semmije, lebegés és csönd, néha sikoltozás, villanó fények, és az alku: nem kell ott eltöltenie még 50 évet, ha ezt a küldetést bevégzi. Végül ruhája alól pisztolyt húz elő, azt mondja „sajnálom”, majd lő – előbb a dadát, majd a kislányt.

7. Ziháló, rettenetes ébredés. Lassan tisztul a kép, arcok hajolnak a fény elé, üveghangok szólnak. „Megint nem sikerült”  „Még mindig túl erőszakos”. A gyógyszeradagok emeléséről beszélnek és arról hogy újrakezdik a program futását a kisgyermekkortól, hogy megtalálják, mi okozza a felnőttkori erőszakosságát. Van még idő, az alany még csak négy éves.

Jelenet (többiek által választva:  Amikor belép a gyerekszobába)

A páncélterem acélajtaja hűvösen simul a tenyerem alá. Olyan régen volt már… Kitárt karokkal szinte hozzásimulok, mint egy szeretőhöz. Ujjbegyeimmel óvatosan simítom végig, majd egy ponton hirtelen megállok. Igen. Ez lesz az. Gyöngéd nyomás, s a makulátlan acélfelületen fények villannak és egy kis panel tűnik elő. A sebesen pergő szimbólumok láttán érzem, ahogy mosoly kúszik az arcomra. Közelebb lépek s a jelképekre koncentrálok, figyelem, elemzem, összehasonlítom őket életem bármelyik, korábban látott szimbólumával. Alig egy perc telik el így, mikor ujjaim könnyed érintésére az acélajtó halk szisszenéssel kiválik a fal síkjából és oldalra csúszik. Szélesen elmosolyodom és belépek a nyíló résen.

Arcomra fagy a mosoly, egy pillanatra levegőt venni is elfelejtek. Érzékeimet megrohamozzák a benyomások, amikre nem készültem fel, puha szőnyeg a talpam alatt, a tapéta mintája ami az egyik oldalon napfényes rétet, a másikon – ahol, veszem észre hirtelen, a sarokban egy kis ágy áll – csillagos égboltot ábrázol, három holddal. Megcsapnak az illatok is, a műanyag játékok szaga, a frissen mosott textil illata, a gyerekbőr semmivel sem összetéveszthető szaga. Megzavarodom ettől a sok ismerős s mégis ismeretlen illattól, s döbbenten, enyhén elnyílt szájjal állok az ajtóban, akár egy bolond. A földön szerteszórva gyermekjátékok, haszontalanságukban is csodálatosak.

Mi ez? – kérdezem magamtól – ez valamiféle vicc? Megtréfált volna az Uralkodó? A Császár nem szokott tréfálni. Beljebb lépek, hátha ez valamiféle trükk, illúzió, vagy a chip mégis itt van elrejtve valahol, mire egy embermagas babaház mellől egy kék ruhás alak emelkedik fel.

Királykék – ugrik be hirtelen a teljesen irreleváns információ. Ne ess szét!

Az alak egy kislány, és angyalarca van. Nem tudom nem bámulni őt, egyenes fekete haját és tökéletes kleopátra frizuráját, a porcelánbőrű arcban a szénfekete szemeket, amik mégis barátságosak, mégis bizalommal tekintenek rám. Hogy bízhat bennem? Hiszen idegen vagyok, aki most tört be a világába… Még egy lépést teszek felé, a kíváncsiság és a vonzás mindennél erősebb. Hirtelen ajtó nyílik bal felől, a napfényes rét síkja megtörik, s egy magas nő lép be rajta, kezében tálcán üvegkancsó, benne élénk narancsszín folyadék, mellette egy pohár. Mikor megpillant halkan felsikkant, s lassított jelenetként hullik ki kezéből a tálca, hangosan csattan a földön. Az üvegkancsó az oldalán fekszik, a sárga folyadék úgy hullámzik benne, akár a viharos tenger, de nem csordul túl a peremen. Ez valami új technológia lehet – ötlik fel bennem a gondolat. Túl sokáig voltam elzárva a külvilágtól, túlontúl sokáig… Feltett kézzel lépek egyet a nő felé.

– Kérem… senkit sem akarok bántani. Segítsen megkeresni, amiért jöttem, és már itt sem vagyok.

Riadtan oldalaz a kislány felé, maga elé húzza és átkarolja őt. A kis porcelánarcon nem látszik rémület, csak kíváncsiság. Hisz nekem. Tudja, hogy nem fogom bántani.
Én csak megkeresem, amiért jöttem, és eltűnök az életéből, örökre.