Rossemë lehuppant Tundion mellé a nap által átmelegített dombtető füvére. Szakadt nadrágos lábát kinyújtotta maga előtt, keresztbe tette a bokáit és végigpillantott az alattuk elterülő Beleriandon. Pár pillanatig csak hagyta, hogy arcát, tagjait átmelegítse a nap. Bár a Bánat Erdejéből nagyrészt már eltűnt a homály, átkelni rajta továbbra sem volt kellemes, és a nő érezte csontjaiban a hideget.
Elbuktunk. - mondta a mellette ülő kék ruhás férfinak.
Hát, ez attól is függ, honnan nézed. Mi még itt vagyunk.
Szétszóródtunk, tagjaink más szövetségekhez csatlakoztak vagy meghaltak. A Szikra Histionnal együtt eltűnt a láthatáron. A Valák, ha el is jönnek, ha válaszolnak is végtelen fohászainkra, már nem tudnak minket megmenteni.
Apró követ kapott fel, és mérgesen elhajította az alattuk zöldellő lombok felé. A mellette ülő férfi végigsimított a térdére fektetett kard markolatán, de nem szólt. Várt. Rossemë behúzta maga alá a lábait, és komolyan nézett elgondolkodó társára. Aztán sóhajtott egyet, elővett egy zsákocskát, amiből apró, ezüst színű, olvadt fémdarab hullott a tenyerére, felületére korom tapadt.
A Szikra is, a Szilmaril is, az Arkenkő is messze jár. - folytatta lassan a nolda - A Fény elhagyta Beleriandot, hogy a saját útját járja. De talán igazad van, semmivel sem vagyunk elveszettebbek, mint mielőtt a Menedékben összesodorta sorsunk fonalát a Végzet. Hisz te is láttad őket mindennek a végén, Tundion, és emlékezned kell az arcukra akkorról, mikor először találkoztatok. Mikor először beszéltél nekik Szövetségünkről, arról, hogy csak a Fény űzheti el a Sötétséget. Tudom mit láttál a szemükben, mert én is azt láttam azokéban, akik tőlem hallottak a Szikráról először. Gyökértelenek voltak, szomjazták a reményt és vágyták, hogy életüknek célja legyen. És eljöttek, sötét utakon vezette őket valami titkos erő, és tudásuk legjavával, karjuk erejével és kardjaik élével hasították ki maguknak az utat a csillagok alatt. Fáj a szívem azokért, akik Mandoshoz tértek, és fáj a szívem azokért, akik elvesztek Uinen álmában. És fáj azokért is, akik feladtak magukból valamit, akik feladták a reményét is, hogy valaha megpillanthassák még az Áldott Birodalom partjait. Az itt maradottak közül sokan sorsukat más népek sorsához kötötték. Azt hiszem, Helcának igaza volt, Arda jövője nem mi vagyunk, és nem is a sindák. A Morgoth elleni harcot az eldák nem egyedül kell, hogy megvívják. Össze kell fognunk, Ilúvatar gyermekeinek és Aulë gyermekeinek és a jó minden erőinek. Csak így űzhetjük el a sötétséget.
Egy ideig csendben gondolkodott ezután. Végül, tenyerébe zárva a mithril olvadt cseppjét, elmosolyodott.
Mégsem hiszem, hogy elbuktunk volna. Szétszóródtunk, ez igaz. De bennük, azokban a noldákban akik Gondolinból, Nargothrondból és Himringből érkeztek a Menedékbe a Vihar hátán, már örökre ott lesz a Szikra fénye. Ott lesz a szemükben, a szívükben, magukkal viszik majd könnyeikben és mosolyukban egyaránt. Talán még ők sem tudják, de ott van bennük. És soha nem hagyja már el őket, még Mandos csarnokában sem.
Tundion tarkóra tette a kezeit és hátradőlt a fűben, arcán szokásos mosolyai egyike játszott.
A mi dolgunk pedig, most hogy már tudjuk, hol a Szikra, hogy tovább keressük azokat, akik a segítségével vissza akarják hozni az igazi Fényt Ardára.
És nem csak az eldák között.
Nem, nem csak az eldák között.
Rossemë újra elmosolyodott, majd visszacsúsztatta a fémdarabot a szütyőbe és talpraállt. Tekintete végig futott az előttük elterülő tájon. A fák koronáján itt ott még homályfoszlányok ültek, a távolban megcsillant a kanyargó Sirion, még távolabb pedig ezüst tükörként terült el Balar öble, felette a sós, tengeri szél játszadozott a bodorodó füsttel. A nő szívét összeszorította a bánat, de tudta, előre kell néznie, így megfordult, és előbb északra, majd keletre tekintett. Vállán átvetette az iszákot, övén megigazította zsákocskáit. Társával ellentétben fegyver nélkül utazott, hite szerint lépteit a Valák vezették, és ha úgy döntenek, hogy útja véget ér, akkor nincs az a fegyver, ami sorsát megváltoztathatja. Lepillantott Tundionra.
Jössz? Vagy maradsz még? - A férfi mosolyogva rázta meg a fejét, majd megragadva Rossemë kinyújtott karját, hagyta, hogy a nő talpra húzza.
Itt már nincs dolgunk. Akkor… még látjuk egymást. - Mondta, miközben övére kötötte a kardot. Gyorsan megölelték egymást, majd több szót nem ejtve, egyikük kelet, másikuk észak felé indult, le a dombról.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése