A Szikra felderítői - MTT Tábor 2024: Szilmaril - a Hősök útján (bleed novella)

 Rossemë lehuppant Tundion mellé a nap által átmelegített dombtető füvére. Szakadt nadrágos lábát kinyújtotta maga előtt, keresztbe tette a bokáit és végigpillantott az alattuk elterülő Beleriandon. Pár pillanatig csak hagyta, hogy arcát, tagjait átmelegítse a nap. Bár a Bánat Erdejéből nagyrészt már eltűnt a homály, átkelni rajta továbbra sem volt kellemes, és a nő érezte csontjaiban a hideget. 

• Elbuktunk. - mondta a mellette ülő kék ruhás férfinak.

• Hát, ez attól is függ, honnan nézed. Mi még itt vagyunk.

• Szétszóródtunk, tagjaink más szövetségekhez csatlakoztak vagy meghaltak. A Szikra Histionnal együtt eltűnt a láthatáron. A Valák, ha el is jönnek, ha válaszolnak is végtelen fohászainkra, már nem tudnak minket megmenteni. 

Apró követ kapott fel, és mérgesen elhajította az alattuk zöldellő lombok felé. A mellette ülő férfi végigsimított a térdére fektetett kard markolatán, de nem szólt. Várt. Rossemë behúzta maga alá a lábait, és komolyan nézett elgondolkodó társára. Aztán sóhajtott egyet, elővett egy zsákocskát, amiből apró, ezüst színű, olvadt fémdarab hullott a tenyerére, felületére korom tapadt. 

• A Szikra is, a Szilmaril is, az Arkenkő is messze jár. - folytatta lassan a nolda - A Fény elhagyta Beleriandot, hogy a saját útját járja. De talán igazad van, semmivel sem vagyunk elveszettebbek, mint mielőtt a Menedékben összesodorta sorsunk fonalát a Végzet. Hisz te is láttad őket mindennek a végén, Tundion, és emlékezned kell az arcukra akkorról, mikor először találkoztatok. Mikor először beszéltél nekik Szövetségünkről, arról, hogy csak a Fény űzheti el a Sötétséget. Tudom mit láttál a szemükben, mert én is azt láttam azokéban, akik tőlem hallottak a Szikráról először. Gyökértelenek voltak, szomjazták a reményt és vágyták, hogy életüknek célja legyen. És eljöttek, sötét utakon vezette őket valami titkos erő, és tudásuk legjavával, karjuk erejével és kardjaik élével hasították ki maguknak az utat a csillagok alatt. Fáj a szívem azokért, akik Mandoshoz tértek, és fáj a szívem azokért, akik elvesztek Uinen álmában. És fáj azokért is, akik feladtak magukból valamit, akik feladták a reményét is, hogy valaha megpillanthassák még az Áldott Birodalom partjait. Az itt maradottak közül sokan sorsukat más népek sorsához kötötték. Azt hiszem, Helcának igaza volt, Arda jövője nem mi vagyunk, és nem is a sindák. A Morgoth elleni harcot az eldák nem egyedül kell, hogy megvívják. Össze kell fognunk, Ilúvatar gyermekeinek és Aulë gyermekeinek és a jó minden erőinek. Csak így űzhetjük el a sötétséget.  

Egy ideig csendben gondolkodott ezután. Végül, tenyerébe zárva a mithril olvadt cseppjét, elmosolyodott. 

• Mégsem hiszem, hogy elbuktunk volna. Szétszóródtunk, ez igaz. De bennük, azokban a noldákban akik Gondolinból, Nargothrondból és Himringből érkeztek a Menedékbe a Vihar hátán, már örökre ott lesz a Szikra fénye. Ott lesz a szemükben, a szívükben, magukkal viszik majd könnyeikben és mosolyukban egyaránt. Talán még ők sem tudják, de ott van bennük. És soha nem hagyja már el őket, még Mandos csarnokában sem.  

Tundion tarkóra tette a kezeit és hátradőlt a fűben, arcán szokásos mosolyai egyike játszott. 

• A mi dolgunk pedig, most hogy már tudjuk, hol a Szikra, hogy tovább keressük azokat, akik a segítségével vissza akarják hozni az igazi Fényt Ardára. 

• És nem csak az eldák között. 

• Nem, nem csak az eldák között.

Rossemë újra elmosolyodott, majd visszacsúsztatta a fémdarabot a szütyőbe és talpraállt. Tekintete végig futott az előttük elterülő tájon. A fák koronáján itt ott még homályfoszlányok ültek, a távolban megcsillant a kanyargó Sirion, még távolabb pedig ezüst tükörként terült el Balar öble, felette a sós, tengeri szél játszadozott a bodorodó füsttel. A nő szívét összeszorította a bánat, de tudta, előre kell néznie, így megfordult, és előbb északra, majd keletre tekintett. Vállán átvetette az iszákot, övén megigazította zsákocskáit. Társával ellentétben fegyver nélkül utazott, hite szerint lépteit a Valák vezették, és ha úgy döntenek, hogy útja véget ér, akkor nincs az a fegyver, ami sorsát megváltoztathatja. Lepillantott Tundionra. 

• Jössz? Vagy maradsz még? - A férfi mosolyogva rázta meg a fejét, majd megragadva Rossemë kinyújtott karját, hagyta, hogy a nő talpra húzza. 

• Itt már nincs dolgunk. Akkor… még látjuk egymást. - Mondta, miközben övére kötötte a kardot. Gyorsan megölelték egymást, majd több szót nem ejtve, egyikük kelet, másikuk észak felé indult, le a dombról.

Anna - Lidérczfény magyar Dark Folk LARP hangulatcsináló

A mázas kanna nehéz volt a kislány kezében, ahogy a poros úton lépdelt, meg-meglöttyent benne a tej. Az úton már megnyúltak az árnyékok, a madarak elcsendesedtek, a tücskök viszont rázendítettek estköszöntő dalaikra. Anna tudta, késésben van - már rég otthon kéne lennie a kannával és a tejjel. Fején a bűnjel, a gyermekláncból font koszorú sem fog segíteni a helyzetén, mégsem akaródzott levennie. Májuskirálynő vagyok, és ez az én koronám. - motyogta magában, megpördült a sarka körül s nevetett mikor a kanna tovább húzta magával a karját miután megállt. 

A földút bal oldalán kaszáló húzódott, jobbra pedig az erdő, s egyszer csak ismerős elágazáshoz ért. Tudta, ha jobbra fordul, s a nagy bükk mellett bemegy az erdőbe, elég sokat rövidíthet az úton haza. Talán nem eleget, hogy ne kapjon a hátsójára, amiért késett, de ki tudja? Belépett a fák közé. A tölgyerdőben már meggyűltek az árnyak, s a kislány egy pillanatra elgondolkodott, biztos bölcs döntés-e az erdőn át menni. Az öregek a faluban mindig azt mondták, sötétedés után a fáknak a közelibe sem szabad menni, de Édesapa szerint ez butaság volt, és babonaság, és a Jóisten ellen való beszéd.

Különben is, számtalanszor járt már erre, Édesapával is, Édesanyával is, Nénjével is. 

Igaz, világosban.

Megszaporázta a lépteit, s valahogy most nehezebbnek érződött a kezében a kanna. 

Sokkalta gyorsabban lett sötét, mint számított rá. Mintha a fák tövéből, a bokrok aljáról 

kúsztak volna elő az árnyékok, mintha az avarban megbúvó sziklák párállották volna őket a magasba nyúló fák közé. Szél támadt, s hangosan recsegve hajladoztak a tölgyek, a kislány pedig megborzongott, tarkóján égnek meredtek az apró hajszálak. A bőre bizseregni kezdett, és szörnyű balsejtelem fogta el, ahogy a sűrűsödő sötétségben az ösvényt próbálta követni, de az egyre kevésbé vált el láthatóan az erdőtől, s hamarosan ott találta magát, egyes egyedül a sötétben, és nem látta merre van tovább az út, vagy merre van az otthon. 

Megállt a fák között, apró kezével szorította a kanna fülét, próbált kitalálni valamit, de

mintha eszét is, szívét is megfagyasztotta volna a félelem… és akkor valami megmozdult a sötétben a kislány bal oldalán.

Vaddisznó! – Gondolta riadtan Anna, de a zörgést lassú hangok váltották fel, mintha valami, vagy inkább valaki lassan lépdelt volna a sötétben, a kislány körül, a fák között. Már majdnem egy teljes kört leírt, a lány pedig lassan forogva próbálta követni a hang alapján hogy merre jár, de látni nem látott semmit.

Úgy meresztette a szemeit a sötétségbe, hogy eleredt a könnye is, amikor a sötét hirtelen visszanézett rá.

Anna pedig, eldobva a kannát és mit sem törődve a fejéről lerepülő virágkoronával, futásnak eredt a sötétben. 

Sövény - Pesti Mesék alternatív World of Darkness LARP

 Hogy megfontolt döntés volt-e részegen betámolyogni a Tabánnál egy kisboltba, telepakolni a hátizsákot kajával, majd végigsétálni a kibaszottul balzsamos éjszakában a Duna parton a Clark Ádám térre, és átlépni a sövénykapun? Valószínűleg nem. De semmi nem maradt, ami megállítsa. A veszteségek elmosták híresen szilárd kötelességtudatát, és bár maradtak a falkájából a városban, úgy érezte nem tud a szemük elé kerülni, nem tudná elviselni, ha látná visszatükröződni a tekintetükből a saját fájdalmát. 

Még soha nem járt egyedül a Sövényben, főleg nem éjszaka. Érezte hogy az alkohol által eltompított érzékei mégis kiélesednek, ahogy a tarkóján égnek áll a szőr. Lerúgta a cipőt, lehúzta a zokniját, és mezítláb indult el. Mire a Nullás kilométerkő melletti kis park füvére lépett már nem az emberi talpával érezte a talajt, az illatok pedig sűrűbbek lettek, de ugyanakkor jobban el is váltak egymástól. Az általános “Budapest szag” helyett ezernyi illatfonál kúszott az orrába, a nap melengette aszfalt szagától a Duna testes vízszagán át a növények fűszeres illatáig, ami már egyértelműen jelezte, hogy nem a mundán valóságban van többé. Avar meghúzta a vállán a táska szíjait, és futni kezdett. 

Az első egy hét volt a legnehezebb. Nem akart csukva maradni az a kurva szív, és nagyon fájt. Mindenkinek van egy töréspontja, és úgy tűnt, Avar megtalálta az övét. Mikor a futás után kifulladva egy fa tövébe rogyott, egy pillanatra felködlött benne, hogy tervet kellene készítenie, hogy mit is fog itt csinálni, de valahogy a gondolat elillant, hiába kapott utána. Nem fontos. Nem kell gondolkodni, nem kell törődni senkivel. Aludni kell, enni, és gyászolni. 

Bejárta a környéket, olykor enyhén ismerős területeket látott, máskor elkapott egy halványuló, ismerős illatot, de nem követte. Nem akart semmi ismerőst, nem akart Avar lenni, a Budapesti Szabadok tagja, csak… csak Avar, akinek sem adósa, sem kötelezvénye nincs idekint. Ha közeledni hallott valakit, eltűnt. Vackát az első két hétben naponta változtatta, de aztán kitanulta, melyik a legbiztonságosabb liget. A Piacot messziről kerülte, bár olykor felködlött benne egy emlék, ahogy Csillagszeművel állnak a sövényben és valami fontosról beszélnek, ott van Csévi és Szike is… De az emlék egy meredek lejtő tetején volt, és a lejtő aljában a fájdalom várta, így elhessegette azt. Helyette felmászott egy fára sövénygyümölcsért, de lefele menet egy korhadt ág - vagy a Wyrd, ugye itt ki tudja - miatt zuhant vagy másfél métert. Szerencséje volt, zúzódással és egy kiszakadt nadrággal megúszta a dolgot. 

A harmadik héten már otthonosan érezte magát, addigra utazó árusoktól - nem várta meg, míg beérnek a Piacra, leszólította őket az úton - vett egy új nadrágot, élelmet ahelyett, ami már elfogyott, egy könyvet - Olivér Twist, elég szakadt kiadásban, de olvasható - és pár színes pólót. Kicsit testhez állóak voltak az ízlésének de hamar arra jutott, hogy mindegy, fedjen. Sövénygyümölccsel fizetett, bár tudta, hogy emlékekkel is kereskednek, és csábítónak is tűnt a gondolat hogy elcserélje a fájó emlékeit valami hasznosabbra… Talán később. 

A harmadik hét vége felé viszont már annyira nyugtalan volt, hogy egyszer azt sem vette észre, hogy valaki belopakodott éjjel a táborába, és ellopta a könyvét, így másnap leült tanácskozni önmagával, és rövid időre elhagyta a Sövényt. A valóságban csak egyszer pillantott a telefonra (mert órája nem volt), de az értesítéseket, sms-eket nem nézte meg, és mikor visszasüllyesztette a táskába a készüléket, el is feledkezett róluk. Lopva járta meg az utat oda-vissza, mint a cselszövők.

Már több, mint egy hónapja volt a Sövényben, mikor először merészkedett a Piacra. Sok-sok éve nem járt ott, így remélte, hogy senki sem ismeri majd fel. Nem akart sokáig maradni, csak besurran és ki, feltölti a készleteket. De amikor meghallotta ahogy ketten arról beszélnek, hogy lám, van amiért a Gazdák is licitálnak egymásra, újra eszébe jutott a sövénybéli jelenet. Mintha évek teltek volna el, az emlék egyszerre volt otthonosan ismerős és ijesztően idegen. Újdonsült megszokásábóll söpörte volna ismét a szőnyeg alá, de aztán eszébe jutott egy másik emlék. Naptól meleg sziklafalnak simul, ujjbegyei alatt a sziklaperem éle, csipőjének ütődő karabíner csörrenése ahogy feljebb húzza magát, tőle pár méterre pedig, szintén a falra tapadva de biztosítás nélkül, barna haját kontyba fogva Csévi kúszik fel a falon, mintha az egész nem lenne több, mint egy séta a parkban, és mintha nem harminc méterre húzódna alattuk a táj… Megáll és rávigyorog, van benne valami vad és szabad, és talán pont ez a vad és szabad szellem az, ami miatt Avar nem tudja elengedni az emléket. Csévi segíteni akar ezeknek az alakváltóknak. Ő pedig segíteni akar Csévinek. 

A kis goblint nem volt nehéz befűzni, segített persze a bogyósör, így is elég sokat megtudhatott. Tudta, nincs sok ideje, pár napja maradt, ha tenni akar valamit, és azt is tudta, hogy terveznie kellene, egy halk hang a tudata mélyéről azt kiabálta hogy tervezni szokott, de nem hallgatott rá. Lesz valami, tudja használni a képességét, különben sem védtelen, hát már majdnem másfél hónapja él a Sövényben… Azt érezte hogy szokatlanul felpezsdült, a telihold miatti közelgő fesztivál miatt sokkal több zenész volt a piacon, nyüzsgött a tömeg, biztos nem lesz nehéz ebben a forgatagban valahogy bejutni a sátorba, megmenteni a bentieket, aztán sértetlenül kijönni. Remek terv, igazán remek, már csak el kell kerülnie azt a kék szemű alakot, akinek a látványa 20 méterről belé fagyasztotta a lelket is, hogy sarkon fordulva tűnjön el a tömegben és húzódjon meg a vackán. De nem volt már több nap, ha segíteni akar a szerencsétleneken - miért is? cincogta egy szemtelen kis hang a fejében, de elhessegette -, akkor ma kell cselekednie. Magához vette a pisztolyát, sövénygyümölcsöket gyömöszölt a táskájába és elindult a Piacra.

Újra látni a budapestieket egyszerre volt felvillanyozó és rémisztő. Látta a tekintetükön, érezte Szike kérdésén, hogy azt hitték, valaki mást látnak, ami csak egy pillanatig esett rosszul. Nagyjából tisztában volt vele hogy nézhet ki, és azt is tudta, közel sem olyan összeszedett mint ahogy ők ismerték, de már nem volt meg benne hozzá az az erő, határozottság, vagy hát fasztudja mi, ami összetartotta a régi Avart. Nem kell másoknak megfelelned. mondta a hang a fejében, ő pedig úgy döntött, kivételesen hallgat rá. 

Lehet hiba volt, mert a hang elszemtelenedett, be nem állt a szája, vad buzdítása nyomán csak kicsin múlt hogy nem szegte meg a Piac törvényét azzal hogy agyonszúr egy lojalistát a területén belül. Amikor az a rohadék megvágta, akkor is rákezdett a hang látod, ez van ha újra csatlakozunk a barátaidhoz, csak veszélybe sodorjuk magunkat… ő pedig némán válaszolta neki, hogy “kuss legyen.”. Amikor zsákutcába kerültek a holdfénypókoknál, majdnem hallgatott a hangra és otthagyta őket. De valami megváltozott benne, egy ismerős puzzle darab került a helyére megint, a falka otthonossága, az az érzés hogy ha csak másodpercekre is, de számíthat másokra. Veszélyes érzés, és magában hordozza a csalódás lehetőségét. 

Amikor a rendezett veteményesek, gondozott ligetek és búzamezők között menekültek, a hang szinte ujjongott: “mondtam, én MEGMONDTAM, itt fogunk megdögleni, hallgatnod kellett volna rám!” Amikor pedig felhangzott mögöttük a vijjogás érezte, hogy keserű epeként tolult a szájába a rettegés, és látta Unikornison hogy ugyanezt érzi. A ligetére gondolt, a fa alatti üregben elrejtett holmijára, és arra, hogy nem szabadott volna elhagynia a biztonságot. 

Először arra a másik hangra is azt hitte, csak a fejében létezik, másodpercekbe telt felismernie Bánk hangját, de akkor azonnal kapcsolt, szinte egymásba akadó szavakkal hadarta hogy vigye ki innen őket. Aztán egy rántás, varázslat és térde már a Clark Ádám tér kockakövein koppant. Mellette az alakváltók a levegőt kapkodták, Unikornis hányt, ő pedig érezte hogy a szíve össze-vissza ver, és egy gondolat járt a fejében - nem akart visszajönni Budapestre. Nem akart visszajönni ebbe a kurva városba, ami mindent elvett tőle, ami újra és újra próba elé állította, és amit inkább maga mögött hagyott, minthogy a bukásával magával rántsa a mélybe. Csévire nézett. “Én nem akartam visszajönni ide.” De látta a szemén, hogy nem érti.

Miután ledepózták az alvó alakváltókat a belvárosban, bemászott a furgon utasülésére, és úgy tett, mint aki alszik. Még nem állt készen a beszélgetésre Csévivel. Még korábban írt egy sms-t Bánknak a falkavezér telefonjáról, és tudta, hogy tartozik egy üzenettel Számadónak is, de a saját mobilja a búvóhelyen maradt, az összes üzenettel, és már ez a gondolat önmagában is apró szúrás volt a szívében. Tudta, nem mehet vissza érte, lehet, hogy soha, de egy darabig biztos nem. Lehúnyt szemmel próbálta visszaidezni a szavakat…

"Hazaértem, megúsztam róka nélkül. Izé, bocs. Beültem a fürdőkádba, és fellobbantottam a koronám. Szerintem ma így alszom.” kezdte az ezerszer olvasott, utolsó üzenetet Red, “De te ám király csaj vagy, nem lesz gond, meglátod. Évszakok? Nagy cucc. Mi anélkül is atom duó vagyunk... Sokkal többek, mint a tél meg... Ural…Hopp beesett a vízbe a telóm. Szerencsére vízálló. Ne legyél mufurc. Holnap koccintunk az új rendszer egészségére, aztán elmegyünk szabira. Na? Szeretlek! (Nem úgy de érted! Na off)” 

Avar érezte, ahogy hetek óta először csukott szemhéja alól némán buggyantak ki a könnyek.

 

Shine - Pesti Mesék alternatív World of Darkness LARP

 Amikor egy nehéz és veszélyes küldetésre indulás előtt az embernek - bocsájtassék meg ma, hogy nem a Szabad kifejezést használom - azt mondják "Lehet, hogy nem térünk mind vissza", ritkán gondol arra, hogy _mások_ nem térnek majd vissza. Arra gondol, hogy vele történik valami, és hogy a cél, amiért elindul, megéri-e a kockázatot. És a bátor ember gyakran arra jut, hogy igen. Megéri. Azokért, akiket szeret, akiknek a védelmére esküdött, vagy eskü nélkül fogadta, akikért bármit feláldozna.

De nem mindig a saját magunk feláldozása a legfájdalmasabb. Mert előfordul, hogy akiket védeni akarunk, akikért mindent feláldoznánk... azok maguk is így gondolkodnak, és mikor nincs más kiút, akkor ott a kérdés - önfeláldozásunk csak a saját életünkig terjed, vagy el tudjuk engedni azokat is, akiket szeretünk, ha a Sors ezt követeli magának? Nincsenek jó válaszok, és a rossz válaszok közül is néha a legfájdalmasabbat kell választani. 

Furcsa dolog a fájdalom, ha valaki, Avar biztosan tudja ezt. Érzett már mindenféle fájdalmat, a papír vágta sebtől a törött csontokig, törött szívekig, egy évszakon át. Most, mikor a pirkadó ég alatt a Gellért Hegy tetején ül egy sziklán, és nagyot húz a langyos whiskeyből amit egész nap magával cipelt, mégis szeretne inkább a Fürdő mélyi szobában lenni. Szeretné inkább átélni újra- és újra az egész Szabadítmány összes fájdalmát, bármit inkább mint ezt a rettenetes kínt és bánatot, amitől nem kap levegőt, amitől úgy érzi a karjait sem tudja felemelni. Mert akkor ott, a Fürdőben, ott volt Red. Két ájulás között érezte hűvös ujjait a homlokán, határozott, de megnyugtató hangját arról, hogy ki fogja bírni... Amikor pedig elragadta mégis az öntudatlanság, álmaiban ott volt Santiago és az Álomerőd, a biztonság és megnyugvás, hogy nincs egyedül. 

Pokolba ezzel az átkozott szívvel, hogy pont akkor nem működik rendesen, amikor szüksége lenne rá. Nem akart érezni semmit, ezért zárta el magát a menedékben is az érzelmek elől, de mire az eskütételnek vége volt, elkezdett megint visszaszovárogni minden... Eltűnt hát a szertartás után, szájában keserű ízt hagyott a bűntudat, hogy senkinek nem szólt, de nem bírt újra Bánk szomorú vagy Csévi aggódó arcára nézni, úgy érezte, ha még valaki megkérdezi hogy van, sikítani fog, és akkor nem biztos, hogy abba tudja majd hagyni. 

Eltűnt hát, lopva távozott mint a cselszövők, maga se tudta hová tartva. Második menedékéből kilépve céltalanul indult el az utcákon, és egyszer csak ott volt előtte a Duna, a gömb alakú utcalámpákon túl pedig a zsarátnokokkal pettyezett Gellért Hegy. Az este langyos volt, a levegő illatos, és Avar egy pillanatig gyűlölte Budapestet ezért. 

Mire felsétált a Gellért Hegyre az érzés csillapult, cserébe visszatért a fájdalom. A szikla, amire letelepedett, még őrizte a nap melegét.

- Minden kell neked, nem igaz? - Szólalt meg, de maga se tudja a városhoz vagy a Sorshoz vagy mindkettőhöz beszél. - Nem adtunk eleget eddig? Nem áldoztunk eleget? Neked minden kell, nem igaz?

Nagyot húzott az italból. Soha nem fogja megszeretni a whiskeyt, de az ital Redhez kötődött, és most mindenbe kapaszkodott, ami rá emlékezteti. De nem csak Redre, mást is veszített aznap, és ezt a veszteséget egészen más viselni, mert ebben nem osztozik mással. Azóta a végzetes nap óta, mikor Holló menedékénél kibotorkált a Sövényből, véres ruhában és szív nélkül, a Tél a része volt, és Ő a Télé. Voltak könnyebb és nehezebb idők, de az a biztos jelenlét, hogy tartozik valamihez, és az hozzá, most nincs. És erre készülhetett volna, de mégsem tette, és váratlan és furcsa érzés, hogy valami hiányzik belőle, hogy már… nem teljes. A Nappali Őrség nem a kiürült termekbe költözött a szívében, máshol vert tanyát így a hiány nem enyhült. 

Túl sok ott már az üres szoba.

Tudta persze, hogy van mihez visszatérni, a Szabadítmány fölött aznap reggel is felkel a nap, és a problémáik újabb problémákat fialtak, és tudja azt is, hogy nincs egyedül, vannak szövetségesei, vannak barátai. Hálásnak kellene lennie.

De megvan az ideje a hálának és megvan az ideje a gyásznak és a fájdalomnak, és bár tartozik azzal Rednek és Gerébnek hogy tiszteli és elfogadja az áldozatukat, magának azzal tartozik, hogy - ha már ez az ostoba szív amúgy sem engedi - nem zárja el a gyászát. A Télnek pedig azzal, hogy megéli a bánatot, a fájdalmat, a veszteséget. Mert most, hogy nem rajta nyugszik egy évszak koronája, most hogy a változás szelei elsodortak mellőle olyanokat, akiknek a jelenlétét esszenciálisnak gondolta, Avarnak, aki már nem Tél Uralkodó… rá kell jönnie, ki is valójában. 

Fonalak - Pesti Mesék alternatív World of Darkness LARP 2023

 Avar elgondolkodva ült a nyitott ablakban, hátát a keretnek vetve és a teáját kortyolva. A tea rég kihűlt, az íze is megkeseredett kicsit, de még jól is esett - józanító volt. A nap már lement, az ablakból még látta vöröses derengését az utca túloldalán álló három emeletes ház lapostetejének peremén. Kezdett hűvösödni, ő pedig nagy sóhajtással hátra döntötte a fejét. Már nincs sok a télből, érződik a levegőben. Persze, visszajöhet még a hideg, havazott már márciusban, de azért… az nem igazi Tél már.

Belekortyolt a teában, a keserű íz szétáradt a szájában. Könnyedén megérintette a hajában a koronát, jól esett a hidegét érezni az ujjbegyein, és ahogy a körme hozzáért, halkan csilingelt, mint mikor apró jégkristályok hullanak egy fagyott tó tükrére. 

Amikor az évszak fordulásakor megjelent a fején, érezte, hogy ez valahogy más. Nem tudta miért, de… valami megváltozott. Korona volt ez is, és a Télé, de… más volt.  

Először megijedt, hogy ez azért van, mert ő döntött úgy, hogy változik, vagy mert magának akart valamit, először azóta, hogy a szíve nélkül, vérben ázó ruhával kizuhant a Sövényből Holló menedékénél. 

Görcsösen próbált visszaemlékezni arra, hogy mit mondott a Tél, amikor felajánlotta neki a koronát sok évvel ezelőtt, volt-e az alkunak apróbetűs része, de nem rémlett semmi, csak az emlékek. Emlékezett a kirojtosodott szélű fakó pulóveren a dér nyomára, emlékezett az elkékült ajkak ferde mosolyára, emlékezett a mellkasából szétáradó fagyos fájdalomra, arra ahogy ha halványan is, de újra felderengtek benne az érzések. 

Elsőnek a félelem.

Emlékezett arra, ahogy hirtelen megérezte hogy kik vannak a Tél udvarában, mintha halvány pókfonalak kötnék őket össze vele. Azóta ezek a fonalak ismerőssé váltak, bár egyre kevesebb lett belőlük, megnyúltak, és néha elpattantak, elvesztek valahol az idő és a tér kuszaságában. De az emlékük megmaradt, mint egy fantom érzés, és ha nagyon koncentrált, még érezte a tapintásukat. Ujja alatt izgő-mozgó, folyton változó fonat, ez Komédiás lesz…  Selymesen puha, tapintásra meleg… ez Santiago. Érintésére rezdülő, sok leheletvékony acélszálból font pókfonál, ahogy végighúzza rajta az ujját, kiserked a vére. Fióka.

Most csak egy szál tartott el tőle, ez érintésre hideg, akár a csont, de kemény, mint az acél.

Avar kinyitotta a szemét, és az érzés eltűnt.

Közben teljesen besötétedett, az utca sárga lámpáinak fénytócsáiba járókelők úsztak be, akár a halak, hogy aztán újra elnyelje őket a sötét. Milyen nyugodt minden, gondolta, aztán hirtelen gondolat - én vagyok nyugodt.

Kioldott az a csomó a gyomrában, már nem akarta görcsösen tenyerébe vájni a körmét, nem próbálta az apró fájdalommal, amivel a fogai mélyednek a hüvelykujjába elkendőzni a sóvárgást, elfelejteni a csuklója bőrének egyre sürgetőbb bizsergését. Elcsendesült lelkében az akarás. 

Tegnap éjjel… Meggondolatlan volt, ő is és László is, és még örülhet, hogy Számadó látta meg őket, és nem mondjuk… Valamelyik idegen vámpír úr. Vagy a farkasok… 

Vagy Geréb.

Meggondolatlanná vált, és nem értette miért, hiszen alig telt el két hét. 

Persze, sok volt a feszültség is, az új elcserélt kiszabadítása, Sohamár ajándékai és a háború istennője egy vámpír testében, egy olyan istennőé akinek varjú a jelképe, és egy olyan vámpírban akinek a neve ugyanaz, mint azé, aki először kóstolta a vérét… Sok a véletlen. A túl sok véletlent pedig errefelé Sorsnak hívják. 

És az a sok beszéd a vérről meg a vérivásról… Pedig kurvára nem akarta ott, a Bálon csinálni, a hat ismeretlen vámpír közelében, de amikor László másodjára kérdezett rá hogy szüksége van-e a segítségére, akkor a szája előbb mozdult minthogy az agya igazán felfoghatta volna a kérdést. 

Szégyenkezve gondolt vissza rá, milyen könnyű volt utána egy elfojtott sóhaj mellett hazudni Számadónak, úgy tenni, mintha nem értené mire kérdezi hogy “ez mi volt?”. 

Hogy ne értette volna, de még minden sejtje bizsergett, úgy érezte a tarkóján még égnek állnak az apró hajszálak és mint mindig ilyenkor, legyőzhetetlennek érezte magát, mint aki bárkit meggyőzhet, bármilyen csatát megnyerhet… 

És akkor, ott, csak kicsit fájt a férfi szemében a csalódottság. 

Most már rosszabb volt, főleg amiatt, ami azután történt. 

Mert az ő választása volt, hogyne. Avar mégis azt érezte, hogy nagyon keskeny ösvény állt nyitva Számadó előtt, nem volt adott minden választás, nem volt igazán… szabad.

És ezt nem teheti meg soha többet. Akár uralkodó marad, akár nem… 

Ismét megérinti a koronát. Talán Számadónak igaza van. Már nem lenne uralkodó, ha a Tél vagy a wyrd nem érezné úgy, hogy annak kell lennie. És talán azért más most a korona, mert változik ő is… talán itt az idő valami másra. 

Sok minden hangzott el múlt éjjel, amiről többet kell megtudnia, van ami az Elcseréltek ügye, van, ami a sajátja. És nem mindnél tudta, kihez forduljon a kérdéseivel.

Ha László a következő párszáz évet is átalussza… A félelem apró szúrását érezte, de az érzés el is illant. Ez még… hetekig nem lesz téma. 

Remélem. 

Nóra pedig azt írta, keresse, ha segítség kell. 

Eszébe jut, amit a Bálon hallott, hogy az elcseréltek vére nem csak “jó bor”, ahogy Őméltósága állította, hogy több annál, látnak tőle dolgokat… Összehúzta a szemöldökét. László sose említette… jó, mondjuk sok másról sem beszélt. 

Vajon Nóra más lesz? 

Persze, megbízott a vértestvérben… de mennyire? Eléggé ahhoz, hogy együtt járjanak a nyomára ennek a furcsa szimbiózisnak ami látszólag kialakul vámpír és elcserélt között? Emlékezett a lány szemében a gyilkos indulatra amivel a szeretője torkának ugrott, arra, hogy abban a pillanatban mennyire félelmetesen egyértelmű volt, amit persze már régóta tudott - hogy nem ember.

Most persze higgadtan át tudta ezt gondolni, de ha valamire megtanította a múlt éjjel, az az, hogy lehet ez másként is. Hogy ha nem vigyáz, el tudja veszíteni a kontrollt, el tudja veszíteni a választás szabadságát. Többet, sokkal többet kell tudnia, és jobban kell támaszkodnia a Szabadítmányra. 

A… barátaira. 

Az érzései újra a megszokott tompasággal derengtek, de ez a gondolat mégis melegséggel töltötte el. 

Nincs egyedül.

Eydis an Graveling - Skellige Szelei Witcher LARP 2023

 Eydis an Graevling lassan, vonakodva lépdelt a pince felé. Az résnyire nyitva volt, az enyhe szellőben meglibbent a pincejató, és az asszony egy pillanatra megtorpant. Érezte ahogy gyürkőzik a torkában a rettegés, de aztán eszmélt: Indis an Graevling már nincs itt. Nem fog hirtelen kivágódni az az ajtó, és nem fogja láncra verve látni a lányát, zavaros, rebbenő tekintetét és véresre harapott ajkait… Nem hallja majd a sikolyba csapó nyöszörgést ahogy Indis a láncoknak feszül, majd visszahulltában a zokogásba fulladó, tébolyult kuncogást. Bár egyszer, egyetlen egyszer látta így a lányt, örökre belé égett a kép, és többé nem tudott a pince közelébe jönni. Azóta majd’ három év telt el, s ő nagyon sokszor sétált el a párbajtérig, de soha tovább. 

Nem vitte a lába. 

Nem vitte a szíve. 

Nem mintha kulcsa lett volna, azt Ardis őrizte, és jó is volt ez így. Ez pont úgy védte őket, mint a gyermeket. 

De hiszen nem is gyermek már, tizenhét telet látott… Hirtelen és váratlan gondolatként hasított belé a vágy, hogy bárcsak láthatná, milyenné cseperedett volna a fiú… lett volna olyan erős és szálas, mint a bátyja…? 

Megsajdult a szíve, de most először nem gondolt arra mint korábban már számtalanszor, hogy talán jobb is így - hogy nem viszi egyik sem tovább az örökséget, nem hoz a világra újabb kárhozott lelkeket… Az átkot meg fogják törni. A Drummondok, holott először őket is ugyanúgy érdemtelennek tartotta a titkaikra, igaz barátoknak bizonyultak. Megteszik azt, amiről nem is merte hinni, hogy lehetséges. 

Mindkét tenyerét az ajtó lapjára simította, és határozottan becsukta azt, hideg kattanással csúszott helyére a zárnyelv. Nem kell látnia. Álmában úgyis sokáig kísérti még a pókhálókkal lepett sötét pincehelyiség, a görbedt ujjak húzta nyomok a föld porában, a falba mélyesztett kampón a rozsdát örökkön állni látszó lánc. És a lány… Az asszony megrázta a fejét. Nem. 

Indis an Graevling már nincs itt. 

Elvitték magukkal a vajákok, elvitte magával a Vaják, akinek arcában még távoztakor is kereste azt a kisfiút, azt az ártatlan gyermeket, akinek álmában hosszú pillái árnyékot vetettek az arcára, és a nevetése vidámságot csempészett a tengerparti kunyhó esti csöndjébe. Mielőtt eljöttek a fekete hajók. 

Ha ott is volt ebben a szenvtelen arcú, marcona férfiban az a kisfiú, Eydis nem találta meg.  Mégis hálát és szeretetet érzett iránta, mert olyat adott neki, amire senki sem volt előtte képes - reményt, hogy talán nincs minden veszve, talán nem Freyja kegyetlen tréfájából hozott ő gyermekeket a Világra, holott tudta, hogy az átok egyiküket sem kerülheti el. Mert ha az Indolfból lett Arnaghadot nem kínozza a seidr iránti vágy, ha átalakulása vajákká képes volt az átkot semmissé tenni, akkor ez talán újra sikerülhet a húvágal is. 

Akármilyen apró is a remény, de mégiscsak remény! 

Óvatosan leült a pinceajtó melletti téglafalra, és elgondolkodva nézte a bejárat körül a letaposott füvet. Pár órája még csak, hogy itt állt a négy vaják, arcukon elszánással arra, hogy kihozzák a lányt s felkészítsék őt a hosszú útra a fészkük felé. És itt álltak a Drummondok is, támogatólag, de védekezően. Itt volt Ardis és Ivarr is, de mindhárman távolabb álltak a pinceajtótól. Nem tudták, hogyan reagálna Indis és nem akarták még nehezebbé tenni a dolgot egyik fél számára sem. A lány szívszorítóan nyöszörgött, majd sikoltozni kezdett, és ezt már az anyai szív nem bírta tovább, muszáj volt elfordulnia, kis híja volt hogy elfusson. A vajákok által elkiáltott varázsszavak után a lány elhallgatott, Eydis pedig érezte, ahogy lecsorognak arcán a könnyek. Nem fordult vissza. Nem búcsúzott. Minden erejével arra a kislányra gondolt sok téllel ezelőtt, a két szinte egyforma gyermekarcra, mielőtt még felfedezték volna a bennük rejtőző erőt és minden rosszra fordult volna. Aztán fogta ezt az emléket, és jó mélyre zárta magában. 

Volt egy fia, de már nincsen, helyette egy felnőtt férfit ismer, sokak szerint szörnyeteg de a szemében emberibb bárkinél. De ő sem az övé már. 

Voltak ikergyermekei, angyalarcú teremtések, akiktől az átok elragadta az egyszerű, boldog élet reményét. Az egyik halott, a másik… jobb ha rá is így gondol. 

Ha sikerül is, amit megkísérelnek messzi fészkükben a vajákok varázsos füveikkel, akkor sem lesz már az ő lánya. Ahogy Arnaghad sem Indolf többé… 

Mégis hinnie kell, hogy Freyjának célja volt ezzel, hogy áldásával a világra jött és kacifántos úton bár, de visszatalált hozzá a fia. Talán így akart az Istennő mindent helyes mederbe terelni, megmenteni Ivarrt és megváltani Indist. Talán nem véletlen, hogy a két testvér sorsa találkozott, és együtt halad tovább, mégha csak rövid ideig is… 

Hitte, Arnaghad nem engedi majd, hogy sokat szenvedjen a húga, ha valami balul ütne ki. 

Felállt a téglafalról és a térdeibe hasító fájdalom emlékeztette arra, túl sokat volt talpon az elmúlt napokban. Egyre hidegebbek lesznek a nappalok is, és már nem fiatalasszony... 

Ahogy lassú léptekkel a Csarnok felé indult, feltámadt a szél; kavargó levelekkel teli tölcsérek kergetőztek a letaposott fű fölött a párbajtéren. Eydis nem nézett hátra.

Indis an Graevling már nincs itt. 

És az élet, Freyja kegyelméből, megy tovább.

Lôminzil - Táboros bleed novella (2023)

Lôminzil Újrév városából nem olyan sötét és tragikus múlttal érkezett Rómennába mint sokatok. Ő békében és bőségben élt, egy jómódú kereskedő család sarjaként és egy elismert és sikeres kereskedő jobbkezeként. Mindene megvolt, amire oly sokan áhítoznak. Mindene, kivéve az, amire a legjobban vágyott. Lôminzil egyszerű származású férfit szeretett, Galathort, a katonát aki egyszer a piacon megmentette a martlócoktól, de cserébe elragadta a szívét. A lány szülei nem helyeselték a szerelmüket, Lôminzil házasságának kapcsolatokat és lehetőleg még több pénzt kellett hoznia a család számára. Titokban találkoztak, mint az összeesküvők, de mikor egy meleg nyárestén Galathor elmondta a lánynak hogy lehetősége nyílt felszállni az egyik hajóra, ami Rómennába, Nyugathonba tart, hogy nevet és nemesi címet szerezve térjen vissza, s dicsőségesen állhasson kedvese szülei elé a kezét kérve, a lány Zamrizorhoz, kapzsi és szívtelen kereskedőmesteréhez fordult, akiről tudta, hogy szintén meghívást kapott Rómennába, így győzködni próbálta, vigye őt is magával. De a férfi inkább úgy tervezte hogy hátra hagyja Lôminzilt Újrévben, távollétében ő irányítsa az üzletet. A lány szívét elöntötte a félelem. Úgy érezte, ha most elválnak, nem látják egymást többé ezen a világon. Így hát a házuk egyik szolgálójával altató főzetett keríttetett a piacról álmatlanságra hivatkozva, és az indulás reggelén abból jó sokat Zamrizor italába kevert, remélve, hogy hosszan alszik majd, miközben kifut a hajó. Zsebében a hamis írással - számtalanszor kellett korábban a férfi helyett aláírnia -, amiben mesetere őt küldi maga helyett Nyugathonba, felszállt a hajóra, és végre szabadnak érezte magát. 

Az úton hosszan tervezgették Galathorral hogyan kezdenek új életet azon a földön, aminek gazdagságáról és nagyságáról olyan sokat hallottak. Tele voltak reménnyel. 

Azt, hogy Rómennában mi történt Númenor végnapjaiban, nem kell elmesélnem, mindannyian tudjátok. Arról mesélek inkább, amit tán sokan nem tudtok. 

