1. Mesék
Nárcisz nevetve bújt el egy nagy mohos fa törzse mögé. Alig
tudta elfojtani kuncogását, ahogy óvatosan kilesve a fatörzs mögül szemével
Will-t kereste. Összevonta a szemöldökét. Nem látta sehol a fiút, pedig meg
mert volna esküdni, hogy az előbb még nem sokkal mögötte jött… Kicsit jobban
kihajolt, és fülelt is, hátha meghallja lépteit az avarban…
-Íiii! – sikított föl, mikor a valaki keményen oldalba
bökte, és mérgesen fordult meg. Will ott állt mögötte, kétrét görnyedve a
kacagástól.
- Ez nem ér! - Kiáltott fel. – Te csaltál!
- Csaltam? – Kérdezte a fiú, a kacagástól kicsordult
könnyeit törölgetve. – Mégis miben csaltam kicsi Nárcisz?
- Hát… - kezdte a lány bizonytalanul – Csak csaltál és kész!
Megint te vagy a hunyó!
Will felsóhajtott.
- Unom már a bújócskázást. Játszunk valami mást. -
Felragyogott az arca – Keressünk tündéreket!
A lány elnézően mosolygott rá. Bár két évvel fiatalabb volt
a fiúnál, büszkesége és akaratos jelleme miatt inkább idősebbnek érezte magát.
- Ugyan Willy, mindenki tudja, hogy nincsenek is tündérek!
Csak a mesékben, amikkel a kisbabákat altatják esténként.
Will mérgesen nézett rá.
- Igenis vannak!! Rors már látott egyet!
- Ugyan, Rors nem lát tovább a kupája fenekénél, vagy ha
mégis, akkor azt lát, amit látni akar. A mamám is ezt mondta.
- Én akkor is elmegyek keresni egyet. Maradj, ha akarsz. Nem
mondom el senkinek, hogy azért nem jöttél velem, mert gyáva vagy.
Nárcisz arcocskája kipirult a haragtól, kis ökleit a
csípőjére tette, ahogy a mama csinálta, mikor dühös volt.
- Én nem vagyok gyáva, Wilhelm Ontsee! És ha még egyszer
annak nevezel, nagyon megbánod! - Összefonta a karjait, és arcán sértődött
kifejezéssel még hozzátette:
- Veled megyek, de csak azért, mert tudom, hogy amúgy
eltévednél. És különben is, veszélyes egyedül császkálni az erdőben.
Will csak mosolygott ezen, megigazította vállán a batyuját,
és elindult az avarban az erdő belseje felé. Nárcisz tanácstalanul állt
egyhelyben. Még soha nem járt ennél mélyebben az erdőben… A pataknál messzebb –
ami néhány méternyire húzódott tőlük - sosem merészkedtek, nem is volt szabad.
Eszébe jutottak a történetek, amiket a tűz mellett hallott a kiöregedett – és
az apja szerint teljesen bolond – vadásztól, hogy a rengetegben mindenféle
gonosz szándékú varázslények élnek, és az ember még hálát adhat az Isteneknek,
ha csak egy farkassal vagy vaddisznóval találkozik. Nárcisz személy szerint
egyikkel sem szeretett volna. Hirtelen nagyon egyedül érezte magát a susogó
lombok között, a jól ismert erdő valahogy megtelt fenyegetéssel.
- Willy! Várj meg! – kiáltott, és a fiú után szaladt.
2. A Rengeteg
- Nagyon sötét van, Willy. -A lány hangja reszketős volt, és
nem csak a félelemtől – amit sosem ismert volna be a fiú előtt – hanem a hűvös
levegőtől is, ami az egyre sűrűsödő fák között fogadta őket. A lombok csaknem
teljesen összeértek a fejük fölött, szűrten engedték át a napfényt, ami így
szinte semmi meleget nem adott. Nárcisz már sajnálta, hogy buggyos ujjú
ingecskéje fölé induláskor nem kanyarintott legalább egy kendőt vagy valamit.
Dideregve ölelte át magát a karjaival.
- Persze hogy sötét van. – Válaszolta Will könnyedén. Ő
vastag posztóingjében és bőrmellényében egyáltalán nem fázott. – Látod a fákat?
Egészen összeérnek. Nem csodálatos?
Nárcisz nem tudott osztozni örömében. Legszívesebben
futásnak eredt volna vissza a patak felé, - amin úgy egy órája keltek át, bár
neki egy örökkévalóságnak tűnt – vissza a biztonságos és jól ismert erdőrészek
felé.
- Will… Menjünk haza. Nincs itt semmi, és nemsokára
sötétedik. És ma éjszaka van a Nagy Nyárünnep. Ugye nem akarod lekésni az esti
lakomát? – Mikor látta, hogy a fiú szinte nem is figyel rá, mással
próbálkozott.
- A papád nagyon dühös lesz! A felnőttek megtiltották, hogy
egyedül az erdőbe menjünk… Gyerekeknek nem szabad, tudod… Veszélyes.
Will megfordult, arcán büszke kifejezéssel.
- Én már nem vagyok gyerek, Nani. A télen leszek 12 éves!
Nemsokára már mehetek a férfiakkal vadászni. – Bíztatóan rámosolygott a lányra.
És bátorítóan átkarolta a vállát – Ne félj. Nem lesz semmi baj, vigyázok rád.
Még sok-sok óra van addig, míg besötétedik. Gyere.
Tovább baktattak a lombok között, Will elragadtatva
szemlélte maga körül a sűrű erdőt, legszívesebben minden pókhálót, minden
mókusrágta makkot egyenként vizsgált volna meg. Rajongott az erdőért, itt
igazán elemében érezte magát, ellentétben népe babonás félelmével a rengetegtől.
Még a felnőtt vadászok is csak ritkán, és mindig nagyobb csapatban jártak
vadászni a mélyerdőbe, és előtte mindig kis farakásból, gyümölcsökből és
mézborból álló engesztelő ajándékot helyeztek el az erdő szélén, hogy
megbékítsék az isteneket, akik hitük szerint a rengeteget vigyázták. Az ajándék
mindig elfogyott, de Will inkább hitt abban, hogy a környékbeli csavargók vagy
az állatok fogyasztották el, mint holmi istenségek…
Nem sokkal később egy széles, patak mosta árok állta
útjukat. Túl széles hogy átugorják, megkerülni pedig túl nagy időveszteség lett
volna. Akármennyire is szerette az erdőt, Willy is vissza akart érni a faluba,
mielőtt teljesen besötétedik. Szerencséjükre olyan tízméternyire egy hatalmas,
ősöreg fa kidőlt törzse feküdt keresztbe az árkon, eszményi hidat szolgáltatva
a két gyereknek. Csak mikor közelebb értek mérhették fel igazán, mennyire
hatalmas is a fatörzs. Még a korához képes nyúlánk Will fölé is több lábnyira
magasodott, a kis Nárcisz pedig szinte eltörpült mellette. A fiú arca
ragyogott, és még Nani szemei is tágra nyíltak a csodálkozástól.
- Willy ez hatalmas! Még sosem láttam ekkora fát! Mégis hány
éves lehet?
- Nem tudom Nan. De biztosan nagyon öreg. Talán több száz
éves.
- És miért dőlt ki? Ez olyan szomorú. Több száz éve itt
állhatott, és most halott. – A kislány szomorúan hajtotta le a fejét. Will
rámosolygott.
- Ez az élet rendje, Nárcisz. Néha az öreg fáknak meg kell
halniuk, hogy a fiatalabbak kihajthassanak. Gyere, másszunk fel rá, itt könnyen
átjuthatunk.
A hatalmas gyökerekbe kapaszkodva valóban könnyedén
feljutottak a fatörzsre és kényelmesen átsétáltak az árok túloldalára. Mintha
csak az óriást akarnák másolni, a fák itt sokkal hatalmasabbak voltak, mint az
erdő szélén, gigászi oszlopokként magasodtak föléjük, eltakarva a napfényt. A
két gyerek nemsokára elvesztette az időérzékét, az erdő sötétjében nem tudták
megállapítani, mennyi idő telt el azóta, hogy elindultak kalandos útjukra.
Nárcisz egyre fáradtabb volt, lehorgasztott fejjel baktatott Will nyomában, de
nem panaszkodott, nem akarta hogy a fiú gyávának vagy puhánynak tartsa, pedig
már éhes is volt, és egyre jobban fázott.
Bár nem érezték az idő múlását, nyilvánvalóvá vált számukra,
hogy odafenn, a lombok fölött gyorsan sötétedhet, mert megnyúltak az árnyak és
a levegő is még jobban lehűlt. Nani már annyira didergett, hogy Will végül
odaadta neki a mellényét. A lány ettől kicsit jobban érezte magát.
3. Gyökerek
- Gyere Nárcisz, másszuk meg azt a dombot, aztán tényleg
elindulunk haza! - Kiáltott Will a néhány méterre mögötte lépdelő lánynak.
Nekiindult a lejtőnek, meg-megcsúszva a nedves avaron. Kicsit lihegve ért fel a
domb tetejére, de attól, amit látott elállt a lélegzete. Meg sem tudott
mukkanni, mikor Nani levegőt kapkodva melléért. Az előttük elterülő látványtól
a lánynak is tátva maradt a szája.
Óriási, még a nem is olyan rég hídul szolgáló fánál is
hatalmasabb tölgyóriás állt a domb aljában, törzse olyan vastag volt, mint a
kis vályogház, amiben Nárcisz és családja laktak, hatalmas, egy felnőtt testénél
is vastagabb gyökerei a domb oldalába kapaszkodtak, akárha a fa, mint valami
pók fel akart volna mászni rajta, otthagyva ősi helyét. A tölgy körül kis
tisztás állt, füve méregzöldnek hatott a hanyatló napsugarak gyönge fényében. A
két gyerek most láthatta csak igazán, milyen sok idő telt el az indulásuk óta,
mert a nap már alacsonyan járt, utolsó sugarai világlottak ki a messzeségbe
húzódó rengeteg fái fölött. De a figyelmüket nem az egyre sötétedő ég vonta
magára, hanem a fa óriásgyökerei között megbúvó, sötéten ásító üreg.
Megbabonázva meredtek rá, úgy érezték, ez az üreg az, ami elnyeli a tisztásról
az összes fényt, magába gyűjti, hogy aztán éjfekete fellegként okádja ki
magából.
Will lábai szinte öntudatlanul megindultak lefelé a
domboldalon, a sötétlő lyuk felé. Nárcisz ijedten állt mögötte, félt, de
ugyanakkor rajta is erőt vett valami különös kíváncsiság. A fiú után botorkált
a süppedős avarban. Megálltak az üreg előtt, ami körül különös módon nem voltak
levelek, csak körben a csupasz föld egyméternyi foltja. Éppen, mikor Will a
puha nyári fűről átlépett erre a barna földsávra, odafent a fák fölött
felizzott majd kihunyt az utolsó napsugár. Sötétség borult rájuk.
- W-willy, m-most már m-menjünk haza! – Könyörgött Nárcisz
fogvacogva. Nagyon fázott. Úgy érezte, valamiként ebből az ásító fekete üregből
árad ki a testet és szívet dermesztő hidegség, és ettől akár száz mellényke
vagy prémkabátka sem tudná megvédeni…
De a fiú nem figyelt rá, kikerekedett szemmel, szinte
megbabonázva lépdelt egyre közelebb a gyökerek között megbúvó lyukhoz. Az a
különös érzése támadt, hogy ha kinyújtaná a kezét, megtapinthatná ezt a
sötétséget, belemarkolhatna, és szütyőjébe tömhetne belőle egy darabot…
Felemelte a karját.
Reccsenő hang hallatszott, mintha valahol kettéhasadt volna
a föld, és a sötét üreg mélyén zöldes derengés jelent meg. Will hátrált pár
lépést, de akárha varázslat alatt állna, nem volt képes elszakítani a
tekintetét a méregszín fényről, ami egyre erősödött, zöld ragyogásba vonva a
fiú gyerekesen kerek arcát.
Nárcisz felsikoltott a háta mögött.
A lidércfényből egy alak kezdett formát ölteni, mintha
kavargó, zöld ködből állt volna, de egyre határozottabbak lettek a körvonalai.
Magas volt, sokkal magasabb, mint bármely emberi lény, akit Will valaha látott,
és karcsú akár a fiatal fűzfák. A fiú akár embernek is hihette volna, ha a
karjai nem lettek volna lehetetlenül hosszúak, és ha a bőre nem tűnt volna
ennyire földszerűnek… Mintha valóban földből gyúrták volna a testét, és a bőrt
át meg átszabdaló repedések alól ugyanaz a zöld lidércfény szűrődött ki, ami a
mögötte lévő üregben derengett, és ami a lény különös, óriási szemgödreit is
megtöltötte. Will rettegett, minden idegszála azt sikoltotta hogy fusson,
meneküljön, mert ez itt nem ember, ez a valami itt távol áll mindentől, amit
valaha ismert… De képtelen volt akárcsak megmoccanni is. Dermedten bámulta a
fölé magasodó alakot. A lény reccsenő hang kíséretében kitátotta a száját, s
beszélni kezdett, de a hangok Will fejében szóltak, különös hangok, a szél
tépáztak faágak és az egymáshoz csattanó sziklák hangjai… Recsegő, iszonytató
beszéd, a fiú mégis értette a szavakat… Izmai elernyedtek, és felsóhajtott. Az
alak kinyújtotta felé vékony karjait, és magához húzta a fiút, őt is beborítva
zöldes derengéssel.
Nárcisz újra felsikoltott, lefoszlott róla a különös
bénultság, sarkon fordult, és futni kezdett, négykézláb kapaszkodva felfelé a
dombon, hátra sem nézve. Egyetlen gondolat dübörgött a fejében, menekülni,
futni, szaladni egyre messzebb ettől az iszonyattól, ettől a szörnyű zöld
fénytől és a valamitől, istenek, attól a borzasztó valamitől… Lélekszakadva
futott keresztül az erdőn, az ágak megtépték patyolat ingjét, levelek akadtak
mézsárga hajába, de ő kapkodó, karmos földszín kezeknek érezte őket, tapogatózó
lidércfényű ujjaknak…
Nem tudta merre fut, és később arra sem emlékezett hogyan
jutott át a hatalmas árkon... de valahogy elbotorkált az erdő széléig,
halálosan kimerülve, és könnyektől vöröslő szemmel. Betámolygott a faluba, már
sikoltani sem volt ereje. Karok nyúltak érte, és ő majdnem harcolni kezdett
ellenük, de érezte, hogy puha karok, emberi karok… S hogy a nevén szólítják…
kérdezgetik… Aztán semmi, csupán a sötétség.
4. Emlékezés
Nani anyóka - ahogy a falubeli gyermekek szólították mióta
megőszült, és botra támaszkodva járt – felriadt a szunyókálásból. Megrázta a
fejét, hogy elkergesse magától a lidércálom árnyait, de tudta, sosem szabadul
annak a napnak az emlékétől. Pedig sok-sok év telt el azóta, ő pedig
megöregedett, mégse eresztik őt az emlékek.
Willy… a kicsi Will.
Sosem találták meg. Beletelt néhány napba, mire Nárcisz
annyira megnyugodott, hogy ha akadozva is, de el tudta mesélni, merre mentek,
és hol hagyta ott Willy-t… De többet soha. Soha, senki nem tudta kiszedni
belőle, mi történt azon az iszonyú estén. A vadászok keresték a fiút, s bár
megtalálták a nagy tölgyfát, azt mondták, nincs ott semmiféle üreg. A gyökerek
szorosan fonódnak egymásba, még egy kisegér is csak bajosan mászna be közéjük,
nemhogy egy kisfiú. Maguk között úgy gondolták, Nárcisz félelmében hagyta ott
Will-t, a fiú pedig vagy nem talált egyedül haza, vagy egy vadállat kaphatta
el, talán egy farkas, vagy vaddisznó.
Csupán a bolond Rors bámulta komoly arccal a zokogó kislányt
és emlékezett… emlékezett egy üregre, s egy vén tölgyre…
S a szemeiben ott tükröződött az egykor látott lidércfény.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése