Már ismeritek a történetet arról, hogy Atyánk hogyan küldte el hozzánk a sasokat és a tüzet, Anyánk testvéreinket, az állatokat, és Szél bátyánk hű szövetségeseinket, a lovakat s hogyan változott meg életünk örökre.
S tudtok a Nagy Ellenségről is, aki hogy elveszejtsen minket, elküldte a fenevadakat a Ködhegység rejtekéből, a legsötétebb vadon méhéből küldte őket hogy népünket próbára tegyék, s hogy megtanítsák nekünk, félni nem csak az éjszakától s nem csak a hidegtől lehet. Hogy elveszhet az is, kinek van mit ennie, van mi melegítse. S a fenevadak, csupa fog pofájú kőszürke farkasok sokat elragadtak jószágainkból, s nem volt biztonságban az sem, ki egyedül járt. Ez még akkor volt mikor a Nagy Folyó mellett éltünk, s ismeretlenek voltak előttünk a végtelen mezők, ahol a szem messzire lát és a szél hátán hordozza a szabadság ízét.
Akkor harcosaink számosat megöltek az ordasok közül, de úgy tűnt számuk nem apad, akár hányat vágtak le, mindig újabbak jöttek helyettük. És nem is mindenki tudott kardot forgatni, íjat ragadni, betegek, anyák, gyermekek kényszerültek rá hogy sátraikban rejtőzzenek megbújva, s a táborok körül egész éjjel égtek a fáklyák.
Történt ekkor egy télen, hogy egy ifjú leány rőzsét gyűjteni indult, s túlságosan eltávolodott testvéreitől - egy bozótosba tévedt. Bármerre fordult, minden csenevész ág, minden fagyott rög egyformának tetszett, sehogy sem találta a kiutat. Ahogy haladt előre, úgy tűnt, csak egyre sűrűbb a bozót, s a Nap is kezdett már lebukni a hegyek hófödte ormai mögé. Nemsokára a leány tudta, menthetetlenül eltévedt. A hegyek árnyéka rávetült a bozótosra, és a lányra fogvacogtató hideggel köszöntött rá az éjszaka. Szíve megtelt rettegéssel, mikor a sötétségből farkasok üvöltését hallotta. Messziről szólt. Még messziről. De nem eléggé! Leroskadt hát a kemény, hideg földre, és keserves sírásra fakadt, hisz tudta, nincs kiút. Ahogy sírt, egyszer csak hallotta, hogy valami motoz a közeli ágak között. Teste elé húzta a rőzseköteget hogy védje magát, bár ő is tudta hogy ha ordas bújik a bozótban akkor minden ilyen védelem felesleges. Riadtan pislogott a sötétben. Éppen akkor, amikor a felhők mögül kibukkant a hold, a hang forrása, egy állat lépett ki az apró tisztásra a lánnyal szemközt. Egy róka volt az, rőt bundáján bucskát vetett a holdvilág, s nem látszott félni, ahogy közelebb lépett a könnyes arcú lányhoz.
- Elvesztetted az utat. Segítek neked újra megtalálni. - szólt a róka. Mielőtt a lány csodálkozni tudott volna, hogy hogy értheti a beszédét, az állat megfordult, és úgy nézett vissza rá.
- Gyere. Sietnünk kell, itt nem vagyunk biztonságban.
- De a bozót… megszaggatja a ruhám, megsebzi a bőröm! - válaszolta a lány riadtan. Újabb farkasvonyítás hangzott, most már közelebbről.
- Ne félj - válaszolta a róka - amerre én vezetlek, ott nem eshet bajod. Attól tartok, a rőzsét itt kell hagynod.
A lány leoldotta válláról a rőzseköteget, és az állat nyomában befurakodott az ágak között. A hely szűk volt, de a bokrok nem voltak tüskések, s pár lépés után kiszélesedett annyira, hogy fel tudott állni. Mint két furcsa, gallyakból szőtt fal, úgy vette körbe a keskeny csapást az ágak szövevénye.
- Ez egy titkos ösvény - mondta a róka, mintha olvasott volna a lány gondolataiban - csak a népem ismeri. Kövess!
Gyorsan haladtak az ösvényen, s bár többször hallotta hogy a közelben kutatnak, a lány egyszer sem pillantotta meg a farkasokat. A róka megállt egy pillanatra és visszanézett rá.
- Nagyon dühösek - mondta, és a leány megesküdött volna, hogy vidámságot hall a hangjában - érzik a szagodat, de nem érhetnek el. Túl sűrű a bozót, s tüskék tarkítják. Felsebzi az orrukat!
A bozót nem mindig volt ennyire jól járható, néhol kúszniuk az alagútként föléjük boruló bozót alatt, sőt, egy alkalommal még kénytelenek voltak sekély is gödröt ásni, hogy átférjenek. Végtelennek tűnő idő után végül kibukkantak a bozótos szélén, s nem messze onnan fáklyák fényét látták.
- Ezek a testvéreim lesznek, engem keresnek - mondta a lány. - Megmentetted az életem. Az adósod vagyok! Hogyan hálálhatnám meg?
- Hideg van, és én éhes vagyok. Hozz nekem ételt minden alkonyatkor, míg a napok nyárba nem fordulnak, és megfizetted az adósságodat. A fáklyák fénykörének szélén várlak majd.
Azzal a róka eltűnt az ágak között, a lány pedig futva indult a fivérei felé, akik karjukba zárták már-már halottnak hitt húgukat.
A leány pedig eljött a következő alkonyatkor, majd az azt követő és az azt követő alkonyatkor is, s mindig hozott magával valami élelmet. Ha más nem, vacsorájából tett félre, de nem feledte adósságát a róka felé, aki akkor is megtalálta a táborukat ha tovább indultak, friss legelők nyomán a Nagy Folyó völgyében vagy a Hegyek lábánál.
Ahogy teltek a hetek, hónapok, barátokká váltak, a lány és a róka. Találkozásaik gyakran fordultak beszélgetésbe és gyakori témájuk volt hogy hogyan lel rá az állat mindig a nyomukra, hogyan találja meg a biztonságos utat a vadonban. A lány pedig arról mesélt, hogyan él együtt kölcsönös megértésben és hogyan dolgozik együtt, egymásért a családja. Hogy mindenkinek megvan a maga szerepe, így segítik a törzs életben maradását. A róka sok mindenre megtanította - hogy hogyan lehet fellelni a titkos ösvényeket, hogyan lehet a fű hajlásából is megtalálni a vadcsapást, vagy épp a rejtekutat, amin elrejtőzhetnek az ordasok elől.
S ez a kölcsönösség javára vált mindkét törzsnek. Amikor kitavaszodott, egy alkonyatkor a róka már nem egyedül érkezett a törzs táborához - kicsinyeit is magával hozta.
- A családom gyarapodhat - mondta a lánynak - köszönhetően az élelemnek, amit törzsedtől kapok. A tartozásod hamarosan leróvod, de most már nekem is van családom, aki emlékezni fog rád.
- A barátomnak tartalak - válaszolta a lány - azt hiszem, a sorsunk örökre összefonódott. Ha eljön az idő, én is elhozom majd hozzád a gyermekeimet, mert szeretném ha ők is tanulnának tőled. Cserébe megosztjuk veletek ami élelmünk van, és így mindkét család, a tiéd és az enyém is, megerősödhet.
És így is történt. Nem fordult még kétszer az év még, mikor a lány megmutatta a rókának első gyermekét. Gyönyörű kislány volt, dundi kezecskéjével nevetve kapkodott a róka bajsza felé ahogy a fűben ültek hárman. A lány látta, megszaporodtak az állat pofáján a fehér szőrszálak, s mintha bundája sem fénylett volna úgy, mint mikor először találkoztak.
- Megöregedtél - mondta neki, mert nem volt közöttük helye finomkodásnak.
- A következő tavaszon már nem találkozunk. De elküldöm majd hozzád a gyermekeimet, ők pedig majd az ő gyermekeiket. Törzseink között mindaddig barátság lesz, amíg van, aki fenntartsa azt mindkét oldalról.
A lány tudta, szomorúságot kellene éreznie hogy elveszíti egy barátját, de szíve mélyén tudta: teljesebb életet éltek így mind a ketten, s hogy találkozásuk azon a két évvel korábbi télen nem csak az ő életüket változtatta meg, de átformálta a jövőjüket is.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése