A Kószák némán álltak a dombtetőn. Hárman voltak, és csak
távoli rokonságban álltak egymással, a vadonban azonban ez nem számított. A
természet előtt egyek voltak, a rájuk sütő hold és a sok megpróbáltatás tette
őket fivérekké, akik bármit megtennének egymásért.
A világ a harmadkorát élte, lassan peregtek az évek s sok
történés esett, sok csata, amiben a kószák is részt vettek. De ez most az
átmeneti béke ideje volt, legalábbis hármójuk számára. Ám mivel minden, így a
béke is múlandó, éberek maradtak, de már nem minden gondolatuk a harcon járt.
Most már egy szirtfokban vagy egy dimbes-dombos tájban nem a stratégiai pontot,
hanem azt a szépséget is meg tudták látni, amiről már azt hitték, rég elveszett.
Mikor sötétedni kezdett, tüzet raktak a domb lábánál lévő
sziklák közt, ami védelmet nyújtott mind a szél, mind pedig a kíváncsi
tekintetek elől. Egy darabig némán ülték körbe a tüzet, eszegették a magukkal
hozott élelmet, élvezték a csendet és a nyugalmat. Majd egyikük halkan énekelni
kezdett. Furcsa volt fülüknek az ének, hisz nemhogy dalt, beszédet is ritkán
hallottak, csendben járták a vidéket, szólni csak akkor szóltak, ha szükséges
volt.
Talán az éjszaka tette milliom csillagával, vagy a langyos
esti szél, de jól esett fülüknek a dal.
Lassan a másik kettő is bekapcsolódott az énekbe, hisz
mindhárman jól ismerték, bár elfeledettnek hitt dallamai eleinte nehezen jöttek
az ajkukra. Emléke gyermekkorukból köszönt vissza, mikor a mostanihoz hasonló
nyárestéken az asszonyok a tűz fényénél a régmúlt eseményeiről énekeltek,
amikor a númenóriak először léptek Középföldére. Azóta sok idő telt el, sok
minden megváltozott, de az ének még őrzi az emlékeket. Büszkeségről szólt a
dal, nagyságról és boldogságról, de szólt fájdalomról, hazugságról és bukásról,
s a reményről, amit elveszejteni nem lehet.
Mikor végül elhalt az ének, s rájuk zuhant a csend, valami
különös szomorúság vett rajtuk erőt. Sok mondanivalójuk lett volna egymás
számára, mégse beszéltek. Egyiküknek se akarózott megtörnie a csendet.
Hamarosan nyugovóra tértek, csak a tűz pattogott száz meg száz szikrát lövellve
a csillagos égbolt felé.
Pirkadatkor összeszedelődzködtek és felmentek a hegytetőre.
A nap szépen sütött, de az erős szélben úgy lobogtak körülöttük a köpenyeik,
mint a rossz szellemek. Odafent a felhők rohanvást száguldottak a fakókék égen,
és a távolban a Fehér Város tornyain megcsillant a kora reggeli napfény.
Vágyakozva nézték ezt a távoli ragyogást. Az otthon melegét juttatta eszükbe, s
a biztonságot, amiben oly keveset volt részük. Egyikük csendben felsóhajtott és
elindult lefelé a lejtőn, a másik is nemsokára követte. Társuk, mindnyájuk
között a legidősebb még állt egy kicsit az elhagyatott, szeles dombtetőn, a
messzeségbe bámult, de valami egész mást látott. Elmerült az emlékeiben, és
próbálta kifürkészni a jövőjüket. Majd egy utolsó pillantást vetett a távoli
Minas Tirith felé, és leballagott a többiek után a sziklás fennsíkra. A domb
újra elhagyatott lett, csak a szél fütyülte különös dallamát magányosan, s
elsodorta utolsó nyomait is annak, hogy valaha ott voltak.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése