Arany (Írókörös feladat)

Hajnalodott a sivatag felett. A fény folyékony fémként folyt végig a homokon, felkúszott a város homokkő falain és csendes ragyogásba fogta a szoba egyetlen asztalkáján álló ékkődíszes poharat. Amint a napsugarak az arcára vetültek, Jamina mormogva fordult az oldalára az akvamarin függönnyel takart baldahinos ágyban, sötét pillantását körbejáratta a szobán és megpihent az óriási fémkeretes tükrön. Elégedetten nyújtózkodva figyelte tükörképét aztán gyors mozdulattal legördült az ágyról, mozdulatára halk csilingelésbe kezdtek a bokaperecek ahogy meztelen talpakkal végisietett a puha szőnyegekkel borított padlón. Az ajtó alatti résben homokszín papírtekercs hevert, a lány elégedett vigyorral oldotta ki a borostyán színű szalagot és az asztalka melletti székre huppanva olvasni kezdte a levelet.

An-Hakha Leggyönyörűségesebb virágának; A Föld s az Ég császárnőjének; a Palota egyetlen ékkövének; az én egyetlen szerelmemnek kiért szívem a perzselő Napéhoz hasonlatos hőfokon ég; szépséges, gyönyörű Jaminámnak!

Te aki mennybéli szépséggel bírsz, s bűvkörödbe vontad ifjonti szívemet, kérlek adj jelet hogy nem epedek hiába, hogy bár érdemtelen vagyok szerelmed kegyére te mégis jó szívvel gondolsz hűséges hívedre, Marzuqra! Leborulok szépséges és csodálatos valód előtt ó én édes Jaminám, kérlek engedd hogy bizonyítsam szerelmemet, érdememet határtalan kegyedre! Válaszodat virrasztva várom a forrás mellett, a fügefaligetben!

Marzuq al Shadra

Jamina elmosolyodott és gyorsan tintát, papirost kerített hogy választ fogalmazzon. Válaszában hosszan ecsetelte mennyire szívesen adná a szívét Marzuqnak, de tőle ígéretet csikart ki az őrség kapitánya, egy nagy és erős ember, akivel apja is szimpatizál. Kérte a fiút hogy hívja párbajra a férfit aznap alkonyatkor, mentse meg ezzel erényét egy becstelen és minden bizonnyal kegyetlen férfitól! Zálogul és ígérete komolyságát bizonyítandó ládikájából zafírberakásos gyűrűt húzott elő. Kedvtelve nézte ahogy a nemesfém ékszeren sárgán villan a napsugár, s kuncogva egy pergamenborítékba helyezte, mellé csúsztatva a levélkét. Majd alig tudván visszafolytani nevetését, hasonló szövegezésű levelet fogalmazott – ezúttal másik udvarlójának, az őrség kapitányának nevezetes Badr al Dinnek, arra kérvén szerelmesét szerezze vissza a gyűrűt, amit Marzuq al Shadra csalt ki belőle incselkedéssel és bókokkal, s amit visszaszolgáltatni már nem hajlandó! Elmondta hogy a fiút egészen biztosan megtalálhatja alkonyatkor a rózsabokrok szegélyezte kertben.

Igen jó mókának tartotta egymásnak ugrasztani a két szerelmes férfiút, felrázva ezzel kissé a meleg nyári napok egyhangúságát. Miután szolgálóira bízta a leveleket – egyiket a fügefaligetbe, másikat az őrök szállására szalajtva – hűsítő fürdőt s könnyű reggelit rendelt és előre nevetett már a várható mulatságon.

Igaz a mondás hogy az idő másképpen telik minden élő lélek számára. Jaminának lassan s unalommal telve telt a nap, a hőségben vánszorogtak az órák és bár délelőtt jót nevetgéltek kedves barátnőivel a két bolond szerelmes ellen készülő tréfán, egész nap még ez a móka sem tartott ki. Délután unottan hevert az átforrósodott párnákon, figyelte a porszemek lassú táncát a mozdulatlan levegőben míg a maga mellé készített tálban végképp elolvadtak a jégdarabok s estére már úgy elpilledt a hőségben hogy alig-alig érdekelte a párbaj kimenetele.

Marzuq al Shadra számára is lassan telt a nap, bár koránt sem olyan unalmasan, s ő alig várta már az alkonyatot. Szívesen siettette volna a napot vánszorgásában végtelen pályáján hogy végre bizonyíthassa szerelmét kedvesének s megvédhesse őt minden bajtól ahogy azt éjjelente, álmaiban képzelte. Bár átvirrasztotta a keserves éjszakát szépséges Jaminája válaszát várva, most mégsem érezte álmosnak magát, sőt, talán még sosem volt ennyire izgatott és éber, s tehetetlen dühében fel alá járkált szobájában, faltól-falig száguldva a színpompás kárpitok közt s fújtatva akár a ketrecbe zárt vadak. Lassan jön el az este, mintha minden keserves percet úgy kellene ellopnia a nappaltól! Dühödten vágta falhoz a kupáját, a mézszín bor könnyként folyt végig a sárgán fénylő díszítéseken.  Őrjítő ez a várakozás!

Badr al Din keveset gondolt az alkonyatra. Ismerte Marzuq al Shadrát, ha csak messziről is s tudta, sem jambiával sem pusztakézzel nem oly ügyes mint ő, s bár ifjabb s talán kissé fürgébb is, a tapasztalat őmellette szól majd. Erőt merített szerelmese leveléből, újra és újra kigöngyölte a kis levélkét, orrához szorítva szívta be halovány parfümillatát. Ő és Jamina már hónapok óta találkozgattak a csontszín hold alatt az édes illatoktól terhes rózsakert rejtett zugában, s a kis pergamen illata a lány ölelésének emlékét hozta magával. Badr elmosolyodott. Jamina szép volt mint a kelő nap, bár cseppet sem feleségnek való. Ahhoz túl elkényeztetett, s talán túlontúl ravaszkodó, ez nem erény egy asszonynak. De hát nem is asszonynak akarta a lányt, csupán elütni a hosszú, a nappal melegét őriző sivatagi éjszakák unalmát. Így hát várta bár az alkonyt, de inkább csak a könnyű győzelem utáni édes jutalmat.

Lassan szüremlett el a fény a kertből, egyenként kúszott le a rózsák szirmairól a sivatag végtelen homokdombjai mögé. A két férfi tíz lépés távolságból méregette egymást, Marzuq gyomrában enyhe görccsel próbálta elképzelni az eljövendő küzdelmet, megtervezi a megtervezhetetlent s figyelme elkalandozván maga előtt látta már az édes győzelem még édesebb jutalmát, Jaminát ölelő karjaiban.

Minden tervezés fölösleges volt. A harc olyan gyorsan zajlott le, hogy a rózsabokor mögül kuncogva figyelő Jamina szinte semmit sem látott belőle. Marzuq heveskedve előre lépett, mire Badr a gyöngyberakásos kardmarkolattal vágott az arcába. Csont reccsent, a fiú előtt vörösre váltott a világ, s térdre zuhant a kert bársonyos gyepszőnyegén. Az őrkapitány megvetően húzott elő övből egy kisebb ám élesebb tőrt, az ifjú olajtól fénylő, fekete hajába markolt, s végighúzta bal orcáján a pengét. Vörösen buggyant elő a vágásból a vér, elkeveredve a törött orrból ömlő karmazsin folyammal.

-          Látod, zibda így próbáld meg elvenni, ami az enyém! – köpte megvetően.

Vissza se nézve sétált el Marzuqtól. Jamina kacagva csatlakozott hozzá, s miután a férfi átölelte csak egyetlen egyszer pillantott vissza karja alól huncutul majd szó nélkül elsétált vele. A fiú némán térdelt a füvön. Orránál s arcánál sokkal jobban fájt a szívén ejtett seb, s a megaláztatás. Arcából lassan, apró rubintok módjára csöpögött térdére a vér.

Egy csepp a tenyerében tartott zafírköves gyűrűre esett, elhomályosítva sárgás ragyogását.