Ugyanaz a szürke nap, ugyanazok a gépiesen ismétlődő
cselekvések. Felkelni. Megmosakodni. Felöltözni. A tükörből minden reggel
ugyanaz a borostás arc néz vissza rám, ugyanazok a gondok sütnek a szememből.
Aztán a hideg víz az arcomon, a hab és a borotva. Az illúzió újra tökéletes, a
hivatásszerű kis mosoly felöltése csupán pár másodpercnyi koncentrálást
igényel. Zokni, szigorúan a ruhával harmonizáló színben. A szerkényben
akasztott tetemekként lógnak sorban az öltönyök. A szürkék közül választok, ma
olyan „szürkés” napom van. Csak egy pillanatra villan eszembe, hogy tegnap is
szürkében voltam, ahogy tegnapelőtt, minden nap már nyolc hosszú éve. Az ágyra
dobom. Fehér ing, fekete nyakkendő. Újabb pillantás a tükörbe. A kezem megáll a
nyakkendőn, merőn bámulok a saját tükörképembe. Ujjbegyemmel óvatosan
megérintem az arcom, kitapogatva alatta a csontot. Tenyeremmel eltakarom a
szemem, és elképzelem hogy szörnyeteg vagyok, felemás képpel, az egyik sima és
harmonikus, a másik torz és iszonytató. Leengedem a kezem. A fejem oldalra
billent, úgy figyelem magam, mint valami kíváncsi kis madár. Mintha először
látnám az arcom. Végigsimítok tar koponyámon, vajon mikor döntöttem úgy hogy
kopasz leszek? Már nem emlékszem, lehet nem is én döntöttem így. Talán Hivatali
Parancs volt. A Tökéletesség jegyében, ugyebár. A hajszín különbözősége nélkül
mind egyformák lehetünk, akár a tojások. Csak mégis másként, mert míg a
tojásokban akár egészen különböző csibék fejlődhetnek, addig a mi elménkben,
egyen-tar koponyánkban már lassan egyetlen egyéni gondolat sem marad. Ahogy nap
mint nap belénk sulykolják: Gondolkodni teljességgel felesleges, míg van aki
megmondja mit tegyél. Amíg van, aki szerető anyaként terelget. Sem szeretetet,
sem anyai gondoskodást nem tapasztaltam már gyermekkorom óta. Volt helyette
fegyelem, szigor és büntetés, habár ezek inkább egy szigorú Apa, mint egy
szerető Anya ismérvei. Habár… mégsem. Hisz semmi sem volt kötelező… Csupán
erősen ajánlott. Felrémlik bennem, mintha azt is mondta volna valaki egyszer,
hogy egy igazi Hivatalnok csakis szürkében jár. Pokolba a Hivatalnokokkal. S
ekképpen pokolba velem is… Elfordulok a tükörtől és újból a szekrényhez lépek.
A cipőtartó polc alatt egy poros doboz lapult, azt húzom elő, és az ágyra
teszem. Habozva emelem le a fedelét, még mindig bennem van hogy ez az egész
ostobaság, és ha nem sietek, el fogok késni, akkor pedig Megrovás jár, ami
egyenlő a mérhetetlen Szégyennel… A dobozban selyempapírba csomagolva fekszik
már majdnem két évtizede az az öltöny, amit még édesapámtól kaptam a
diplomaosztóra. Végigsimítok a puha, fekete hajszálcsíkos szöveten. Mennyire
más, mint az az utálatos egyen-szürke! Sokkal elegánsabb, sokkal… talán csak sokkal
több emlék fűz hozzá. Kiszedem a dobozból, és elgondolkodva veszem magamra. Bár
valamivel izmosabb voltam annak idején, még mindig remekül áll rajtam, tar
koponyámmal és fekete nyakkendőmmel még tán kissé fenyegetőnek is tűnhetek, ha
így fordítom a fejem. Elbohóckodok a tükör előtt egy ideig. Egy pillantás az
órámra. Pokolba, ha most azonnal nem indulok, egészen biztosan elkések… Ismét
belebámulok a saját arcomba. Lázadozó kis gondolatként merül fel bennem az
ötlet: ma nem megyek dolgozni. Ma szórakozom, sőt, kikapcsolódok! Gyorsan
átveszem a nadrágot is, belemosolyogtam a tükörbe, felkapom az ajtó mellől az
aktatáskám - aktatáska nélkül biztosan megállítanak az utcán, mint munkakerülőt
– és kilépek az ajtón.
A liftben egy szürke kosztümös, barna hajú nővel utazom. A
haja festett-barnának tűnik, de ezen nem is csodálkozom: ahogy nálunk,
férfiaknál a kopaszság, úgy a nőknél a barna az egyen-frizura. Nincs rajta
semmi rendkívüli, sőt, egyszerűen nincs rajta semmi amin megakadhat a szem.
Olyan, mint bárki más. Észrevehette hogy bámulom, mert riadtan pillant rám a
szeme sarkából. Inkább én is az ajtóra szegezem a tekintetem.
Az utcán hömpölygő, szürke tömeg. Mintha az egész világból
kiszívták volna a színt. Szürke beton, szürke épületek, szürke emberek… a
szmogtól az ég is egyen-színű volt. Felszállok a buszra, ami a Hivatal felé
visz, de eszemben sincs leszállni a betonkocka előtt, amiben a nappalaim nagy
részét töltöttem eddig. Mikor az ablak előtt elsuhan a ház, és az előtte
tolongó tömeg, a szívem kicsit hevesebben dobog. Kötelességtudó Állampolgár nem
hagy ki egyetlen munkanapot se nyomós indok nélkül! Hátradőlök a kemény ülésen,
és felsóhajtok. A busz szinte kiürült, csupán egy idős hölgy üldögél a hátsó
ülések egyikén, és egy fiatal, fekete garbót viselő fiú elöl. A szemem erre a
fekete garbóra tapad. Lehet ez az ifjúság kiváltsága, hogy mást is viselhet
mint unos-untalan szürkét; irigylem érte. A járat elhagyja a hatalmas,
égbeszökő betonkockák rengetegét, és kisebb, omladozó házak között halad. Ez
lehetett a régi városrész, mert az épületek építői gondot fordítottak arra,
hogy a homlokzatokat mindenféle faragvánnyal díszítsék. Nem sokan lakhatnak
erre, ha a Kormány nem tartotta lényegesnek a környék átépítését. A busz kis
betonplaccra kanyarodik, az ajtó sziszegve kinyílik. Észreveszem, hogy mind az
idős hölgy, mind a fiatal fiú lekászálódik, majd a vezető is hátratekint rám.
Ilyen távolságból a szeme is olyan szürkének látszik, mint egyenruhája, és
fején a hivatali sapka.
- Végállomás. Tessék leszállni. – Visszafordul, és mereven
bámul ki az ablakon.
Leszállok hát, és a busz szinte rögtön továbbindul, sűrű,
rossz szagú füstöt eregetve. A végállomást omladozó házak veszik körbe, s a
jobb minőségű betonút is csupán addig tart, amíg a busz jár, s ahol megfordul.
Az épületek között folytatódó utcácska szeméttel és kátyúkkal van tele. Jobb
ötletem nem lévén, elindulok rajta, s ahogy beérek a házak árnyékába, mintha
egy külön világba érkeztem volna. Baloldalt egy pinceablakból gőz gomolyog, s
előttem egy szemétkuka tetejéről foltos macska bámul rám, lustán nyújtózkodva.
El sem tudom képzelni, hogy emberek élhetnek itt, távol minden, a modern világ
nyújtotta kényelemtől. És távol a Szabályoktól, Intelmektől… a Hivataltól. Az
aktatáskát feszülten szorítom az oldalamhoz, s érzem ahogy a homlokomra kiül a
hideg verejték.
Mikor jobboldalt hangosan kivágódik az ajtó, és két lármás
gyerek szalad ki rajta, kevés hiányzik ahhoz, hogy össze ne essek ijedtemben.
Hevesen dobogó szívvel torpanok meg. A kölykök először tudomást se vesznek
rólam, majd az egyik észrevesz, nevetve mutat rám, és kacagva szaladnak el az
egyik oldalt nyíló, sötét sikátorba. Lassan nyugszom meg, és a szorításom is
enyhül a táskám műanyag fülén. Ha már idáig eljöttem, felfedezem magamnak a helyet!
– határozom el magamban, és továbbindulok. Közben fejemben egymást kergetik a
kusza gondolatok, felrémlik egy mese, amit gyerekkoromban hallottam egy
kislányról, aki belezuhant egy kútba vagy gödörbe, és a túloldalt egy egész más
világ fogadta. Egy világ, ami már-már határos volt az őrülettel, akárcsak ez
ahol most járok, minden kapaszkodóként szolgáló ismerősség nélküli.
Majdnem nem veszem észre az ajtót. Talán ha nem csapja meg
az orrom a kesernyés illat, tovább is megyek megállás nélkül. De megéreztem,
pedig nem sokszor tapasztalhattam életemben. Kávé. A málladozó falban kis
fémajtó nyílik, föld alatti pincehelyiségbe vezetve az embert. Az ajtó fölött
fából készül tábla, rajta felirat: A nyúl barlangja.
A lépcső meredek, a világítás tompa, így a falat tapogatva
araszolok egyre lejjebb.
Sárgás megvilágítás, a falat takaró szöveteken jelenetek, az
asztalok felülete álmatagon veri vissza a lámpák fényét. Az egész helyből árad
az az otthonosság, amit már-már kiveszni véltem a világból, és ami iszonyatosan
távolinak tűnő gyerekkoromra emlékeztet. Tétován álldogálok a lépcső alján,
sehol egy teremtett lélek. Teszek pár lépést befelé, mire mosolygós, fiatal
lány perdül elém, vörös – vörös! – haja vadul lobog fakó arca körül, csupa
mosoly, csupa szilajság minden mozdulata.
- Segíthetek? – kérdezi vidáman, és én szinte sokkot kapok a
sok új benyomástól, nehéz a tekintetem elszakítani lángszínű hajáról. Pár
percig nem jön ki hang a számon, majd rekedten, inkább nyögve mint mondva ejtem
ki a szót:
- Kávé… - megköszörülöm a torkom és újra próbálom. – Kávét
kérnék.
- Tejjel, cukorral? – Megzavarodva nézek rá.
- Csak… csak egy kávét.
- Tehát egy kávét feketén. Kérem foglaljon helyet. – Mutat a
tágas helyiség asztalai felé, és én leülök.
Csodálkozva járatom végig a tekintetem a helyiség minden egyes
pontján, lenyűgöz a változatosság. Szelíden simítok végig tenyeremmel az
asztallapon.
A lány kihozza a kávét, s ahogy fordul az asztal körül, csak
úgy suhog bokája körül a kék szoknya. Felrémlik bennem a szó, égszínkék, bár
mióta eszemet tudom nem volt más színű fejem felett az ég, csupán szürke. Nézem
a kék vörös lobogást ahogy eltűnik a helyiség hátuljában nyíló ajtóban.
Hirtelen rám tör a vágyakozás hogy még többet lássak, még több színt…
Lepillantok a kávéscsészére, krémes, a kinti házfalakat idéző színe mintha
összeolvadna az illattal, ami most még erősebben csapja meg az orrom.
Felemelem, belekortyolok. Nyelvet perzselően forró, és olyan keserű, hogy a
könnyem majd kicsordul. Lágyabb, kevésbé markáns ízekhez szoktam…
Lassan, ráérősen iszom ki a csészét. Minden egyes keserű
kortyot megforgatok a számban. Nem akaródzik búcsúznom a csészétől, s nem
akaródzik indulnom sem.
A sárgás lámpafénybe nézek, és bár most kávéztam, mégis úgy
érzem, lassan ólmos fáradtság vesz rajtam erőt. Karjaimat az asztalra fektetem,
és ráhajtom a fejem. Csukott szemhéjam mögött kék és vörös színek forognak, s
azzal a reménnyel a szívemben alszom el, hogy nem ez az álom, hanem a másik, a
szürke és unalmas, az volt csupán a képzelet játéka, egy gyermek éjszakai
rémálma csupán… s hogy az ébredés jobb lesz, színesebb a múltbélieknél.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése