Ők (táboros hangulatfestő novella 3., Tolkien Tábor 2014)

Néha álmodom velük.

Egy asztal körül ülünk, nyár van, fölöttünk akáclugas. Az illata mindent beborít.

Sólyom az asztalfőn ül, mint akkoriban mindig, kezében kupa, előrehajolva magyaráz valamiről hevesen. Hardin a balján, karjai összefonva, arcán talányos kifejezés, már majdnem mosoly. 

Akkoriban olyan önteltnek tűnt… Sokáig azt hittem, gyerekes játszadozásnak tartja terveinket. Már tudom, hogy tévedtem. A tervekkel nem, csak a megvalósulásuk módjával volt baja…

Szemben vele, Fion jobbján Gilraen ül, állát könyöklő kezére támasztva forgatja a kezében tartott hosszú villát. A nyári hőségben engedményt tett ő is: szürke blúza ujja válltól könyékig hasított, csinos kivágása láthatóvá teszi a nyakában lógó apró medált. Ahogy Fionra pillant, szája sarkában megjelenik az a tipikus, csak neki szóló, ritka mosoly.

Tulajdonképpen mind mosolygunk. Eirien nevet, felszabadultan és boldogan, ahogy megrázza a fejét csilingelnek a fülében a függők. A nap átsüt aranyhaján ahogy hozzám fordul és a mutatványosokról kérdez, akiket reggel láttunk a piactéren. Gyermekkora mutatványosaival hasonlítja össze őket, és az otthonáról mesél. A fehér hajókról, a sós szélről és a sirályok daláról, és én úgy irigylem az emlékeit. Soha nem ismertem mást, mint Gondort, s míg őket meg nem ismertem nem is vágytam másra. A Fehér Város gyönyörű, de a Világ olyan hatalmas… Még Fréagar is mérhetetlenül többet látott mint én, s amikor a végtelen mezőkről mesél belesajdul a szívem, úgy szeretném látni. Álmomban mosolyogva kérdez tőlem valamit, és nem tudom megállni, hogy visszamosolyogjak. Talán el is pirulok kicsit, de vagy nem veszi észre, vagy úgy tesz mintha nem látná.

Álmomban boldogok vagyunk.

Álmomban elhisszük, mindez örökké tart majd.

Álmomban a nap mindig süt, és soha nem jön el a sötétség.

Bár örökké tartanának az álmaim.