Eleonora Beckingsdale naplója - 1925 február 14. (Mask of Nyarlathotep, Chtulu szerepjáték hangulatfestő novella 4. ; 2013)

1925 február 14. Szombat

Londonban vagyok. London! Tudom, gyermeklélekre valló dolog így rajongani egy városért, de itt nőttem fel, és úgy hiányoztak ezek az utcák és épületek… A nyüzsgés és hangulat, s most látom igazán, gyermekként mennyire nem értékeltem a város pezsgő valóját.

New Yorkban már-már hozzászoktunk az automobilok tömeges jelenlétéhez – nem is beszélve a sebességükről! – mégis szokatlan volt ifjúkorom városát az egymás mögött sorakozó konflisok nélkül látni, melyek jelen voltak ugyan, de már jócskán megcsappant a számuk a nagyvárosi utcákon. Más ez a London, a gyermekkor mesevárosa talán belefakul a modern kor metropoliszába?

(Ezt a képeslapot ma vásároltam, olyan jól látszik rajta az a fajta városi pezsgés amiről fentebb írok!
A naplómban a helye, ha alkalomadtán messzire sodródnék imádott Londonomtól.)

Érkezésünk estéjén baráti vacsorát tartottunk útitársaimmal, s miután kiveséztük a nyomozásunkat érintő fontosabb kérdéseket, kellemesebb témákra terelődött a szó. Hosszúra nyúlt hajóutunk, s a Southamtonból idáig vezető vonatút úgy érzem közelebb hozott minket újdonat ismerőseinkkel – persze csak az illendőség határain belül. Mindketten nagyon érdekes embernek bizonyultak akik végtelenül lojálisak, nagyon bátrak és a maguk módján igen kedvesek is. Ethan egy kicsit visszahúzódóbbnak tűnik, keveset beszél, bár a mondandójának mindig magva van. Brit természetességgel képes a fesztelen csevegésre, de csak akkor, ha a helyzet úgy hozza, maga nem kezdeményezi ezeket. Tájékozott a világ dolgaiban, s hangulatától függően alkalmasint remek beszélgető partner. Ezzel szemben Emerton… Emertonnak mindenről van véleménye, és ki is mondja a véleményét, cseppet sem törődve a következményekkel! A végletekig feszélyezetlen, modernkori aranyifjú, nem tudom hogy a neveltetése vagy a vagyona okán vált ilyenné. Mégis azt hiszem, alapvetően kedvelem. Valahogy a New Yorki életszemléletet és szabadságszeretetet testesíti meg a szememben.

Sir Archibald azt hiszem kicsit aggódik értem és Sophyért, talán már bánja hogy támogatta Jack ötletét csatlakozásunk ügyében. De már túl késő visszakoznia, már mind érintettek vagyunk az ügyben s nem hagyhatnak hátra bennünket. Mindenesetre kedves tőle hogy törődik velük, amolyan nagybácsiként próbál terelgetni minket. Ezért nagyon hálás vagyok, bár szemmel láthatólag nem sokat tud az ifjú hölgyek lelki világáról, s így szándéka ellenére sem tud segíteni.

Ugyanis még mindig nagyon le vagyok sújtva Jack halála miatt… Társaságban úgy hiszem már megtanultam elleplezni a gondolataimat, de ha egyedül maradok sokszor vezet felé gondolataim fonala, még ha tudom is hogy mindez már hiábavaló, s el kellene őt felejtenem. És így is lesz! Sophy rengeteget segít, néha éjszakába nyúlóan beszélgetünk s már tökélyre fejlesztette azon képességét hogy gondolataimat borús vidékekről vidámabb témák felé terelje. Londonban időt szakítottunk arra is, hogy bejárjuk a várost, s a könyvesboltok mellett alkalmanként egy-egy divatházba is benéztünk. Egészen elképesztő a jelenlegi divat, vidéki parasztlánykának éreztem magam a sok flitteres csoda között. A többsége túl kihívó, meg aztán hihetetlenül rövidek… De be kell vallanom hogy alapvetően kedvemre valók. És a frizurák! Azokat viszont imádtam, akarva akaratlanul unalmas fonott kontyomhoz kapkodtam és reméltem nem néznek ki az üzletből. Erről is sokat beszéltünk Sophyval – bár ő annyival bátrabb nálam – hogy szeretnék változni, a kor divatjához igazodni, hiszen már 28 éves vagyok és illő lenne férjet találnom. Persze Sophy könnyen beszél! Részben mert szép és elbűvölő, részben pedig nem töltötte az elmúlt tizenhárom évét egyetlen férfit szeretve, s nem törődve senki mással. Bár azt hiszem nem is akartam én senki mással törődni. Saját kis Skóciai világomban ez így tökéletesnek tűnt, talán azt is éreztem mindig, hogy lehetetlen. Csak nem bántam. De igaza van Sophynak, tovább kell lépnem, s megvan hozzá az erőm is.

Szerencsésnek tartom magam hogy úgy érezhetem, hasznos tagja vagyok kis kompániánknak, nem hiába volt az a sok tanulóév. Persze társaim is széleskörű tudással rendelkeznek, de azt hiszem sokszor előfordult már hogy egy-egy jó ötlettel vagy okos meglátással segítettem tovább lendíteni nyomozásunk megakadt kerekét. És jó nyomon járunk, ebben bizonyos vagyok! Bizonyíték erre mindaz, ami velünk történt az elmúlt hetekben.

Kicsit csapongóak a gondolataim… Talán a fáradtság teszi, hetek óta nem alszom jól – s nem csak mert Sophyval közös beszélgetéseink többnyire éjszakába nyúlnak – álmaimban gyakran kísért az Ju-Ju House alagsora, a rettenetes fekete férfi a tollas maskarában és a zajok a terem közepén lévő kútból.  Álmomban néha én viselem a fejéket és a tollas köpenyt… álmomban a falhoz kötözve hol Sophyt látom, hol Jacksont, hol pedig a bátyámat, az egész nagyon riasztó. Rövid idő alatt túl sok borzalmat kellett átélnem… Kezdve Jack halálával, majd a borzalmas rituálék leírásával a Life as a God-ban… Jegyzeteim itt fekszenek mellettem az asztalon, s tisztán látom lendületes betűimen azon pillanatokat, amikor félbe kellett szakítanom az írást, mert a sok borzalom már úgy ült a lelkemen, akár valami komisz kis vízköpő.
S végül elrablásom éjszakája és rabságom a szörnyűséges pincehelyiségben… Mikor órák teltek el, és kezdtem azt hinni, barátaim nem találnak rám időben – vagy ami még rosszabb, nem is jönnek egyáltalán! – s a fejemben mindegyre azok a borzalmas, Istentől elrugaszkodott és torz rituálék jártak amiket az emberbőrbe kötött könyvben olvastam, s hogy ezek velem is megtörténhetnek. Hogy ha nem jön segítség, bizonyosan meg is fognak történni.

Azon az éjszakán semmit sem aludtam. A kiszolgáltatottságnak és a félelemnek olyan fokát ismerhettem meg akkor, amit elképzelni sem tudtam korábban. De úgy hiszem, erősebb lettem tőle. Hitem a barátaimban, szövetségeseimben s az ügyünk fontosságában megerősödött. Úgy döntöttem, újra rajzolni fogok, mert ez nagyon kedves elfoglaltságom volt sok évvel ezelőtt, és nem is voltam benne teljesen tehetségtelen. És nem rossz, ha valaki pár gyors ceruzavonással rögzíteni tudja az újra és újra utunkba akadó különös szimbólumokat. Még New Yorkban vásároltam egy kényelmes méretű rajztömböt, s már a hajóúton nekiálltam gyakorolni. Különösen tájat szeretek rajzolni, de egész élethűek portréim is. És ami a legfontosabb, megnyugtat és kikapcsol, ahogy a kezem nyomán kialakulnak az épületek s az alakok másai a papíron.

Mai sétánk során Sophyval a St James parkban végül elhatároztam magam. Holnap fodrászhoz megyek, s le fogom vágatni a hajamat. Azt hiszem rájöttem hogy csak én változtathatok a saját életemen, s most akarom elkezdeni!

Ez a tegnapi újságban volt. Elteszem, úgy sejtem hasznát veszem majd holnap!