A mázas kanna nehéz volt a kislány kezében, ahogy a poros úton lépdelt, meg-meglöttyent benne a tej. Az úton már megnyúltak az árnyékok, a madarak elcsendesedtek, a tücskök viszont rázendítettek estköszöntő dalaikra. Anna tudta, késésben van - már rég otthon kéne lennie a kannával és a tejjel. Fején a bűnjel, a gyermekláncból font koszorú sem fog segíteni a helyzetén, mégsem akaródzott levennie. Májuskirálynő vagyok, és ez az én koronám. - motyogta magában, megpördült a sarka körül s nevetett mikor a kanna tovább húzta magával a karját miután megállt.
A földút bal oldalán kaszáló húzódott, jobbra pedig az erdő, s egyszer csak ismerős elágazáshoz ért. Tudta, ha jobbra fordul, s a nagy bükk mellett bemegy az erdőbe, elég sokat rövidíthet az úton haza. Talán nem eleget, hogy ne kapjon a hátsójára, amiért késett, de ki tudja? Belépett a fák közé. A tölgyerdőben már meggyűltek az árnyak, s a kislány egy pillanatra elgondolkodott, biztos bölcs döntés-e az erdőn át menni. Az öregek a faluban mindig azt mondták, sötétedés után a fáknak a közelibe sem szabad menni, de Édesapa szerint ez butaság volt, és babonaság, és a Jóisten ellen való beszéd.
Különben is, számtalanszor járt már erre, Édesapával is, Édesanyával is, Nénjével is.
Igaz, világosban.
Megszaporázta a lépteit, s valahogy most nehezebbnek érződött a kezében a kanna.
Sokkalta gyorsabban lett sötét, mint számított rá. Mintha a fák tövéből, a bokrok aljáról
kúsztak volna elő az árnyékok, mintha az avarban megbúvó sziklák párállották volna őket a magasba nyúló fák közé. Szél támadt, s hangosan recsegve hajladoztak a tölgyek, a kislány pedig megborzongott, tarkóján égnek meredtek az apró hajszálak. A bőre bizseregni kezdett, és szörnyű balsejtelem fogta el, ahogy a sűrűsödő sötétségben az ösvényt próbálta követni, de az egyre kevésbé vált el láthatóan az erdőtől, s hamarosan ott találta magát, egyes egyedül a sötétben, és nem látta merre van tovább az út, vagy merre van az otthon.
Megállt a fák között, apró kezével szorította a kanna fülét, próbált kitalálni valamit, de
mintha eszét is, szívét is megfagyasztotta volna a félelem… és akkor valami megmozdult a sötétben a kislány bal oldalán.
Vaddisznó! – Gondolta riadtan Anna, de a zörgést lassú hangok váltották fel, mintha valami, vagy inkább valaki lassan lépdelt volna a sötétben, a kislány körül, a fák között. Már majdnem egy teljes kört leírt, a lány pedig lassan forogva próbálta követni a hang alapján hogy merre jár, de látni nem látott semmit.
Úgy meresztette a szemeit a sötétségbe, hogy eleredt a könnye is, amikor a sötét hirtelen visszanézett rá.
Anna pedig, eldobva a kannát és mit sem törődve a fejéről lerepülő virágkoronával, futásnak eredt a sötétben.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése