Hogyan tudja az ember levetkőzni önmagát (Írókörös feladat 2014)

Hogyan tudja az ember levetkőzni önmagát

Hogyan tudja az ember levetkőzni önmagát? Az agyam állandóan pörög. Képeket látok, az orromba olyan illatok tolulnak, aminek a létezéséről sem tudtam.

Nem-szuperhősnek lenni nem úgy működik, hogy az ember kikapcsolja a szuper érzékeit, felveszi a papucsát, a kinyúlt mackóalsót és neki áll olvasni a reggeli újságot a konyha zsírfoltos asztalánál.

Mihez kezdjek most? Mihez kezdenének Amerika színes-szagos szuperhősei, mihez a bátor és jóképű harcosai a nagy amerikai álomnak? Olcsó, képregény-szagú valóság, semmi több.

Le kellene mennem vodkáért. Az éjszaka mind elfogyott, és még a nap vége előtt szükségem lesz rá.

Az ablakon túl Moszkva felett most kel fel a nap.

Ez a nagy szovjet álom. Ez a fakó, télszagú reggel, a panelházak szürke tömbjei és a szürke tömbök az emberi fejekben.

Azt mondták, nem lehetetlen elfojtani magamban a késztetést, hiszen ez sem más, mint rossz szokás.  És a rossz szokásokat Oroszországban nagy hatékonysággal feledtetik el az emberrel. Hogy megvertek-e, mielőtt hazaküldtek? Azt hiszem, csalódott lettem volna, ha nem teszik. Persze nem sokat ért, a sebek hamar behegedtek, a fájdalom elillant. Rossz szokás, mondták, szájuk sarkában fityegő cigarettavég.

Aztán tablettákat adtak, amitől iszonyatosan hasogat a fejem, és rémálmaim vannak.

Gombafelhőket vizionálok tőle, neonszínnel égő égboltokat és a halálos sugárdózistól megkergült sugárzásmérőket. Mindez képzelgés csupán, hiszen igazából sosem jártam Pripjatyban, csupán élet-csíraként, anyácskám hasában voltam jelen, mikor Csernobilban elszabadult a pokol.

Álmomban látom apám és anyám arcát, ahogy döbbent-boldogan figyelnek, ahogy két kis hurkás lábamon – és nem egy, vagy éppen három csökevényes végtagon – tipegek át a Moszkva-közeli kisváros játszóterén, s látom hogy miként fagy le arcukról az öröm, amikor a rozsdás hinta csak száll, száll, száll velem, holott nem löki senki.

Nem szabadulok már ezektől az álmoktól, amiben gyermek vagyok megint, s a hinta száll száll száll velem, míg meg nem jön a fekete autó, s én nem látom anyácskámat és apácskámat soha többé.

Hogy miért kell elfelednem önmagam? Miért nem segíthetem tovább a megállíthatatlan szovjet gépezetet – holott nincs is már szovjetúnió! – ahogy az elmúlt huszonöt évben tettem? Rossz szokás, mondták. Az ember lassan becsavarodik, ha olyan dolgokat lát, amiket senki más, ha olyan dolgokra képes, amikre nem lenne szabad. Szörnyeteg vagyok. Mindig is az voltam. Az ital már nem elég, nemzetünk teája, a vodka már nem segít. A gyógyszerek nem hoztak enyhülést, csak fájdalmat és lidérces álmokat.

Talán ma sikerül. Talán ma sikerül kilépnem önmagamból. A felmondási időm lejárt, ideje kilépni hát a szuperhős kötelékből. A pisztoly töltve van. Egy tár már csak elég lesz.