Örökség - (Írókörös novella 2014)

Főszereplő: John Doe, az elmúlt évszázad legsikeresebb mestertolvaja, aki a híre szerint bárhova bejut, bármit megszerez – és utána ki is jut. A pletykák szerint egyszer ellopta egy bolygó holdját.

Idő: A távoli jövő

Jelenetek:

1. Űrhajó az űrben, a kabinablakon át a kantint látjuk. A Tolvaj az egyik asztal mellet ül, arcán látszik, nemrég ébredt a mélyűri álomból. Előtte kávé, mellette plasztiklap. Vele szemben a széken makulátlan egyenruhás férfi ül. Megérinti a lapot, információk sorjáznak rajta, egy rablás részletei. A Császár parancsa, de inkább kérés – a Koronahercegtől kell ellopni egy szuperchipet, a rajta lévő adatok kiemelten fontosak. Az akció időtartama alatt a Tolvaj papíron végig a börtönben lesz, bármelyik őr vagy rab azt vallja majd hogy végig ott volt, majd a sikeres végrehajtás után néhány héttel hirtelen kegyelmet kap majd. Az alku már a történet kezdete előtt megköttetett, itt csak a részleteket taglalják.

2. Apró hajó vagy komp egy bolygó körül kering. A pilóta valószínűleg droid, de nem fontos, nem is érdekes. Miután a Tolvajt ledobja úgyis megsemmisítik, nyoma sem marad, elmélkedik rajta a Tolvaj. Ezután készülődik, civil ruhát ölt – steril, szövetszerű anyag, nincs rajta jelzés vagy díszítés. A komp vagy kis hajó rakterébe megy, belép egy kis kapszulába, ami összezárul majd nagy sebességgel kilövődik a felszín felé.

A kapszula egy sivatagos területre zuhan, nagy erőkkel csapódik a talajnak mégis vízszintes marad, az oldalai lecsapódnak, és a Tolvaj kilép belőlük. Vissza se néz a kapszula felé, céltudatosan egy domb felé indul, a tetejéről egy város látványa tárul elénk, hatalmas égbe törő fémépületek és repulziós autók mindenütt. A Tolvaj gyalog a város felé indul.

3. Raquan City, nyüzsgő város. Minden féle faj és azon belül mindenféle rassz, de feltűnő a jómód, nincsenek szegényebb emberek, nincs nyomor. A Tolvaj könnyedén tör utat a tömegben, látjuk a város arcát, jellegzetességeit, a szereplő mindezeket megfigyeli.

4. A tolvaj bejut a Koronaherceg felhőtornyába – ebben segítik a Császártól kapott hamis iratok és személyazonosság, de csak fél órája van – ennyi idő a rendszernek míg a bonyolult kódoláson átjutva kideríti, hogy az iratok hamisak.

A legfelső emeleten van a Koronaherceg saját rezidenciája, itt van a chip elrejtve.

A széfet pár másodperc alatt feltöri, de mögötte meglepetés várja – nem rideg páncélterem, hanem egy gyerekszoba. A szoba sarkában kislány játszadozik – haja, szeme szénfekete, arca mint egy játékbabáé. Kérdőn mosolyogva néz a férfira.

5. A tolvaj nem érti a dolgot, ekkor egy másik ajtón belép egy nő, a dada.

A kezdeti ijedtségen túl kideríti, hogy a pasas a chipért jön, és elmondja neki: a Koronaherceg olyan helyre rejtette, ahonnan Apja a Császár soha nem tudná igaz szívvel megszerezni – az unokája agyába van beleépítve, a kislány a szobában nem más, mint a Koronaherceg lánya.

Dilemma: A lányt nem tudja kivinni, ha a chipet akarja, akkor meg kell ölnie. A dada magához szorítja a kislányt és úgy kérleli a férfit hogy ne bántsa.

6. A Tolvaj fejében képek peregnek, injekciók, szikrázó csillagok, a Börtön moccanatlan, bénult semmije, lebegés és csönd, néha sikoltozás, villanó fények, és az alku: nem kell ott eltöltenie még 50 évet, ha ezt a küldetést bevégzi. Végül ruhája alól pisztolyt húz elő, azt mondja „sajnálom”, majd lő – előbb a dadát, majd a kislányt.

7. Ziháló, rettenetes ébredés. Lassan tisztul a kép, arcok hajolnak a fény elé, üveghangok szólnak. „Megint nem sikerült”  „Még mindig túl erőszakos”. A gyógyszeradagok emeléséről beszélnek és arról hogy újrakezdik a program futását a kisgyermekkortól, hogy megtalálják, mi okozza a felnőttkori erőszakosságát. Van még idő, az alany még csak négy éves.

Jelenet (többiek által választva:  Amikor belép a gyerekszobába)

A páncélterem acélajtaja hűvösen simul a tenyerem alá. Olyan régen volt már… Kitárt karokkal szinte hozzásimulok, mint egy szeretőhöz. Ujjbegyeimmel óvatosan simítom végig, majd egy ponton hirtelen megállok. Igen. Ez lesz az. Gyöngéd nyomás, s a makulátlan acélfelületen fények villannak és egy kis panel tűnik elő. A sebesen pergő szimbólumok láttán érzem, ahogy mosoly kúszik az arcomra. Közelebb lépek s a jelképekre koncentrálok, figyelem, elemzem, összehasonlítom őket életem bármelyik, korábban látott szimbólumával. Alig egy perc telik el így, mikor ujjaim könnyed érintésére az acélajtó halk szisszenéssel kiválik a fal síkjából és oldalra csúszik. Szélesen elmosolyodom és belépek a nyíló résen.

Arcomra fagy a mosoly, egy pillanatra levegőt venni is elfelejtek. Érzékeimet megrohamozzák a benyomások, amikre nem készültem fel, puha szőnyeg a talpam alatt, a tapéta mintája ami az egyik oldalon napfényes rétet, a másikon – ahol, veszem észre hirtelen, a sarokban egy kis ágy áll – csillagos égboltot ábrázol, három holddal. Megcsapnak az illatok is, a műanyag játékok szaga, a frissen mosott textil illata, a gyerekbőr semmivel sem összetéveszthető szaga. Megzavarodom ettől a sok ismerős s mégis ismeretlen illattól, s döbbenten, enyhén elnyílt szájjal állok az ajtóban, akár egy bolond. A földön szerteszórva gyermekjátékok, haszontalanságukban is csodálatosak.

Mi ez? – kérdezem magamtól – ez valamiféle vicc? Megtréfált volna az Uralkodó? A Császár nem szokott tréfálni. Beljebb lépek, hátha ez valamiféle trükk, illúzió, vagy a chip mégis itt van elrejtve valahol, mire egy embermagas babaház mellől egy kék ruhás alak emelkedik fel.

Királykék – ugrik be hirtelen a teljesen irreleváns információ. Ne ess szét!

Az alak egy kislány, és angyalarca van. Nem tudom nem bámulni őt, egyenes fekete haját és tökéletes kleopátra frizuráját, a porcelánbőrű arcban a szénfekete szemeket, amik mégis barátságosak, mégis bizalommal tekintenek rám. Hogy bízhat bennem? Hiszen idegen vagyok, aki most tört be a világába… Még egy lépést teszek felé, a kíváncsiság és a vonzás mindennél erősebb. Hirtelen ajtó nyílik bal felől, a napfényes rét síkja megtörik, s egy magas nő lép be rajta, kezében tálcán üvegkancsó, benne élénk narancsszín folyadék, mellette egy pohár. Mikor megpillant halkan felsikkant, s lassított jelenetként hullik ki kezéből a tálca, hangosan csattan a földön. Az üvegkancsó az oldalán fekszik, a sárga folyadék úgy hullámzik benne, akár a viharos tenger, de nem csordul túl a peremen. Ez valami új technológia lehet – ötlik fel bennem a gondolat. Túl sokáig voltam elzárva a külvilágtól, túlontúl sokáig… Feltett kézzel lépek egyet a nő felé.

– Kérem… senkit sem akarok bántani. Segítsen megkeresni, amiért jöttem, és már itt sem vagyok.

Riadtan oldalaz a kislány felé, maga elé húzza és átkarolja őt. A kis porcelánarcon nem látszik rémület, csak kíváncsiság. Hisz nekem. Tudja, hogy nem fogom bántani.
Én csak megkeresem, amiért jöttem, és eltűnök az életéből, örökre.