Miss Eleonora Beckingsdale levele Mister Jackson Eliasnak (Mask of Nyarlathotep, Chtulu szerepjáték hangulatfestő novella 1. ; 2013)

Május 23.
London

Kedves Mister Jackson Elias:

Mikor meglátogatott minket Édesanyámmal egy héttel a Titanic elsüllyedése után, arra kért engem meséljem el pontról pontra, mit tapasztaltam azon a tragikus éjszakán. Anyám akkor durván beszélt Önnel és elküldte. Én most, egy hónappal később mégis tollat ragadok hogy megírjam Önnek a történteket annak reményében, hogy cserébe Ön is szíveskedik majd megvilágítani számomra az események valódi értelmét.

Nem volt igaza a nővérnek, aki felpofozott mikor megállíthatatlanul zokogtam a Kárpátia fedélzetén. Azt találta az arcomba ordítani hogy nem csupán én veszítettem el egy szerettemet, de több mint 1500 jó ember halt rettenetes halált a jeges vízben. Nem volt igaza, mert az én apámnak nem kellett volna meghalnia azon az éjjelen. De elmesélem apróra mi is történt.

1912 április 14-e nem tűnt semmiben sem másnak mint a korábbi napok a hajón. A nap nagyrészt eseménytelenül telt, az előző napokkal ellentétben Apám velünk töltötte minden idejét, beszélgettünk, felolvastunk egymásnak, lejátszottunk több parti sakkot és hosszú sétákat tettünk a hajó fedélzetén. Apám nyugtalannak tűnt, ezt édesanyám is észrevette, s apám azzal magyarázta izgatottságát hogy rosszat álmodott. Lidérces álmában elveszített minket, s azt akarta hogy ez semmiképpen ne történhessék meg. Az ebédet a kabinunkban költöttük el, akárcsak a délutáni teát, és csupán a vacsorára mentünk le az étterembe. Apám kimérten viselkedett barátaival, épphogy csak odaintett nekik, mintha valami kimondatlan ellentét választotta volna szét őket. Emlékszem abban reménykedtem, kibékülnek mire New Yorkba érünk, mert megkedveltem a kis Sophyt, aki ifjú korához képest kellemes társaságot nyújtott, még ha néha kissé élénknek is mutatkozott. Vacsora után még tettünk egy rövid sétát a fedélzeten, megállapítva hogy igencsak hideg van és mily jó is hogy van meleg kabátunk, amit felvehetünk. Ez után kellemesen elfáradva, nyugovóra tértünk jól fűtött kabinjainkban.
Az éjszaka közepén tompa döndülésre ébredtem, és hallottam hogy a szüleim is arról beszélgetnek, mi történhetett. Hamarosan lámpát gyújtottak, és Apám kinyitotta az ajtót hogy megtudjon valamit. Úgy tűnt, senki sincs ezzel tisztában, mindenki tanácstalan. Kis idő múlva egy férfi érkezett és arra kért minket, vegyük fel a mentőmellényeket. Jómagam ettől eléggé megijedtem, de Édesanyám segítségével felvettem a mellényt, majd ismét csak várnunk kellett. Apám a folyosón beszélgetett valakikkel, én szerettem volna visszafeküdni, hiszen úgy látszott felesleges az egész felhajtás. De kiderül hogy tévedek, mikor egy újabb tiszt érkezett és azt mondta, fel kell mennünk a fedélzetre a mentőcsónakokhoz. Nagyon megijedtem. Mentőcsónakok? Hiszen ez a Titanic, mindenki állítása szerint elsüllyeszthetetlen! Apám maga előtt terelt engem és Anyát, előttünk Professzor Gladstone, a dajka és Sophy siettek a szűkös folyosókon. Minden annyira normálisnak tűnt, a fények világítottak, valahonnan halk zene szólt, egyesek kényelmesen szedelődzködtek vagy a személyzettel pöröltek azon, hogy nem akarják elhagyni a kabinjukat. Amikor a fedélzetre értünk, megdöbbentem a tömegtől. Rengeteg ember tolongott a csónakok körül, és bár a tisztek próbáltak rendet tartani, nagy volt a felfordulás. Apám, a Professzor és Sir Archibald segítettek rendet teremteni hogy először a nők és a gyermekek szállhassanak a csónakokba. Hamarosan én, Anya, Sophy és a dadusa is csónakba szálltunk, s bár reméltem hogy Apám velünk jön, Ő még a hajón maradt hogy segíthessen. Nagyon féltettem Őt, de azt mondta hamarosan utánunk jön majd egy másik csónakkal. Vizet érés után sebesen távolodtunk a süllyedő óriástól, ami így messzebbről már alaposan megdőlni látszott. Iszonyatos látvány volt! Emberek tolongtak minden nyitott fedélzeten, tülekedtek, egyesek a vízbe zuhantak! Mindenütt sikolyok és ordibálás hangzott, mellett a csónakban többen hangosan zokogtak. Mi Anyával nem tudtuk levenni a tekintetünket a hajóról, ami úgy tűnt, egyre gyorsabban süllyed. Némán bámultuk a leviatán haldoklását. Sophy dadusa is zokogott, de a kislány nagyon nyugodtnak tűnt, pedig legjobb tudomásunk szerint nagyapja még a hajón volt. Mikor az irdatlan test orra már annyira elmerült, hogy fara égnek állt akár a halászó kacsáé, iszonytató reccsenéssel hasadt ketté a hajó. Még olyan messze is, ahol mi voltunk elhallatszott a sikolyok borzasztó kakofóniája. Ekkor már nem akartam látni semmit, arcomat Anyám kabátjának szorítottam. A test hullámokat vetett, billegett alattunk a csónak, s csak mikor már szinte minden elcsendesült, akkor néztem fel újra és próbáltam kivenni valamit a sötét vízen. Mint tudja holdtalan éjszaka volt, nem sokat lehetett látni a sötétben. Ekkorra már órák óta ültünk a mentőcsónakokban, a hideg beette magát a csontjainkba.

Mikor a tőlünk alig húsz lábnyira lebegő csónak lámpájának fénykörében ülő egyik utasban Apámra ismertem, a megkönnyebbüléstől sírva fakadtam. Megállás nélkül integettünk neki Anyámmal, bár kiáltani nem éreztük ildomosnak, csak mosolygó arcunkkal üzentünk neki. A csónak némileg eltávolodott tőlünk, gondolom biztonságos távolságot akart hagyni az elsüllyedt hajótesttől. Így telt az idő, a csontig hatoló hidegben kísértetiesen nagy volt a csend, csupán a víz alól hallatszott a még mindig merülő gigantikus hajótest recsegése, és a csónakok oldalán megtörő víz csobbanó hangja. A következő történéseket próbálom minél hűebben visszaadni, bár ez egyáltalán nem könnyű. Nagyon nyugodt volt a víz, minden nagyon nyugodt volt, amikor Apám csónakja mellett hirtelen egy fekete kar törte át a víztükröt, majd hamarosan követte egy másik, erősen kapaszkodva a hajótest oldalába. Egy nőalak emelkedett ki a vízből, mintha nem is úgy vonatkoznának rá a fizika törvényei ahogy miránk, mintha a teste könnyebb lenne mint egy babáé, a csónak alig billent meg tőle. Éjfekete hajából csorgott a víz ahogy apám után nyúlt. Ő kiáltott neki valamit amit nem értettünk tisztán, de ma már úgy gondolom azt kérdezte miért nem hagyja Őt békén a fekete asszony, akit én még korábban sose láttam. Próbálta magától eltaszítani a könnyűnek tűnő női testet, de akárha az ördög ereje lakozott volna benne, megragadta Apám felöltőjét, és egyetlen mozdulattal magával rántott a jeges vízbe. Anyámmal egyszerre sikoltottunk fel, én hogy „Apa!” Ő pedig hogy „George!”, de nem érkezett válasz a habok közül, a víz pedig hamar újra sima volt, akár a tükör, sem Ő sem pedig az asszony nem merült fel többet. Mindkét csónakban óriási volt a felfordulás, én pedig megállás nélkül Apám után sikoltoztam, míg egészen be nem rekedtem és meg nem fájdult a torkom. Ezután felváltva zokogtam hangtalanul és szólongattam a vizet sikoltva órákon át, nem tudván megbékélni a ténnyel hogy Apám soha nem tér többé vissza. Úgy tűnt napok s nem órák teltek el mire megérkezett a Carpathia, és nekem ott kellett hagynom a csónakot, és el kellett valahogy fogadnom hogy Apám ott marad, sírja örökké az Atlanti Óceán mélye lesz.

Nem értem, Mister Elias hogy mi történt, ifjonti elmém nem foghatja fel ki volt ez a nő, honnan került elő s miként élhette túl a rettenetes hideget barbár, testét alig takaró ruháiban. S hogy vajon honnan volt az erő, mivel egy életerős, felnőtt férfit úgy rántott a habok közé, ahogy karvaly kapja fel a kölyökmacskát. Hogy miért kellet Apámnak meghalnia, holott megmenekülése már oly biztosnak látszott! Azt hiszem, Mister Elias erre Ön adhat nekem választ. Eleinte Önt okoltam mindenért, hisz míg Sir Archibald be nem mutatta Apámnak, minden rendben lévőnek tűnt. És Ön túlélte a katasztrófát, miközben oly sok jó ember meghalt, köztük az Apám és Professzor Gladstone… Később arra jutottam hogy abban, hogy Ön túlélte, a sors kezét kell látnom. Hogy Ön lesz az, aki választ ad majd a kérdéseimre. Hogy Ön lesz, aki segít megérteni mi történt azon a vészterhes hajóúton, és miért pecsételte meg mindannyiunk sorsát mikor Mister Shaw fogadást tartott a szalonjában. Úgy érzem akkor fordultak a dolgok rossz irányba, utána Apám már nem tűnt többé ugyanannak az embernek, zaklatott volt és félt. Apám, George Beckingsdale bátor ember volt. Nem tudok róla hogy valaha félt, vagy megijedt volna bármitől. Ha az a nő, ha a fekete asszony okozta ezt, tőle félt úgy, tudni akarom hogy miért.

Kérem, Mister Elias. Ennyivel tartozik nekem.

Maradok tisztelettel,

Miss Eleonora Katherine Beckingsdale

u.i.: Elhagyjuk Londont, Skóciába megyünk Apám birtokára. A címet felírtam egy kártyára, amit a borítékban talál. Isten óvja!