Medve-éohring történet

 Történetet mondok néked, régi történetet, olyan régit hogy még Anyánk is fiatal volt amikor ez a történet született, s Atyánk lomhán kúszó fénye alatt még csak próbálgattuk, mi is a beszéd. Akkor még sokat felejtettünk, és nem tudtuk milyen fontos az emlékezés. Akkor még könnyelműen szólt mindenki, mert nem nyújtózott előttünk s mögöttünk az idő végtelenségébe a törzs emlékezete. 

Abban az időben történt ez, amikor népünk nyaranta a végtelen pusztában kísérte a nyájakat, de a tél közeledtével a sötét erdők árnyékába húzódtunk. A rengeteg homályában számtalan veszély leselkedett ránk, de tüzeink és a vadászok nyilai távol tartották a fenevadakat.

Történt egy nap, hogy egy fiatal vadász élelemért indult az erdőbe. Nem szűkölködött ekkor élelemben a rengeteg, tele voltak a csapdái, de bőven teremtek az őszi bogyók is, gyorsan telt a hátán átvetett iszák, övén sorakoztak a nyulak. Amikor a sűrűből kiérve zümmögésre lett figyelmes, fellelkesült, mert tudta: ahol méhek vannak, ott méznek is kell lennie! Micsoda csemege lenne s hogy örülne neki a törzs… különösen egy fekete szemű lányka járt a fejében ekkor, így történhetett hogy vakmerőn és óvatlanul nyúlt a kaptár felé, ami azonnal felbolydult s kirajzottak belőle mind a méhek. 

A fájdalmas csípések elől futva igyekezett menekülni a vadász. Védte az arcát a fullánkos támadókkal szemben, s így nem láthatta hogy előtte már nem egyenes a talaj, s ahogy kiszaladt a talpa alól a föld, gurulni kezdett az avarral és ágakkal borított lejtőn. 

Nagyon hosszú időnek tűnt amíg végül nagy puffanással elérte a domb alját, nem messzire egy apró tótól. Miután újra kapott levegőt, érezte hogy egyik lábába éles fájdalom hasít. A felhasadt ruhán keresztül egy nem túl mély vágás bukkant elő, de a sebbe levelek és ágacskák tapadtak. A férfi kínkeservvel felállt, és tájékozódni próbált. Örült, hogy legalább a méhek ide már nem követték, de az erdő ezen része nem volt ismerős neki, hamarosan egyértelművé lett, hogy eltévedt. Vissza kell másznia a dombon, akkor újra megtalálhatja az utat. 

De ez, bár könnyűnek hangzott, közel sem volt az. Testét számtalan apró karmolás borította, a lábán lévő seb pedig fájdalmasan lüktetett. Elbicegett a tóhoz, és óvatosan leült a partján. A víz elég tisztának tűnt ahhoz, hogy vigyázva, összeszorított fogakkal ki merje tisztítani a sérülést. Ahogy hátrafordult, mögötte végtelennek tűnt az emelkedő. Nem okozna kihívást bármely más napon, de így, sebesülten… Felsóhajtott, és maga mellé húzta az iszákját. Gurulás közben a legtöbb nyulat elveszítette övéről, csak egy maradt, és a szöveten átütő vörös folt alapján a bogyók is megsínylették az utazást, de tudta, ennie kell valamit, ha erőt akar gyűjteni a mászáshoz. Evett hát a szétkenődött gyümölcsökből, kortyolt a tó vizéből. Épp azon gondolkodott, be kellene-e kötnie a lábát, hisz ruhái mind piszkosak, mikor nem messze tőle a bokorból hangos zörgés kíséretében előlépett egy medve. Rettenetes félelem öntötte el a vadászt, félig kúszva, félig mászva indult meg az emelkedő felé, mikor igazán különös dolog történt - az állat szólt hozzá.

 

- Nem kell félned tőlem. Nem azért jöttem, hogy ártalmadra legyek. 

A vadász annyira meglepődött, hogy abbahagyta a mászást, és döbbenten bámult a megtermett medvére. Az lassan elindult felé ringatózó járásával, de olyan messze, amit még a férfi is biztonságosnak vélt, megállt. 

- Érzem rajtad a félelem szagát. Értem hogy mitől félsz, de ha meghallgatsz akkor látni fogod, nincs okod tartani tőlem! S ha mélyen lenyúlsz az emlékezeted kútjába rájössz majd, hogy népeink már ismerik egymást.

- Ismerjük egymást? - kérdezte vissza zavartan a vadász - De hát az lehetetlen! Biztosan emlékeznék rá, ha már találkoztunk volna. 

- Még egészen apró voltál, és nagyapád hozott magával az erdőbe. Megmutatta neked a fákat, bokrokat, megmutatta mi mire való, mi ehető és milyen növényeket kell messziről elkerülni. Te nem emlékezel rá, mert néped még fiatal, és nem tudja, hogyan kell megőrizni a dolgokat a történeteken keresztül. Nálatok mindenki önmagára van utalva hogy megőrizze tudása értékes morzsáit. 

- Veletek tán másképp van? - kérdezett vissza kissé sértetten a vadász.

- Másképp bizony. Az én népem minden évben ősz végén, mielőtt aludni térünk, összegyűlik a hegyek kebelében. Eljönnek akkor a nagytalpúak, el a cammogók, a mézajkúak és mind a többi törzs. Akkor pedig mindenki elmeséli, mit tapasztalt, mit látott mialatt fordult az év. Napokig tart akkor ez a gyűlés, mert fel kell sorolni mind a történeteket, hogy a fiatalok is megjegyezhessék. Veled sem én találkoztam azon a sok évvel ezelőtti napon, de úgy emlékszem rá, mintha velem történt volna. Nagyapád jól bánt az én apámmal, ezért kelek most én is a te segítségedre. Kapaszkodj belém, és kövess. Megmutatom, hol találsz írt a sebedre. 

A vadász különös módon tudta, hogy megbízhat a medvében. Mint egy bizsergés kelt életre benne az emlékezet, habár még csak töredezetten látta az emlékképeket, mint mikor az ég apró foltokként tör át a ringatózó lombok között, folyton változóan. Kezét az állat nyakára tette, és így támaszkodva együtt sétáltak, távolodtak a tavacskától. 

Nem telt bele sok idő, és egy fa közelébe értek. Amikor a férfi meghallotta az ismerős zümmögést, félni kezdett - nem volt még olyan régen az a találkozás a méhekkel! Megtorpant, kezét is levette a medve nyakáról.

- Mi a baj? - fordult vissza hozzá az állat.

- A méhek… meg fognak csípni. -  rázta a fejét nagy ijedelmében a vadász.

- Hmmm… A méhek nem bántanak, ha tisztelettel fordulsz hozzájuk. El kell kérni tőlük a mézet, nem csak elvenni, mintha minden a tiéd lenne a rengetegben. - úgy ráncolta férfiökölnyi orrát, ami mosolygásnak is beillett. 

- Hogyan kell… elkérni tőlük?

- Erre most nem tudlak megtanítani. Fontosabb, hogy gyorsan írt találjunk a sebedre. De ha türelmes leszel, és van benned vágy a dolgok tudására… akkor megtanítalak. Nem csak erre, sok minden másra is, amit nekem is őseim tanítottak, és amit én is tovább tanítottam a gyermekeimnek.

A vadász nem látta hogy a medve pontosan mit csinált, de a méhek zümmögése elmélyült, és eltávolodtak a fa odvában lévő kaptártól. 

- Nyúlj be a kaptárba, és törj le egy darabot a mézes lépből. De ne nagyobbat, mint a tenyered! Nekik is szükségük van rá.

Félve ugyan, de a férfi belenyúlt az odúba, és óvatosan letört egy darabot a ragacsos lépből. Kezében a csöpögő, édes illatú darabbal hátrébb lépett, a méhek pedig rögtön visszasereglettek a kaptár köré, és folytatták megszokott jövés-menésüket. A vadász meglepetten nézett a kezében lévő lépesmézre. 

- Kend a mézet a sebre! - mondta bátorítóan az állat.

- Eszed vesztetted? - kérdezte felháborodva a férfi - épp most tisztítottam ki a sebet!

- Bíznod kell bennem - dörmögte a medve - a méz jó a sebre, segíti a gyógyulását!

Végül a vadász úgy döntött hogy próbát tesz a gyógyírral, s óvatosan, a lépet egyik kezében tartva vékony réteget kent rá a ragacsos anyagból. Azt hitte majd marni fog, de kellemes érzés volt. A medve javaslatára inge korcba gyűrt, s így nem földes, sáros részéből gyolcsot készített, azt is mézzel vonta be és tekerte a sebesült lábára. Ezután a medve elvezette onnan, s fertályóra sétával egy barlanghoz értek. Itt kényelmesen elvackolták magukat az összehordott avaron s beszélgetni kezdtek. Szinte egész éjjel beszéltek, s minél többet mesélt a vadász a medvének, annál többre emlékezett. Előjöttek gyermekkori emlékei, de olyan dolgok is amikről csak másoktól hallott, és maga sem tudta, hogy emlékszik rá. A medve pedig mesélt a saját törzséről, és elsorolta mind a gyógyító növényeket azt ígérve, hogy másnap meg is mutatja majd neki. Végül nyugovóra tértek, s a puha avaron olyan kényelmes alvás esett, amit a férfi soha nem gondolt volna.

Pirkadatkor magától ébredt, frissnek és kipihentnek érezve magát, de a medvét nem látta sehol a barlangban. A lábát próbálgatva meglepetten vette észre hogy a fájdalom nagy része eltűnt, s könnyebben rá tudott állni. Még bicegve, de támasz nélkül kisétált a barlang szájához, ahol a kelő nap fényében a medve ült, és az erdőt figyelte. 

- Amint felszívódnak az árnyak a fák közül, elindulunk. Visszavezetlek a törzsedhez, s közben megmutatom neked mind a növényeket és bogyókat, amik betegség vagy sebesülés esetén hasznodra lehetnek.

Így is történt, és a vadász sokat tanult ezen az úton, ami egyszerre tűnt hosszúnak és roppant rövidnek. 

S különös módon a férfi, aki már nem csak vadász volt, de törzse gyógyítója is, ezután jobban emlékezett mindenre, ami megesett vele, s amit barátai és rokonai elmondtak neki. És megtanulta jól hallgatni az embereket, s megtanulta jól elmondani a történeteket. Regős lett a népe között, mesék tudója, szavak forgatója s a törzs emlékezete. S utána regősök lettek gyermekei, s azok gyermekei is, és mind megőrizték barátságukat a medvék törzsével az előttük húzódó hosszú években.

Róka-éohring történet

 Már ismeritek a történetet arról, hogy Atyánk hogyan küldte el hozzánk a sasokat és a tüzet, Anyánk testvéreinket, az állatokat, és Szél bátyánk hű szövetségeseinket, a lovakat s hogyan változott meg életünk örökre. 

S tudtok a Nagy Ellenségről is, aki hogy elveszejtsen minket, elküldte a fenevadakat a Ködhegység rejtekéből, a legsötétebb vadon méhéből küldte őket hogy népünket próbára tegyék, s hogy megtanítsák nekünk, félni nem csak az éjszakától s nem csak a hidegtől lehet. Hogy elveszhet az is, kinek van mit ennie, van mi melegítse. S a fenevadak, csupa fog pofájú kőszürke farkasok sokat elragadtak jószágainkból, s nem volt biztonságban az sem, ki egyedül járt. Ez még akkor volt mikor a Nagy Folyó mellett éltünk, s ismeretlenek voltak előttünk a végtelen mezők, ahol a szem messzire lát és a szél hátán hordozza a szabadság ízét. 

Akkor harcosaink számosat megöltek az ordasok közül, de úgy tűnt számuk nem apad, akár hányat vágtak le, mindig újabbak jöttek helyettük. És nem is mindenki tudott kardot forgatni, íjat ragadni, betegek, anyák, gyermekek kényszerültek rá hogy sátraikban rejtőzzenek megbújva, s a táborok körül egész éjjel égtek a fáklyák. 

Történt ekkor egy télen, hogy egy ifjú leány rőzsét gyűjteni indult, s túlságosan eltávolodott testvéreitől - egy bozótosba tévedt. Bármerre fordult, minden csenevész ág, minden fagyott rög egyformának tetszett, sehogy sem találta a kiutat. Ahogy haladt előre, úgy tűnt, csak egyre sűrűbb a bozót, s a Nap is kezdett már lebukni a hegyek hófödte ormai mögé. Nemsokára a leány tudta, menthetetlenül eltévedt. A hegyek árnyéka rávetült a bozótosra, és a lányra fogvacogtató hideggel köszöntött rá az éjszaka. Szíve megtelt rettegéssel, mikor a sötétségből farkasok üvöltését hallotta. Messziről szólt. Még messziről. De nem eléggé! Leroskadt hát a kemény, hideg földre, és keserves sírásra fakadt, hisz tudta, nincs kiút. Ahogy sírt, egyszer csak hallotta, hogy valami motoz a közeli ágak között. Teste elé húzta a rőzseköteget hogy védje magát, bár ő is tudta hogy ha ordas bújik a bozótban akkor minden ilyen védelem felesleges. Riadtan pislogott a sötétben. Éppen akkor, amikor a felhők mögül kibukkant a hold, a hang forrása, egy állat lépett ki az apró tisztásra a lánnyal szemközt. Egy róka volt az, rőt bundáján bucskát vetett a holdvilág, s nem látszott félni, ahogy közelebb lépett a könnyes arcú lányhoz. 

- Elvesztetted az utat. Segítek neked újra megtalálni. - szólt a róka. Mielőtt a lány csodálkozni tudott volna, hogy hogy értheti a beszédét, az állat megfordult, és úgy nézett vissza rá.

- Gyere. Sietnünk kell, itt nem vagyunk biztonságban.

- De a bozót… megszaggatja a ruhám, megsebzi a bőröm! - válaszolta a lány riadtan. Újabb farkasvonyítás hangzott, most már közelebbről.

- Ne félj - válaszolta a róka - amerre én vezetlek, ott nem eshet bajod. Attól tartok, a rőzsét itt kell hagynod. 

A lány leoldotta válláról a rőzseköteget, és az állat nyomában befurakodott az ágak között. A hely szűk volt, de a bokrok nem voltak tüskések, s pár lépés után kiszélesedett annyira, hogy fel tudott állni. Mint két furcsa, gallyakból szőtt fal, úgy vette körbe a keskeny csapást az ágak szövevénye.

- Ez egy titkos ösvény - mondta a róka, mintha olvasott volna a lány gondolataiban - csak a népem ismeri. Kövess!

Gyorsan haladtak az ösvényen, s bár többször hallotta hogy a közelben kutatnak, a lány egyszer sem pillantotta meg a farkasokat. A róka megállt egy pillanatra és visszanézett rá.

- Nagyon dühösek - mondta, és a leány megesküdött volna, hogy vidámságot hall a hangjában - érzik a szagodat, de nem érhetnek el. Túl sűrű a bozót, s tüskék tarkítják. Felsebzi az orrukat!

A bozót nem mindig volt ennyire jól járható, néhol kúszniuk az alagútként föléjük boruló bozót alatt, sőt, egy alkalommal még kénytelenek voltak sekély is gödröt ásni, hogy átférjenek. Végtelennek tűnő idő után végül kibukkantak a bozótos szélén, s nem messze onnan fáklyák fényét látták. 

- Ezek a testvéreim lesznek, engem keresnek - mondta a lány. - Megmentetted az életem. Az adósod vagyok! Hogyan hálálhatnám meg?

- Hideg van, és én éhes vagyok. Hozz nekem ételt minden alkonyatkor, míg a napok nyárba nem fordulnak, és megfizetted az adósságodat. A fáklyák fénykörének szélén várlak majd.

Azzal a róka eltűnt az ágak között, a lány pedig futva indult a fivérei felé, akik karjukba zárták már-már halottnak hitt húgukat. 

A leány pedig eljött a következő alkonyatkor, majd az azt követő és az azt követő alkonyatkor is, s mindig hozott magával valami élelmet. Ha más nem, vacsorájából tett félre, de nem feledte adósságát a róka felé, aki akkor is megtalálta a táborukat ha tovább indultak, friss legelők nyomán a Nagy Folyó völgyében vagy a Hegyek lábánál. 

Ahogy teltek a hetek, hónapok, barátokká váltak, a lány és a róka. Találkozásaik gyakran fordultak beszélgetésbe és gyakori témájuk volt hogy hogyan lel rá az állat mindig a nyomukra, hogyan találja meg a biztonságos utat a vadonban. A lány pedig arról mesélt, hogyan él együtt kölcsönös megértésben és hogyan dolgozik együtt, egymásért a családja. Hogy mindenkinek megvan a maga szerepe, így segítik a törzs életben maradását. A róka sok mindenre megtanította - hogy hogyan lehet fellelni a titkos ösvényeket, hogyan lehet a fű hajlásából is megtalálni a vadcsapást, vagy épp a rejtekutat, amin elrejtőzhetnek az ordasok elől. 

S ez a kölcsönösség javára vált mindkét törzsnek. Amikor kitavaszodott, egy alkonyatkor a róka már nem egyedül érkezett a törzs táborához - kicsinyeit is magával hozta. 

- A családom gyarapodhat - mondta a lánynak - köszönhetően az élelemnek, amit törzsedtől kapok. A tartozásod hamarosan leróvod, de most már nekem is van családom, aki emlékezni fog rád. 

- A barátomnak tartalak - válaszolta a lány - azt hiszem, a sorsunk örökre összefonódott. Ha eljön az idő, én is elhozom majd hozzád a gyermekeimet, mert szeretném ha ők is tanulnának tőled. Cserébe megosztjuk veletek ami élelmünk van, és így mindkét család, a tiéd és az enyém is, megerősödhet. 

És így is történt. Nem fordult még kétszer az év még, mikor a lány megmutatta a rókának első gyermekét. Gyönyörű kislány volt, dundi kezecskéjével nevetve kapkodott a róka bajsza felé ahogy a fűben ültek hárman. A lány látta, megszaporodtak az állat pofáján a fehér szőrszálak, s mintha bundája sem fénylett volna úgy, mint mikor először találkoztak.  

- Megöregedtél - mondta neki, mert nem volt közöttük helye finomkodásnak.

- A következő tavaszon már nem találkozunk. De elküldöm majd hozzád a gyermekeimet, ők pedig majd az ő gyermekeiket. Törzseink között mindaddig barátság lesz, amíg van, aki fenntartsa azt mindkét oldalról. 

A lány tudta, szomorúságot kellene éreznie hogy elveszíti egy barátját, de szíve mélyén tudta: teljesebb életet éltek így mind a ketten, s hogy találkozásuk azon a két évvel korábbi télen nem csak az ő életüket változtatta meg, de átformálta a jövőjüket is.