Lôminzilban akkor fogant meg először a kétely, és vele a Királynő iránti hűség, amikor látta, milyen könnyedén osztja Armakhor a halált, hogy milyen elveszetten s legyőzötten áll Tar-Míriel őrei között, s hogyan fojtogatja a gyász és a harag a Liga képviselőit szeretteik elvesztése után. Először látta olyanok arcát, akik mindent elveszítettek és mégis küzdenek, olyanok arcát akik valami maguknál nagyobb célért áldozzák fel életüket. Először látta a halált, de először látta az életet is. 

A benne csírába hajtott ellenállást Isildur szavai és a belőle sugárzó fény nevelte csemetévé, s onnantól azon munkálkodott, hogy Númenort, az igaz királynőt szolgálja, és barátai - és most már szövetségesei - segítségére legyen. Először érezte hogy választhat, és először érezte hogy Galathoron kívül igazán tartozik valahova.

Mégsem tudta levetni az érzést, hogy ő az akit mindig hátrahagynak. Ő az aki mindig egy sátorban ülve várja a híreket, várja hogy kedvese visszatérjen, épségben vagy egyáltalán. Várja hogy abban a csatában épp mennyien esnek el a népéből, barátai közül. Aki nemhogy kardot forgatni, de gyógyítani sem tud. 

Csepp volt a tengerben. 

Vagy még az sem. Mert egy csepp is képes hullámot vetni, ő pedig úgy érezte, minden cselekvése hiábavaló. 

Bár többször rávetült a gyanú árnyéka, mindig bizonyította hűségét és ártatlanságát. Talán e két dolog, tehetetlensége és ez a tisztaságában való hit - már-már gőg - vezette arra az útra, a Tizenhármak közé. 

Hitte, ha valaki, ő biztosan ellenáll majd a sötétség szavának. 

Élete utolsó estéjén, amikor ők, akik erre a sötét útra léptek, elbúcsúztak azoktól, akiket szerettek, életében először hazudott Galathornak. Azt mondta, nem tudja mi vár rá, hogy mit követel majd a gyűrű. Elmondta neki, hogy bármi is legyen, tudnia kell hogy mindennél jobban szerette őt, és ez igaz volt, mert a szeretet és a féltés volt az, ami erre az útra vezette. A férfi azonban lerázta magáról a sötét gondolatokat, és inkább arról beszélt hogy miután győzedelmeskednek majd, mindketten felszállnak a hajóra. Hogy keresnek majd egy helyet, ahol sem szülők, sem elnyomók, sem királyok sem helytartók nem mondhatják meg nekik hogyan éljenek. Hogy lesz egy házuk, és lesz egy gyümölcsösük, és lesz kiskertjük és lesznek állataik. Hogy lesznek gyermekeik, akik az almafák között játszadoznak majd és nevetésük betölti majd a levegőt. 

Lôminzil pedig sírt, de közben nevetett, és bólogatott, hogy így lesz. S mélyre, nagyon mélyre zárta magában a gondolatot, ami bizonyosság, hogy ő már sosem száll fel arra a hajóra, s hogy a gyűrű szeretetet követel, a legerősebbet amit csak kovácsolója adni tud. De ezt képtelen volt Galathornak elmondani. 

Ezen az estén, később, elbúcsúzott barátjától, Adûnzagartól is. Megeskette őt hogy vigyáz majd Galathorra ha vele valami történik. 

Népe többi tagjaitól csak másnap vett búcsút, de ez a búcsú más volt. Akkor már ujján volt a gyűrű, s ő erősnek és határozottnak érezte magát, s alig várta hogy harcba induljon társaival. Életében először kardot ragadott, részegítő magabiztossággal. 

Bátran indult a csatába, de mikor a sötét szavakat meghallotta, korábban oly szilárd ellenállása mintha hamuból lett volna, magába omlott. Mintha lényét beszorították volna koponyája hátsó zugába, a sötétség teljesen átvette teste felett az uralmat, s tudata halvány foszlánnyá silányult. 

Sikoltani próbált, de a szája már nem az övé volt. 

Hátrálni akart, de lábai előre vitték. 

El akarta dobni a kardot, de helyette döfött és vágott, s mintha különösen azokat kereste volna akik népéből valók, vagy akik más miatt közel álltak hozzá. Utas volt csupán a saját testében, és ez rosszabb volt, mint sátorban várni a híreket, mert itt látott, látta saját lesújtó karját, látta Rómenna népét elhullani a saját és a Tizenhármak csapásai alatt. 

S mikor úgy tűnt, a lidércnyomásnak már sosem szakad vége, hogy meg nem állnak addig, míg Númenornak írmagja se marad, s csak holt tetemeket fog magával sodorni a hullám, akkor meghallott egy dalt. Nem tudta honnan hallik, nem tudta ki énekel, de tudta hogy ez a dal róluk, a gyűrűhordozókról szól, arról akik voltak és akiknek valójában lenniük kell. És nekifeszült a börtönének, és áttörte a falakat, és végre érezte hogy karja újra a sajátja, és hogy benne a kard iszamos a vörös vértől, népe vérétől. És látta hogy ott áll előtte Sauron, és tudta hogy nem sokáig tudja majd visszatartani a sötétséget, de egy dolgot megtehet. Felemelte a kardot és lesújtott vele a Sötét Úrra, és látta hogy tizenkét társa ugyanígy tesz. De mikor kardja megsebezte Sauron testét, fejében mintha kénköves hordó robbant volna, szívét pedig száz kampó húzná száz irányba. A fájdalom olyan erős volt, hogy csak sikoltani tudott, olyan erős, hogy fohászkodott a halálért. 

S mikor érezte, hogy  a sikolytól a torka is felszakad, hogy már sikoltani sem tud tovább, akkor a Valák kegyelméből visszakapta Ilúvatar ajándékát. 

S mielőtt kihúnyt benne az eszmélet utolsó szikrája, még érezte arca alatt egy ruha puhaságát és az élet testmelegét. És utolsónak ezeket a szavakat hallotta: Üdvözöllek, Lôminzil.