Miss Eleonora Beckingsdale levele Miss Sophrosyne Gladstonenak (Mask of Nyarlathotep, Chtulu szerepjáték hangulatfestő novella 2. ; 2013)

1919. augusztus 14.
Kinross, Skócia

Kedves Sophy:

Rendkívüli örömet okozott leveled! Nagyon köszönöm továbbá a botanikai könyvet is amit küldtél, szeretettel forgatom majd. Örömömre szolgál  hogy jó egészségben vagy és a kedélyed is javul. Még egyszer fogadd részvétemet a szüleid miatt! Szörnyű csapás ez, s csak remélni tudom, hogy erős jellemed és ifjonti szíved átsegít majd a nehézségeken.

Hogy leveledre válaszoljak, jómagam az elmúlt 7 évben nem váltottam levelet Sir Archibalddal. Bár családunk barátja volt, s számos alkalommal találkoztam vele a vadászatok utáni teán, nem alakult ki közöttünk baráti viszony, bár néha meglátogat minket. Olyankor azonban elsősorban Rickel vált szót, de magam sem tudom miről beszélnek – férfibeszéd az, nem való ifjú hölgyek fülének.

Sűrű levelezésben állok ellenben Jackel… akarom mondani Mister Eliassal. Bár megvallom, furcsa szememnek így leírva látni, hiszen az elmúlt hét évben szinte minden héten írtam neki, s ő sem volt rest válaszolni leveleimre. Képeslapjai s levelei a világ számos tájáról érkeztek, s kedves szavai mellett mindig szerepelt valami érdekesség az okkult világból, egy újságcikk, levéltöredék, tanulmányok másolatának részletei, melyek feltárni igyekeznek ama különös titkokat, az emberi léleknek azon mélységeit, melyek iránt mind a ketten oly nagy érdeklődést tanúsítunk. Ez közös szenvedélyünk, s úgy hiszem van valami különleges kapocs kettőnk között… Holott tudom, nem szabadna ilyenre még gondolnom sem. Ez csak gyermeki ábrándozás. Jaj Sophy! Tudom, bolond vagyok, de amikor nagy ritkán, évente egyszer-egyszer meglátogat minket, olyankor úgy érzem kiszínesedik még a szürke London is, s édesebbnek érzem még imádott Skóciám levegőjét is. Megdobban a szívem, ha meglátom. Butaság, igaz? Talán jobb lenne elfelejtenem. Csak mikor édesapám egykori dolgozószobájában – Isten nyugosztalja őt! – ülünk, és egymás kezébe adjuk az érdekesebb könyveket, és hosszasan vitázunk okkult nézetekről, vagy csak mesél a kalandokról amik megestek vele és megnevettet… Eszembe jut mit mondott Apám Anyámnak azon a végzetes hajóúton a kabinunkban, mikor mindketten azt hitték már alszom. Hogy az ilyesfajta emberek, mint Jackson Elias mindig magányosan halnak meg, mert kalandos vérük oly veszélyekbe hajszolja őket ami okvetlenül végüket jelenti. Én nem hinném, hogy meggondolatlan lenne. Tudásszomját pedig éppen hogy jogosnak érzem, hiszen bennem ugyanez a vágy tombol, mind többet tudni, felderíteni a megismerhetetlent! Sophy, én úgy érzem valami hatalmas tudásnak a küszöbén állunk! Szeretném hinni persze hogy kéz a kézben lépünk majd át ezen a küszöbön, de az az igazság, hogy Jackson sokkal bátrabb nálam. Én nehezen merészkedek ki könyvtárszobám biztonságos polcai, vagy Londoni  tárlatok óvó falai közül. Pedig oly szívesen látnám a világot! Te nem vágysz ugyan erre, Sophy? Nem vágyod látni a Nagyvilágot? Már New York is teljesen felvillanyozott, bár még erős volt bennem a zavarodottság és a gyász, mégis olyan varázslatosnak találtam az Újvilágot, könnyednek és fesztelennek.  Talán Jackson is ettől olyan amilyen, fesztelen és kedves, amire egy angol úr, még ha oly fiatal is, képtelen lenne. Talán ez az oka, hogy nem kedveli Anyám.

Na haragudj, Sophy, hogy ilyen hosszasan vezettem be a leveled fő kérdésére a választ. Tudom, leginkább ez érdekel – holott azt remélem, barátságunk bőségesen elbírja ifjonti lelkesedésemből fakadó szószátyárságomat saját életemmel kapcsolatban.
Az alábbiakban részletesen leírok neked mindent, amit tapasztaltam azon a végzetes hajóúton, s azt is, amit Jackson segítségével azóta megtudtam. Kérlek ezt kezeld bizalmasan. Anyám sem tud ezekről a dolgokról, s talán te sem szeretnéd ha bárki azt hinné, megbomlott az elméd – márpedig nekem elhiheted, legtöbben nem reagálnának másképp!

(A levél első oldala itt véget ér, a további oldalak nem kerültek elő)