Ioreth az ablakban állva elgondolkodva simított végig a vázába állított liliomok szirmán. Odakint már sötét volt, az utcán is csupán egyetlen férfi sétált, a kezében tartott rézkalickájú mécsről gyújtotta meg az utcai lámpásokat, sorban egymás után, majd eltűnt az út kanyarulatában. Ioreth felsóhajtott, otthagyta a virágokat s a fésülködőasztalnál ülő Eirien mögé lépett. A lány nagy gonddal illesztett épp egy mályvaszínű rózsabimbót szőke hajába. Komolyan nézte magát a tükörben, oldalra billentette a fejét s szép ívű szemöldökei között megjelent egy aprócska ránc a gondolkodástól.
- Szerinted én szép vagyok? - kérdezte még mindig nagyon komoly arccal. Ioreth melegen elmosolyodott, és hátulról átkarolta a lányt, arcát az arcához nyomva.
- Szerintem gyönyörű vagy. Nem akad nálad szebb széles e határban.
- Komolyan kérdeztem - Eirien hangjában enyhe bosszúság érződött.
- Én pedig aszerint válaszoltam. Ne gondolkodj hiábavalóságokon. - A másik lány szélesen elmosolyodott, s kacéran nézett farkasszemet a tükörképével.
- Szerinte is szép vagyok.
- Ki szerint, húgocskám? - lépett el mellőle Ioreth hogy összeszedjen pár könyvet, ami szétszórva hevert az öltözőasztalka melletti szekrényen. Igazából persze nem voltak édestestvérek, ezt bárki láthatta aki rájuk tekintett. Nem csak színeik - Eirien szép szőke haja és viharos-tengerzöld szeme szemben Ioreth barna hajával és zöld szemével - de alkatuk és jellemük is úgy különbözött, hogy még távoli unokatestvéreknek is bajosan hazudhatták volna magukat. De a dol amrothi lánynak olyan elragadó és kedves személyisége volt, hogy rövid idő alatt is igen megszerette őt.
- Az a fiú. A vásártérről, reggelről.
- Arneth. - Válaszolta lemondó sóhajjal Ioreth és elrendezte a könyveket a polcon a többi mellett.
- Ő, ő. Nagyon délceg fiatalember, és úgy hallottam bátor is. Egymaga száz keletlakót megölt a délvidéken.
- Az nem ő volt, hanem az a másik férfi. Jaj, mi is volt a neve… valami La… akármi. Nem tudom őket mind megjegyezni. Vele a múlt héten találkoztunk a fogadáson, és ha hinni lehet a fogadkozásának amit az ablakunk alatt süvöltve tett, már kardjába dőlt, mivel nem kaphatta meg a kezed.
- Mind a kezem akarják. Unalmas! Fiatal vagyok még a férjhezmenetelhez. Mindig ugyanaz a vége: kedvesek, kellemes velük beszélgetni, ajándékokat hoznak, olyan érdekesnek tűnnek… Aztán mindegyikről kiderül, hogy egy unalmas alak, aki csak a házasságra gondol!
- Jól van na, ne mérgelődj. Ha eljön az ideje, úgyis magad választod majd ki, hogy kihez mész.
- Lehet, hogy soha nem házasodom meg! Inkább férfiruhába bújva hírnevet szerzek magamnak Urunk hadseregében. - mondta komoly képpel Eirien. Majd ahogy pillantásuk összeakadt a tükörben mindketten elnevették magukat.
- Kedvem támadt sétálni. Velem tartasz? - kérdezte a szőke lány, miközben eligazgatta a rózsabimbókat a hajában és felállt az asztalkától. Ioreth kipillantott az ablakon a sötétbe borult Minas Tirithre.
- Nem is tudom, Eiri… Késő van már a kíséret nélküli sétához. - neszezést hallott a fal tövéből ezért áthajolt a párkányon és lenézett. Az ablakuk alatt falat szegélyező rózsaágyás húzódott, ebbe zuhant bele épp egy magas alak. A lány egy pillanatra nagyon megijedt, de csak amíg a ház sarkánál álló lámpás fénye rá nem vetült a tövek közt vergődő alakra. Arneth volt az, a férfi akivel aznap reggel találkoztak, és aki - látszólag - azonnal beleszeretett Eirienbe. Próbált felállni a virágok közt, s ez láthatóan nem ment neki könnyedén. Halkan szitkozódott, és igencsak kapatosnak tűnt.
- EJJIEN! - üvöltötte nagy elánnal, majd a saját lábában megbotolva fenékre ült a rózsatövek közt. Ioreth gyorsan behajtotta az ablaktáblákat, s belülről be is akasztotta őket.
- Ki az? - Kérdezte Eirien, miközben épp a köpeny csatjával babrált a nyakánál.
- A reggeli fickó.
- Ó. Nincs most kedvem hozzá. Inkább csak veled sétálnék, ha nem bánod. - mosolygott rá.
- Nem. Talán jobb, ha hátul megyünk ki. Biztos nem akarsz egy vastagabb köpenyt felölteni? Ez olyan vékony, mint a pókháló.
- Viszont szeretem, és ez megy leginkább a ruhámhoz. Marad.
Miközben Ioreth behúzta maga mögött az öltözőszoba ajtaját, még hallotta az utcáról tompán felhangzó kiabálást. Ahogy lépkedtek végig a folyosón, tett egy utolsó kísérletet.
- Biztos vagy a köpenyben? Meg fogsz betegedni.
- Jaj, tudod, hogy sosem betegszem meg. És ha mégis… - szorosan átölelte a lányt - akkor ugye hozol nekem orvosságot az ispotályból?
- Hozok… Persze hogy hozok! - engedte el Ioreth barátnőjét.
- Te mindig vigyázol rám. - mosolygott rá válaszul Eirien.
- Szerinted én szép vagyok? - kérdezte még mindig nagyon komoly arccal. Ioreth melegen elmosolyodott, és hátulról átkarolta a lányt, arcát az arcához nyomva.
- Szerintem gyönyörű vagy. Nem akad nálad szebb széles e határban.
- Komolyan kérdeztem - Eirien hangjában enyhe bosszúság érződött.
- Én pedig aszerint válaszoltam. Ne gondolkodj hiábavalóságokon. - A másik lány szélesen elmosolyodott, s kacéran nézett farkasszemet a tükörképével.
- Szerinte is szép vagyok.
- Ki szerint, húgocskám? - lépett el mellőle Ioreth hogy összeszedjen pár könyvet, ami szétszórva hevert az öltözőasztalka melletti szekrényen. Igazából persze nem voltak édestestvérek, ezt bárki láthatta aki rájuk tekintett. Nem csak színeik - Eirien szép szőke haja és viharos-tengerzöld szeme szemben Ioreth barna hajával és zöld szemével - de alkatuk és jellemük is úgy különbözött, hogy még távoli unokatestvéreknek is bajosan hazudhatták volna magukat. De a dol amrothi lánynak olyan elragadó és kedves személyisége volt, hogy rövid idő alatt is igen megszerette őt.
- Az a fiú. A vásártérről, reggelről.
- Arneth. - Válaszolta lemondó sóhajjal Ioreth és elrendezte a könyveket a polcon a többi mellett.
- Ő, ő. Nagyon délceg fiatalember, és úgy hallottam bátor is. Egymaga száz keletlakót megölt a délvidéken.
- Az nem ő volt, hanem az a másik férfi. Jaj, mi is volt a neve… valami La… akármi. Nem tudom őket mind megjegyezni. Vele a múlt héten találkoztunk a fogadáson, és ha hinni lehet a fogadkozásának amit az ablakunk alatt süvöltve tett, már kardjába dőlt, mivel nem kaphatta meg a kezed.
- Mind a kezem akarják. Unalmas! Fiatal vagyok még a férjhezmenetelhez. Mindig ugyanaz a vége: kedvesek, kellemes velük beszélgetni, ajándékokat hoznak, olyan érdekesnek tűnnek… Aztán mindegyikről kiderül, hogy egy unalmas alak, aki csak a házasságra gondol!
- Jól van na, ne mérgelődj. Ha eljön az ideje, úgyis magad választod majd ki, hogy kihez mész.
- Lehet, hogy soha nem házasodom meg! Inkább férfiruhába bújva hírnevet szerzek magamnak Urunk hadseregében. - mondta komoly képpel Eirien. Majd ahogy pillantásuk összeakadt a tükörben mindketten elnevették magukat.
- Kedvem támadt sétálni. Velem tartasz? - kérdezte a szőke lány, miközben eligazgatta a rózsabimbókat a hajában és felállt az asztalkától. Ioreth kipillantott az ablakon a sötétbe borult Minas Tirithre.
- Nem is tudom, Eiri… Késő van már a kíséret nélküli sétához. - neszezést hallott a fal tövéből ezért áthajolt a párkányon és lenézett. Az ablakuk alatt falat szegélyező rózsaágyás húzódott, ebbe zuhant bele épp egy magas alak. A lány egy pillanatra nagyon megijedt, de csak amíg a ház sarkánál álló lámpás fénye rá nem vetült a tövek közt vergődő alakra. Arneth volt az, a férfi akivel aznap reggel találkoztak, és aki - látszólag - azonnal beleszeretett Eirienbe. Próbált felállni a virágok közt, s ez láthatóan nem ment neki könnyedén. Halkan szitkozódott, és igencsak kapatosnak tűnt.
- EJJIEN! - üvöltötte nagy elánnal, majd a saját lábában megbotolva fenékre ült a rózsatövek közt. Ioreth gyorsan behajtotta az ablaktáblákat, s belülről be is akasztotta őket.
- Ki az? - Kérdezte Eirien, miközben épp a köpeny csatjával babrált a nyakánál.
- A reggeli fickó.
- Ó. Nincs most kedvem hozzá. Inkább csak veled sétálnék, ha nem bánod. - mosolygott rá.
- Nem. Talán jobb, ha hátul megyünk ki. Biztos nem akarsz egy vastagabb köpenyt felölteni? Ez olyan vékony, mint a pókháló.
- Viszont szeretem, és ez megy leginkább a ruhámhoz. Marad.
Miközben Ioreth behúzta maga mögött az öltözőszoba ajtaját, még hallotta az utcáról tompán felhangzó kiabálást. Ahogy lépkedtek végig a folyosón, tett egy utolsó kísérletet.
- Biztos vagy a köpenyben? Meg fogsz betegedni.
- Jaj, tudod, hogy sosem betegszem meg. És ha mégis… - szorosan átölelte a lányt - akkor ugye hozol nekem orvosságot az ispotályból?
- Hozok… Persze hogy hozok! - engedte el Ioreth barátnőjét.
- Te mindig vigyázol rám. - mosolygott rá válaszul Eirien.
Minas Tirith házainak teraszos kialakítása miatt sokszor nyílt átjárás egyikből a másikba fedett kőfolyosókon vagy hidakon keresztül. Sőt, olykor egy másik szintre is volt átjáró, bár ez ritkábban esett meg, s inkább csak a felső szinteknek sajátja. A ház ahol mindketten laktak nem a legelőkelőbb szinten épült, de elég magasan ahhoz, hogy rangjukhoz méltó maradhasson - s mint ilyen, rendelkezett hátsó kijárattal. Egy kis teraszról indult a meredek lépcső, amit két oldalról falak - a szomszédos házak kertfalai - szegélyeztek, s a fölé boruló akáclugas csinált belőle örökké árnyas folyosót. Eszményi hely volt arra, hogy az ember a főbejáratban állók szemétől rejtve távozhasson a házból. A lépcső alját cirádás vaskapu zárta el, de lakat már évek óta nem volt rajta, s könnyedén nyílt meg a lányok előtt. Magukban kuncogva léptek ki az utcára, arcukba húzott csuklyákkal, akár a cselszövők, s szinte alig tudták visszafojtani kitörni készülő nevetésüket míg kellő távolságba értek, hogy Eirien forróvérű udvarlója már semmiképp se hallhassa meg.
Csodálatosan szép volt az este. Kedvenc sétaútvonalukat választották, ami egy mellvéden át vezetett, majd keresztül a szikla alatt húzódó fáklyafényes alagúton hogy végül a kapun áthaladva kanyarodjon az alsóbb szintek irányába. A fal tetején megálltak egy kicsit és végigpillantottak a vidéken. A város nagy része alattuk hevert, a hold fénye ezüstszínűvé varázsolta a falakat és álomszerű ragyogásba vonta Pelennor mezejét, s azon túl a messzeségben húzódó erdőségeket és hegyeket. Ioreth felsóhajtott. Sosem járt még igazán messze Minas Tirithtől. A legnagyobb út amit valaha megtett, az a Szürke Erdő melletti udvarházuktól a Fehér Városig vezető kocsiút volt, s azt is csak egyszer… Belesajdult a szíve az otthon gondolatába. Hiányoztak testvérhúgai, és hiányzott az apja is. Itt nem érezte azt, amit otthon mindig; hogy minden nap valami hasznosat és fontosat tesz, erős támasza az apjának. Az a fél év, amit a Fehér Városban töltött nem volt elég, hogy megszokja a hiányukat.
Eirien finoman megérintette a lány kőpárkányon nyugvó kezét.
- Minden rendben? Nagyon elgondolkodtál. Azt kérdeztem, nem megyünk-e tovább.
- De, persze, bocsáss meg. Csak arra gondoltam… eljutunk-e valaha azokra a távoli, izgalmas vidékekre, amikről a tanító mesélt.
- Ó, biztosan. Nyugatra kellene mennünk. Szürkerévbe, vagy még inkább Völgyzugolyba. Azt hiszem, Eriador tetszene neked… - folytatta, miközben tovább sétáltak, azokról a vidékekről beszélgetve, amit szívesen meglátogatnának.
Jobbára nappal jártak a városban, így most furcsának tűnt a bársonyos csend, ami a házakra borult. A Mindolluin sziklája alatt átvezető, máskor oly forgalmas alagút most kongva verte vissza a lépteiket, a fáklyák fénye szeszélyessé varázsolta a falon táncoló árnyékokat, izgalmas kalanddá változtatva az egyszerű sétát. Először a következő szintre vezető, sarkig tárt kapuban találkoztak őrökkel. Ioreth egy pillanatra megijedt, hogy majd nem engedik át őket, de csupán az egyikük kérdezte mosolyogva hogy nem kell-e kísérő, nehogy eltévedjenek a sötétben. Eirien kacéran visszamosolygott rá majd belekarolva barátnőjébe továbbsétáltak az utat szegélyező parkocska irányába. Ahogy föléjük borultak a fák, távolabbról szóváltást hallottak. Ahogy a liget szélére értek három férfit pillantottak meg, akikből kettő kardot tartva keringett körbe a hegy alatt átvezető következő alagút előtti terecskén. A harmadik úgy tűnt, csitítani akarná őket, de szavainak nem sok hatása volt a két dühös fiatalra, akik az alkalmankénti csapás-váltások mellett bőven szórták egymásra a szitokszavakat. Eirien kilépett a fák takarásából és megindult a terecske felé.
- Eirien, ne! - kiáltott utána Ioreth, mire a dol amrothi lány megtorpant és felé fordult.
- Olyan ismerős nekem az egyik férfi… Nem a te rokonod az? A beceneve valami madár… - mondta elgondolkodva, miközben visszafordult a harcolók felé. Ioreth egy pillanatra elsápadt. Sólyom? - gondolta - Mibe keveredett már megint??
Sietve indult a tér felé Eiriennel a nyomában.
- Fionn! - kiáltott rá az unokafivérére, aki erre odakapta a fejét, figyelme elterelődött ellenfeléről és a csapás, amit az felé küldött csak centiméterekkel kerülte el az arcát. Gyors riposzttal ütötte félre a kardot és bosszúsan kiabált hátra:
- Maradj ki ebből Ioreth… - újabb hárítás, az összecsapó kardok hangja messzire csendült az éjszakában - ...eleve az utcán sem szabadna lenned ilyen későn, kísérő nélkül!
- Van kísérője! - szólt mérgesen Eirien, mire mindkét férfi felé nézett, csak Fion egy pillanattal hamarabb kapta vissza a tekintetét, és be is vitt egy gyors vágást az ismeretlen férfi alkarjára. A seb nem volt túl mély, de keskeny vérpatak indult el belőle az ifjú bőr lovaglókesztyűje felé. A magas fiatalember dühösen csapott Sólyom felé, de a mozdulat elsietett és elnagyolt is volt, nem sikerült találatot bevinnie. Újra keringeni kezdtek egymással szemben, mint a ragadozók, oda sem figyelve a harmadik férfire - akiben Ioreth meglepetten fedezte fel Hardint, a nagybátyja tanácsadóját -, aki higgadt hangon próbálta őket megállítani, azzal érvelve hogy a párbaj ősi szabályai szerint az első találattal a harc véget ér… Egyik ifjút sem érdekelték a szabályok, úgy tűnt nem elégszenek meg csupán az első vérrel.
A két lány sietve közeledő lépteket hallott a fák takarta ösvény felől. Ioreth sápadtan nézett Eirienre.
- Az őrök! Le fogják tartóztatni őket, a falak között tilos párbajozni…- Szinte egyszerre pördültek sarkon a futva érkező három őr felé, akik miután kiléptek a kis térre úgy tűnt igyekeznek felmérni a helyzetet. Nem tudván mit tegyen, a gondori lány elkiáltotta magát:
- Segítség! Egy tolvaj! Ellopta a láncomat… arra menekült! - kiabálta és a liget széle és az első ház közti fal felé mutatott, amire keskeny lépcső hágott fel. Mellette Eirien is döntésre jutott, és az úri körökben mozgó hölgyek vészhelyzetekre tartogatott reakcióját választotta: kézfejét a homlokához emelve ájulást színlelt, majd kecsesen a kövezetre omlott. Az egyik őr azonnal mellé térdelt, a másik kettő a fal irányába sietett. Eközben a két ifjú is abbahagyta a harcot, kardjuk hegye a föld felé mutatott s kissé kapkodva szedték a levegőt. Ioreth közelebb lépett Fionhoz.
- Sólyom, mennetek kellene. Tudod, hogy tilos a párbaj… ha itt maradtok, a fogdában végzed, és emlékszel mit mondott apád legutóbb…
A mondatot nem sikerült befejeznie, mert ekkor a tér szélén álló fogadó ajtaja gyakorlatilag kirobbant a helyéről, és két alak zuhant ki rajta egymásba kapaszkodva a kövezetre. Miközben ők a földön dulakodtak, a fogadóból jókedvű zsivaj és hangos bíztatás zaja ömlött ki a minas tirithi éjszakába. A vékonyabbik alak, aki a földön feküdt hirtelen egy erőteljes mozdulattal felrántotta a térdét, mire a másik férfi nagyot nyögve összerándult és legurult róla, kezeivel az ágyékát babusgatva. Egy nagydarab, mogorva arcú férfi lépett ki a kocsmából és húzta fel a földről a nyögdécselő sebesültet, majd lódította be az ajtón az ivóba.
- Takarodj befelé, Gerth, az én kocsmám előtt nincs dulakodás. Te meg… - fordult összefont karokkal a lihegve felkönyökölő, zöld ruhás alakhoz - megmondtam neked már délután is, az én fogadómban nem látunk szívesen külhoniakat… különösen nem asszonyszemélyeket! Ha inni akarsz, keress másik kocsmát!
Mielőtt a kocsmáros behúzta volna a vasalt faajtót, a kiömlő fényben valóban látszott, hogy a földön fekvő alak bizony egy nő. Ioreth riadtan a szájához kapta a kezét, és már indult volna hogy segítsen neki, de Fion hosszú lépteivel megelőzte. Legmegnyerőbb mosolyával nyújtotta a karját az ismeretlen nőnek, akinek az arcát még ekkor is eltakarta a lombzöld csuklya.
- Hölgyem, ha megengedi, felsegíteném...
A nő bal kézzel ragadta meg a felé nyújtott kart, felhúzódzkodott, majd ugyan azzal a lendülettel ököllel Fion arcába sújtott. Az ifjút váratlanul érte a támadás, ezért nem túl elegánsan a földre huppant. Döbbenten tapogatta az orrát, tenyerén apró foltot hagyott a vér.
Az idegen hátralökte arcából a csuklyát, megdörzsölte fájó jobb kezét és összehúzott szemmel körbenézett.
- Még valaki? - kérdezte higgadtan. Senki sem lépett közelebb, és senki sem szólt egy szót sem, a többség arcára kiült a döbbenet.
Csodálatosan szép volt az este. Kedvenc sétaútvonalukat választották, ami egy mellvéden át vezetett, majd keresztül a szikla alatt húzódó fáklyafényes alagúton hogy végül a kapun áthaladva kanyarodjon az alsóbb szintek irányába. A fal tetején megálltak egy kicsit és végigpillantottak a vidéken. A város nagy része alattuk hevert, a hold fénye ezüstszínűvé varázsolta a falakat és álomszerű ragyogásba vonta Pelennor mezejét, s azon túl a messzeségben húzódó erdőségeket és hegyeket. Ioreth felsóhajtott. Sosem járt még igazán messze Minas Tirithtől. A legnagyobb út amit valaha megtett, az a Szürke Erdő melletti udvarházuktól a Fehér Városig vezető kocsiút volt, s azt is csak egyszer… Belesajdult a szíve az otthon gondolatába. Hiányoztak testvérhúgai, és hiányzott az apja is. Itt nem érezte azt, amit otthon mindig; hogy minden nap valami hasznosat és fontosat tesz, erős támasza az apjának. Az a fél év, amit a Fehér Városban töltött nem volt elég, hogy megszokja a hiányukat.
Eirien finoman megérintette a lány kőpárkányon nyugvó kezét.
- Minden rendben? Nagyon elgondolkodtál. Azt kérdeztem, nem megyünk-e tovább.
- De, persze, bocsáss meg. Csak arra gondoltam… eljutunk-e valaha azokra a távoli, izgalmas vidékekre, amikről a tanító mesélt.
- Ó, biztosan. Nyugatra kellene mennünk. Szürkerévbe, vagy még inkább Völgyzugolyba. Azt hiszem, Eriador tetszene neked… - folytatta, miközben tovább sétáltak, azokról a vidékekről beszélgetve, amit szívesen meglátogatnának.
Jobbára nappal jártak a városban, így most furcsának tűnt a bársonyos csend, ami a házakra borult. A Mindolluin sziklája alatt átvezető, máskor oly forgalmas alagút most kongva verte vissza a lépteiket, a fáklyák fénye szeszélyessé varázsolta a falon táncoló árnyékokat, izgalmas kalanddá változtatva az egyszerű sétát. Először a következő szintre vezető, sarkig tárt kapuban találkoztak őrökkel. Ioreth egy pillanatra megijedt, hogy majd nem engedik át őket, de csupán az egyikük kérdezte mosolyogva hogy nem kell-e kísérő, nehogy eltévedjenek a sötétben. Eirien kacéran visszamosolygott rá majd belekarolva barátnőjébe továbbsétáltak az utat szegélyező parkocska irányába. Ahogy föléjük borultak a fák, távolabbról szóváltást hallottak. Ahogy a liget szélére értek három férfit pillantottak meg, akikből kettő kardot tartva keringett körbe a hegy alatt átvezető következő alagút előtti terecskén. A harmadik úgy tűnt, csitítani akarná őket, de szavainak nem sok hatása volt a két dühös fiatalra, akik az alkalmankénti csapás-váltások mellett bőven szórták egymásra a szitokszavakat. Eirien kilépett a fák takarásából és megindult a terecske felé.
- Eirien, ne! - kiáltott utána Ioreth, mire a dol amrothi lány megtorpant és felé fordult.
- Olyan ismerős nekem az egyik férfi… Nem a te rokonod az? A beceneve valami madár… - mondta elgondolkodva, miközben visszafordult a harcolók felé. Ioreth egy pillanatra elsápadt. Sólyom? - gondolta - Mibe keveredett már megint??
Sietve indult a tér felé Eiriennel a nyomában.
- Fionn! - kiáltott rá az unokafivérére, aki erre odakapta a fejét, figyelme elterelődött ellenfeléről és a csapás, amit az felé küldött csak centiméterekkel kerülte el az arcát. Gyors riposzttal ütötte félre a kardot és bosszúsan kiabált hátra:
- Maradj ki ebből Ioreth… - újabb hárítás, az összecsapó kardok hangja messzire csendült az éjszakában - ...eleve az utcán sem szabadna lenned ilyen későn, kísérő nélkül!
- Van kísérője! - szólt mérgesen Eirien, mire mindkét férfi felé nézett, csak Fion egy pillanattal hamarabb kapta vissza a tekintetét, és be is vitt egy gyors vágást az ismeretlen férfi alkarjára. A seb nem volt túl mély, de keskeny vérpatak indult el belőle az ifjú bőr lovaglókesztyűje felé. A magas fiatalember dühösen csapott Sólyom felé, de a mozdulat elsietett és elnagyolt is volt, nem sikerült találatot bevinnie. Újra keringeni kezdtek egymással szemben, mint a ragadozók, oda sem figyelve a harmadik férfire - akiben Ioreth meglepetten fedezte fel Hardint, a nagybátyja tanácsadóját -, aki higgadt hangon próbálta őket megállítani, azzal érvelve hogy a párbaj ősi szabályai szerint az első találattal a harc véget ér… Egyik ifjút sem érdekelték a szabályok, úgy tűnt nem elégszenek meg csupán az első vérrel.
A két lány sietve közeledő lépteket hallott a fák takarta ösvény felől. Ioreth sápadtan nézett Eirienre.
- Az őrök! Le fogják tartóztatni őket, a falak között tilos párbajozni…- Szinte egyszerre pördültek sarkon a futva érkező három őr felé, akik miután kiléptek a kis térre úgy tűnt igyekeznek felmérni a helyzetet. Nem tudván mit tegyen, a gondori lány elkiáltotta magát:
- Segítség! Egy tolvaj! Ellopta a láncomat… arra menekült! - kiabálta és a liget széle és az első ház közti fal felé mutatott, amire keskeny lépcső hágott fel. Mellette Eirien is döntésre jutott, és az úri körökben mozgó hölgyek vészhelyzetekre tartogatott reakcióját választotta: kézfejét a homlokához emelve ájulást színlelt, majd kecsesen a kövezetre omlott. Az egyik őr azonnal mellé térdelt, a másik kettő a fal irányába sietett. Eközben a két ifjú is abbahagyta a harcot, kardjuk hegye a föld felé mutatott s kissé kapkodva szedték a levegőt. Ioreth közelebb lépett Fionhoz.
- Sólyom, mennetek kellene. Tudod, hogy tilos a párbaj… ha itt maradtok, a fogdában végzed, és emlékszel mit mondott apád legutóbb…
A mondatot nem sikerült befejeznie, mert ekkor a tér szélén álló fogadó ajtaja gyakorlatilag kirobbant a helyéről, és két alak zuhant ki rajta egymásba kapaszkodva a kövezetre. Miközben ők a földön dulakodtak, a fogadóból jókedvű zsivaj és hangos bíztatás zaja ömlött ki a minas tirithi éjszakába. A vékonyabbik alak, aki a földön feküdt hirtelen egy erőteljes mozdulattal felrántotta a térdét, mire a másik férfi nagyot nyögve összerándult és legurult róla, kezeivel az ágyékát babusgatva. Egy nagydarab, mogorva arcú férfi lépett ki a kocsmából és húzta fel a földről a nyögdécselő sebesültet, majd lódította be az ajtón az ivóba.
- Takarodj befelé, Gerth, az én kocsmám előtt nincs dulakodás. Te meg… - fordult összefont karokkal a lihegve felkönyökölő, zöld ruhás alakhoz - megmondtam neked már délután is, az én fogadómban nem látunk szívesen külhoniakat… különösen nem asszonyszemélyeket! Ha inni akarsz, keress másik kocsmát!
Mielőtt a kocsmáros behúzta volna a vasalt faajtót, a kiömlő fényben valóban látszott, hogy a földön fekvő alak bizony egy nő. Ioreth riadtan a szájához kapta a kezét, és már indult volna hogy segítsen neki, de Fion hosszú lépteivel megelőzte. Legmegnyerőbb mosolyával nyújtotta a karját az ismeretlen nőnek, akinek az arcát még ekkor is eltakarta a lombzöld csuklya.
- Hölgyem, ha megengedi, felsegíteném...
A nő bal kézzel ragadta meg a felé nyújtott kart, felhúzódzkodott, majd ugyan azzal a lendülettel ököllel Fion arcába sújtott. Az ifjút váratlanul érte a támadás, ezért nem túl elegánsan a földre huppant. Döbbenten tapogatta az orrát, tenyerén apró foltot hagyott a vér.
Az idegen hátralökte arcából a csuklyát, megdörzsölte fájó jobb kezét és összehúzott szemmel körbenézett.
- Még valaki? - kérdezte higgadtan. Senki sem lépett közelebb, és senki sem szólt egy szót sem, a többség arcára kiült a döbbenet.
Míg e közjáték zajlott, Eirien a magas ismeretlenhez lépett aggódva.
- Hiszen maga vérzik… be kellene kötni a sebét!
- Ugyan, ugyan, semmiség. Ez csak egy karcolás! - pillantott le a karjára az idegen. A seb még nem hegedt be, de körülötte a vér nagy része már megalvadt. Visszapillantott a dol amrothi lányra, és egy megnyerő mosolyt villantott rá.
- De köszönöm, hogy így aggódik az épségemért, kedves kisasszony…
- Eirien. A nevem Eirien, Dol Amrothból. - mosolygott vissza kedvesen a lány.
- Az én nevem Fréagar. Határtalan öröm, hogy megismerhetem.
- Nagyon örvendek, Fréagar úr! Azonban mégis ragaszkodom hozzá, hogy ellássuk a sebét! Ioreth nagyon jól ért az ilyesmihez… Ioreth?
A megszólított félrekapta a tekintetét a férfi arcáról és kicsit elpirult. Nagy illetlenség így bámulni valakit, még ha olyan szokatlan megjelenésű és szép arcú is, mint új ismerősük... És ha olyan különösen, furcsán formálja is a szavakat, ami biztosan külhoni származásából fakadhat… Talán északról jött, vagy a nyugati partokról, és…
- Ioreth? Kérlek… - zökkentette ki a lányt gondolataiból barátnéja, mire zavartan nézett rá.
- Igen… persze. Kellene valami, amiből tépést tudok csinálni… - még be sem fejezte a mondatot, mikor a férfi már lekanyarította a válláról a köpenyét.
- Ez megfelel, hölgyem?
- Igen, nagyon jó, és kellene még egy kés… - nézett körbe Ioreth zavartan és közben átkozta magát a szétszórtságáért. Mi ütött belém? - gondolta - Nem szoktam ilyen ostobán viselkedni…
- Kérem, fogadja el az enyémet. Jóféle éothéod kovácsmunka. Még az apámtól kaptam az ötödik születésnapomra… - utóbbi szavait már inkább Eirienhez intézte, aki udvarias, de kissé távolságtartó mosollyal hallgatta, miközben Ioreth a levágott szövetcsíkot igyekezett a férfi sebére helyezni. A dol amrothi lány megdörzsölte egyik karját és körbepillantott a téren.
- De hiszen maga reszket! - szólt aggódva Fréagar - Hűvös az este, kérem fogadja el a köpenyemet. - azzal meg sem várva a választ, fél kézzel ügyesen Eirien válla köré kanyarította azt. A lány hálásan mosolygott rá.
Ioreth épp befejezte a seb bekötözését mikor odalépett hozzá az egyik őr, akit a nem létező tolvaj után szalasztott korábban.
- Ioreth kisasszony… Jól sejtem talán, hogy nem volt semmiféle tolvaj? És csupán szabályszegő barátaikat kívánták így védeni?
- Jól sejti… És őszintén sajnálom. - válaszolta lemondóan a lány.
- Arra kérném akkor Önt, Eirien kisasszonyt és a barátjukat… - fordult Fréagarhoz, de a férfi épp arról csevegett a dol amrothi lánnyal, hogy mikor és miért érkezett a városba s nem is figyelt rá.
- Az úr neve Fréagar - válaszolta helyette Ioreth.
- Tehát Önt, Eirien kisasszonyt és Fréagar urat hogy fáradjanak velem a fogdába az ügy tisztázása végett. Biztos vagyok benne hogy csak valami félreértés, - pillantott lopva a szőke szépségre a férfi - de jobb tisztázni az ilyesmit.
- Igen. Hát persze.
A beszélgetőkhöz lépett - Eirien… most mennünk kell.
- Hova megyünk? - kérdezett vissza a lány mosolyogva.
- Attól tartok, a fogdába. Magyarázatot adni.
- Ó. Ön is velünk tart? - pillantott a rohani ifjúra.
- Úgy hiszem, kénytelen lesz. - válaszolta helyette a gondori lány.
- Menjünk hát - karolt Fréagarba Eirien, és elindultak a hegy alatt húzódó következő alagút felé. Előttük a másik két őr Fiont és az újonnan megismert hölgyet fogták közre. Utóbbi épp mérgesen vetett oda a Sólyomnak.
- Gilraen, ha ennyire tudni akarja. És továbbra sem vagyok a hölgye…
Fion évődő válaszát és Hardin békítő szavait elnyelte a lépteik visszhangja, ahogy beléptek a fáklyafénytől remegő árnyak közé.
- Hiszen maga vérzik… be kellene kötni a sebét!
- Ugyan, ugyan, semmiség. Ez csak egy karcolás! - pillantott le a karjára az idegen. A seb még nem hegedt be, de körülötte a vér nagy része már megalvadt. Visszapillantott a dol amrothi lányra, és egy megnyerő mosolyt villantott rá.
- De köszönöm, hogy így aggódik az épségemért, kedves kisasszony…
- Eirien. A nevem Eirien, Dol Amrothból. - mosolygott vissza kedvesen a lány.
- Az én nevem Fréagar. Határtalan öröm, hogy megismerhetem.
- Nagyon örvendek, Fréagar úr! Azonban mégis ragaszkodom hozzá, hogy ellássuk a sebét! Ioreth nagyon jól ért az ilyesmihez… Ioreth?
A megszólított félrekapta a tekintetét a férfi arcáról és kicsit elpirult. Nagy illetlenség így bámulni valakit, még ha olyan szokatlan megjelenésű és szép arcú is, mint új ismerősük... És ha olyan különösen, furcsán formálja is a szavakat, ami biztosan külhoni származásából fakadhat… Talán északról jött, vagy a nyugati partokról, és…
- Ioreth? Kérlek… - zökkentette ki a lányt gondolataiból barátnéja, mire zavartan nézett rá.
- Igen… persze. Kellene valami, amiből tépést tudok csinálni… - még be sem fejezte a mondatot, mikor a férfi már lekanyarította a válláról a köpenyét.
- Ez megfelel, hölgyem?
- Igen, nagyon jó, és kellene még egy kés… - nézett körbe Ioreth zavartan és közben átkozta magát a szétszórtságáért. Mi ütött belém? - gondolta - Nem szoktam ilyen ostobán viselkedni…
- Kérem, fogadja el az enyémet. Jóféle éothéod kovácsmunka. Még az apámtól kaptam az ötödik születésnapomra… - utóbbi szavait már inkább Eirienhez intézte, aki udvarias, de kissé távolságtartó mosollyal hallgatta, miközben Ioreth a levágott szövetcsíkot igyekezett a férfi sebére helyezni. A dol amrothi lány megdörzsölte egyik karját és körbepillantott a téren.
- De hiszen maga reszket! - szólt aggódva Fréagar - Hűvös az este, kérem fogadja el a köpenyemet. - azzal meg sem várva a választ, fél kézzel ügyesen Eirien válla köré kanyarította azt. A lány hálásan mosolygott rá.
Ioreth épp befejezte a seb bekötözését mikor odalépett hozzá az egyik őr, akit a nem létező tolvaj után szalasztott korábban.
- Ioreth kisasszony… Jól sejtem talán, hogy nem volt semmiféle tolvaj? És csupán szabályszegő barátaikat kívánták így védeni?
- Jól sejti… És őszintén sajnálom. - válaszolta lemondóan a lány.
- Arra kérném akkor Önt, Eirien kisasszonyt és a barátjukat… - fordult Fréagarhoz, de a férfi épp arról csevegett a dol amrothi lánnyal, hogy mikor és miért érkezett a városba s nem is figyelt rá.
- Az úr neve Fréagar - válaszolta helyette Ioreth.
- Tehát Önt, Eirien kisasszonyt és Fréagar urat hogy fáradjanak velem a fogdába az ügy tisztázása végett. Biztos vagyok benne hogy csak valami félreértés, - pillantott lopva a szőke szépségre a férfi - de jobb tisztázni az ilyesmit.
- Igen. Hát persze.
A beszélgetőkhöz lépett - Eirien… most mennünk kell.
- Hova megyünk? - kérdezett vissza a lány mosolyogva.
- Attól tartok, a fogdába. Magyarázatot adni.
- Ó. Ön is velünk tart? - pillantott a rohani ifjúra.
- Úgy hiszem, kénytelen lesz. - válaszolta helyette a gondori lány.
- Menjünk hát - karolt Fréagarba Eirien, és elindultak a hegy alatt húzódó következő alagút felé. Előttük a másik két őr Fiont és az újonnan megismert hölgyet fogták közre. Utóbbi épp mérgesen vetett oda a Sólyomnak.
- Gilraen, ha ennyire tudni akarja. És továbbra sem vagyok a hölgye…
Fion évődő válaszát és Hardin békítő szavait elnyelte a lépteik visszhangja, ahogy beléptek a fáklyafénytől remegő árnyak közé.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése