Milyen rég is volt. Pedig itt van előttem az egész. A
napsütés, a ládában nevelt facsemeték semmivel össze nem téveszthető illata… S
a kislány, futástól libegő arany hajában megcsillan a nyári napsugár, kacagása
visszhangot ver a régi bérház árnyas udvarán. Fülemben dübörög a saját
lihegésem, elnyomja lépteim zaját is, ahogy futok utána, magam is kacagva és
boldogan, ahogy csak egy kisgyerek tud boldog lenni. Csak attól hogy futhat.
Csak attól hogy nevethet. Emlékszem az ijedtségre ami elfogott mikor megbotlott
a lába. Úgy éreztem, percekig tartott zuhanása, s a földet érés zaja mintha a
dobhártyámat hasogatta volna. Odafutottam hozzá, letérdeltem mellé, nem törődve
a lehorzsolódó bőr okozta fájdalommal. Csak őt láttam, könnyektől nedves arcát,
lehunyt pilláin a remegő könnycseppeket. Átöleltem, vigaszt próbálva nyújtani
neki, s a szaggatott zokogás lassan abbamaradt. Rám nézett, s már mosolygott,
bár a szempilláin még mindig könnycseppek ültek. Boldog voltam és büszke.
Azóta felnőttünk. Gimnáziumot is egyet választottunk, s a
barátságunk iskolapélda volt mindenki számára. Együtt jártunk moziba, órákat
beszélgettünk a kávéházak füstös félhomályában, vagy a vizsgákra tanultunk,
vitatkozva, mit fontos megjegyezni, és mit nem. Sosem tudta meg hogy én másképp
szerettem. Sosem mondtam neki, s mikor szerelemtől ragyogó arccal bemutatta
legújabb barátját, mosolyogtam, de mindig megszakadt bennem valami. S a
szakítások… mindig hozzám futott utána. Vigasztaltam s nagy szavakkal, jól
hangzó, bár semmitmondó mondatokkal bizonygattam, van még remény. Prédikáltam
neki a szerelemről, én, aki csak egyet szerettem a világon. Csak Őt.
A szalagavatón együtt sírtunk. Könnyei, amikkel a
kamaszéveit, s vele a gondtalanságot siratta, átáztatták az öltönyöm vállát.
Emlékszem a napra mikor elment. Kellemesen meleg nyárvégi
nap volt, csak az égen lehetett látni hogy közeleg az ősz. Kopogtattak, s Ő
állt az ajtóban. Kabátban, nyakában tarka sállal, a földön mellett tömött
málhazsák. Mosolygott s ragyogott az arca, s azt mondta, beszélni szeretne
velem. Kiültünk a kis padra az udvar közepén, a kockakövek közötti pitypangok
már elhullatták bolyhos repülő magvaikat, s a verebek morzsa után kutattak az
ablakok alatt. Hadarva beszélt, a szeme csillogott a lelkesedéstől. Utazik.
Elmegy. Tamással, akit a klubban ismert meg. A filmklubban, hisz tudom. Annyit
beszélt már a sok átbeszélgetett éjszakáról. Tamás volt az, aki először mesélt
neki a Commandantéról, a forradalom eszméiről, a szabadságról, kötöttségek
nélküli életről. Dél-Amerikába mennek. Ketten. Utazni fognak, és világot látni!
Ó,- mondta- bárcsak velünk jöhetnél!
Már a számon volt, hogy megyek, a világ végére is megyek én
vele… De tudtam hogy nem mehetek. Felvettek a Bölcsész Karra, történész leszek
ha minden jól megy, most nem hagyhatok itt mindent! Kérdeztem tőle, mi lesz az
egyetemmel, az elképzelt jövővel? Rám mosolygott.
- Nem ez az igazi élet. Drága Zolim, nem akartál sose
világot látni? Hogy máshol is olyanok-e az emberek mint itt, máshol is úgy fáj
e nekik a szerelem, máshol is úgy tudnak örülni egy falat csokoládénak? Hogy
máshol is ilyen kék-e az ég nyár végén? Meghalok hogy láthassam!!
Én csak bólogattam. Valami tompán fájt itt belül. Még
egyszer elmosolyodott, majd felpattant.
- Megy a vonatom! Bécsbe megyünk, s onnan repülővel
Amerikába. Tamásnak van egy ismerőse, olcsóbban utazhatunk. Turistaosztály. Úgy
izgulok! Te meg Zolikám vigyázz magadra! Tanulj szorgalmasan, hisz mindig ezt
akartad. – Megölelt, vállára kapta a nehéz zsákot, s kisétált az udvarból,
sietős lépteinek visszhangja betöltötte a kapualj sötét árnyait.
Eltelt egy év. Sikeresen vettem az egyetem által elém
állított akadályokat, a szüleim büszkék voltak rám. Jól tanultam, esténként
moziba jártam, s néha, pár barátommal leugrottunk a közeli sörözőbe politikáról,
művészetekről és irodalomról beszélgetni. A rokonok, s a szüleim barátai mind
azt mondták, megkomolyodtam. „Nézd csak Pistukám, a fiad már kész férfi!” S én
jól nevelt fiatalemberként illedelmesen mosolyogtam e dicséretekre. Néha pár
évfolyamtársnőmmel elmentem moziba, vagy vacsorázni, de ezek a kapcsolatok
sosem tartottak sokáig. Mindenkiben Őt kerestem. Azokat a szőke fürtöket és a
zöld szemeket, nyílt tekintetét és vidám természetét. A lányok mindig
megértették. Azt hiszem látszott rajtam hogy szeretek. Hogy mást szeretek. Néha
meséltem nekik róla, hogy milyen volt, s ők értették, hogy idő kell míg
felejtek. Mosolyogva mondták, csak pár év még. Én úgy éreztem, egy élet is
kevés lenne őt elfelejteni.
Mégis elhalványult bennem az érzés. Már nem fájt úgy rá
gondolni, emlékezni. Úgy éreztem, már el tudom engedni őt. Ha lassan is, de
beletörődtem hogy elment, és nem jön vissza többé.
Megint közelített az ősz. Lassan végére ért az augusztus, a
fák vörösre s sárgára váltották nyári, zöld ruhájukat. Elgondolkodva baktattam
hazafelé a moziból, művészfilmet néztem, s ilyenkor mindig magamba mélyedve
járom az utcákat, s a külvilág tompán ér csak el hozzám. A kapun átlépve vaksin
lépdeltem, a napsütés után éjszakánál sötétebbnek tetszett az utcát az udvarral
összekötő folyosó. A házak már délutáni árnyékaikkal borították be a kis udvart
– kicsi? Gyerekkoromban milyen tágasnak tűnt! – s én kulcsom után a zsebemben
kutatva pillantottam fel.
A padon ott ült Ő. Hosszú szőke haját rövidre vágatta,
rakoncátlan tincsei, amit annyit átkozott a gimnáziumi évek alatt, fülei körül
göndörödtek. Zöld katonai kabát volt rajta, farmernadrágja kopott volt és
viseltes. De Ő volt, s a szívem hangosabban kezdett dobogni. Cipőjének orrát
bámulta mereven, s úgy tűnt, nagyon elgondolkodott. Csak akkor vett észre,
mikor már közel értem hozzá, hogy szinte megérinthettem volna, ha merem.
Felnézett, s elmosolyodott, de ez a mosoly árnyéka volt csak annak a hajdani
ragyogó mosolynak. Tele fájdalommal s beletörődéssel. Magamhoz akartam ölelni, mint
régen, vigasztalni s ha kell, hazudni neki, bármit hazudni, csak eltűnjön a
szomorúság azokból a zöld szemekből. De nem tettem. Úgy éreztem nem szabad.
Valami elmúlt, felnőttünk, s a szívemben feléledt valami különös harag, harag
hogy itthagyott, elment. Hogy mással ment el. Nem maradt velem. Hogy nem
szeretett. Talán látta arcomon a lelkemben végbement változást, mert mosolya
elhalványult. Felállt, lesimította a több számmal nagyobb katonakabát ráncait,
és komoly arccal felnézett rám.
- Zoli, beszélni szeretnék veled. El… eljössz sétálni? –
hangjában annyi reménykedés és félelem volt, hogy ha akartam volna se tudtam
volna nemet mondani neki.
Végigsétáltunk a körúton, le, egészen a Duna partra.
Leültünk egy padra, s néhány percig csak némán bámultuk a vizet. Nehezen
kezdett bele a mondandójába.
- Emlékszel még arra, amikor gyerekek voltunk, és lejöttünk
ide a partra, kavicsokat dobálni a folyóba? Te megcsúsztál és térdig merültél a
vízben… Milyen dühösek voltak a szüleid! – Mosolyogva nézte a házakat a túlparton.
Aztán lehajtotta a fejét, s a mosoly újra elhalványult. Mintha felhők úsztak
volna a nap elé. – Milyen rég volt.
Pár percig csendben ültünk. Valami kaparta a torkomat, de
nem mertem köhinteni. Nem mertem megtörni a pillanatot. Végül rekedten mondtam:
- Emlékszem. Mindenki azt mondta, te tehetsz róla. Hogy te
vagy az aki mindig beleviszed a rosszba a Kárászék pedáns kisfiát. Én meg
tízkörömmel védtelek. Azt mondtam belecsúszott a szandálod a vízbe, én meg érte
mentem… gyerekek voltunk még. Rég volt.
- De milyen rég! – aztán elhallgatott egy pillanatra. –
Figyelj, Zoli, én annyira sajnálom. Ostoba voltam, hogy mindent magam mögött
hagytam. Csak.. Hát, tudod milyen a szerelem. És Tamás olyan jófejnek tűnt.
Igazi lázadó szellem, magával ragadó személyiség. Olyan sokat mesélt.
Országokról ahol járt, képzeld, még Görögországban is, te is mindig oda akartál
menni! És sokat mesélt a Commandantéról. Hogy hogyan harcolt az elnyomottakért.
Hogy beutazta Dél-Amerikát. Egy csomó filmet mutatott róla! Aztán kitalálta
hogy utazzuk be azokat a helyeket ahol Che Guevara járt. Először őrült ötletnek
tartottam, de aztán én is fellelkesültem. Tervezgettünk, térképeket
nézegettünk… Azt mondta a pénz nem akadály, a szülei mindenre adnak. Aznap
mikor elindultunk… Én.. sajnálom hogy így itt hagytalak. El kellett volna
magyaráznom. De annyira csodálatosnak tűnt! És csodálatos is volt. Két hónapig
voltunk kint. Stoppoltunk, buszoztunk, volt hogy az országút mellett
gyalogoltunk. Motelekben aludtunk, vagy ha nem akartunk erre költeni, akkor az
út szélén a mezőn… Olyan csodálatos ott az ég! Zoli, látnod kéne! Egész mások a
csillagok! Láttam a Dél Keresztjét, csodaszép! – Egészen fellelkesült. Hadarva
mesélte az utazás részleteit, hogy mennyire élvezte, és Tamás is mennyire lelkes
volt, és milyen boldogok voltak. Két szerelmes, szemben a nagyvilággal. Mint
egy tündérmese. Csak hogy a tündérmesék általában jól végződnek…
Elkomolyodott az arca.
- Aztán hazajöttünk, s kérte, költözzek hozzá. Haza se
jöttem a szüleimhez, azzal a kevés ruhával és személyes tárggyal, ami velem
volt költöztem be a kis lakásba amit a szülei vettek neki. Az első pár hónap
csodásan telt. Buliztunk, szórakozni és moziba jártunk, rengeteg új embert
ismertem meg. Annyira szerettem őt, és annyira elvarázsolt ez az élet, hogy még
az sem zavart, hogy szinte minden bulin a részegségig itta magát, és sokszor a
barátai előtt tett nevetségessé… Szerettem. – a hangja keserűvé vált, s bennem
újra feléledt a harag, de most már Tamás iránt. – Tudod.. az ilyen bulikat nem lehet
úgy bírni, hogy az ember maga is ne igyon… először csak egy kis bort, de hamar
eljutottam a vodkához, ami remekül tompítja az emberben a fájdalmat és a
keserűséget. Aztán, mikor egyik reggel épp a vécé fölé hajolva hánytam ki
mindent, ami bennem volt, villámcsapásként ért a gondolat. Hogy semmi
keresnivalóm ott. És hogy én hazamegyek. Elkezdtem csendben összeszedni a
cuccaimat, a ruhákat, személyes tárgyakat… Épp a nappaliban pakoltam be a
könyveimet, amikor a hálószoba ajtajában megjelent Tamás. Számonkérte hogy mit
csinálok. Megmondtam neki, hogy hazamegyek, mert ezt már nem bírom, ez így nem
élet. Kiabálni kezdett velem, hogy mégis hogy képzelem, én ugyan nem megyek
innen sehova, és azonnal pakoljam ki a táskát, mert ő nem áll jót magáért.
Visszakiabáltam, hogy ki ő hogy megmondja hogy mit csináljak, felkaptam a
táskát, és az ajtó felé indultam. Megállított… - Nagyon elcsendesedett.
Lehajtotta a fejét, és némán sírt. A harag csak úgy tombolt a lelkemben,
fojtott hangon kérdeztem:
- Megütött? – Felemelte az arcát, könnyek csillogtak a
szemében.
- Nem akart megütni… Én nem hiszem… Ő csak… Nem akarta hogy
magára hagyjam. Nem boldogult volna nélkülem. Az én hibám.. feldühítettem.
- Én megölöm! – már szinte kiabáltam, a járókelők felénk
fordultak, aztán zavarta arccal mentek tovább.
- Zoli… hagyd kérlek.. Már nem számít. Elmúlt.
Egy darabig csendben ültünk, bennem fortyogott a harag, s a
tehetetlenség érzése. Nem tudtam megvédeni őt. Megvédeni a csalódástól, a
fájdalomtól – az élettől. Talán nem is kellett. Talán így volt a jó. Mégsem
tudtam hinni ebben. Válogatott kínzásokat képzeltem magam elé Tamásnak, jóleső
kegyetlenséggel tapostam ki képzeletben százszor is a szuszt belőle.
Aztán megéreztem az ujjait az ujjaimon, ahogy lassan kezembe
csúsztatta hideg kis kezét. Ránéztem, nyugodt arccal, de a lelkemben
felkavarodott valami. Meglepettség, öröm – és félelem. Olyan rég óta vártam már
erre, annyiszor magam elé képzeltem, hogy most, mikor ténylegesen érezhettem
kezemben az ő kezét, megijesztett. Rám emelte nyugodt tekintetét.
- Meg tudsz nekem bocsátani? Mindenért. A múltért, a
jövőért… az elvesztegetett időért. Visszafogadsz? Lehet még minden ugyanolyan
mint régen?
Némán bólintottam, s ő a vállamra hajtotta a fejét.
S minden ugyanolyan lett. Visszaköltözött a szüleihez, s
újra úgy mosolygott mint régen. Egy kis boltban kezdett dolgozni, s újra
nekikezdett a tanulásnak. Elhatározta, megint megpróbálja a felvételit. A
Képzőművészetire akart menni, s szenvedélyéből, a fotózásból élni majd.
Megmutatta a képeit, amiket Dél-Amerikában készített, s én nagyon jónak
találtam őket. De talán elfogult voltam.
Eljött a tavasz, aztán a nyár. Kávéházakba jártunk ismét,
beszélgettünk az egyetemről, az emberekről akikkel a boltban vagy az utcán
találkozott, a helyekről ahova fotózni ment, és egyáltalán, mindenről. S persze
szórakozni is jártunk. Ő kacérkodva kérdezte, miért nem ismerkedek meg valami
helyes lánnyal, s én mosolyogva hárítottam – még nem találtam meg az igazit. S
közben hogy fájt, ha mással láttam. Minden mosoly, nevetés, kihívó pillantás,
amit másnak juttatott, úgy ért, mint egy tőrdöfés. De szerettem, talán
túlságosan is. Tudtam, mellettem sosem lehetne boldog. Az én szerelmem gúzsba
kötné, s ő szabadnak született. Az élet mellettem – s csak mellettem – unalmas
lenne neki. Éreztem ezt már akkor is, de csak később döbbentem rá mennyire
igaz.
Mert másodszor is elhagyott. S immár utoljára.
A könyvtárból hazaérve, könyvekkel megtömött táskával léptem
a lakásba. Az előszoba félhomályos padlóján, a levélrés alatt halványan
világított egy kis, fehér boríték. Elfogott valami szörnyű balsejtelem.
Felvettem a földről, s az elején az Ő szándékoltan cirkalmas írásával a nevem
állt. Fojtogatónak éreztem a szoba levegőjét, úgy éreztem, megfulladok. Még
mindig a borítékot bámulva lassan kinyitottam az ajtót, és kiléptem a
napsütésben fürdő udvarra. Körbenéztem. Az ablakok vakítva verték vissza a
fényt, s a levegőben elkeveredett az udvari növények nehéz illata a falak ódon
téglaszagával. Valahogy a hangok is tompán értek el hozzám, a madarak
csiripelése mintha mérföldek távolából érkezett volna. Csak a vérem dobolását
hallottam, s nem létezett más, csak ez a kis fehér papírdarab, ez a kis vakító
valóság, s benne az, amitől a legjobban féltem.
„Drága Zolim!
Nehezen kezdek bele ebbe a levélbe. Tudom, sok mindent meg
kéne magyaráznom, de azt hiszem, nem értenéd. Te jó ember vagy, s a legjobb
barát. Sosem érdemeltem ki a szereteted, te mégis hűségesen szerettél. Azt
hittem, tudok majd úgy élni, ahogy te. De nem megy. Minden reggel, mikor
felkelek, érzem, hogy húz valami. Mennem kell. Anyuéknak beszéltem erről az
érzésről. Azt hiszem érteni fogják, hogy miért. Neked is el kellene
magyaráznom, megérdemelnéd a válaszokat. De nem tudom. Ezt nem lehet szavakkal
elmondani. Amikor az embernek viszket a talpa, sajog a szíve, s a fejében
örökké képek peregnek a Másholról, az Ismeretlenről. Remélem egyszer majd
megérted. Kérlek, ne haragudj rám. Bolond voltam mindig, hisz tudod. Örökké
emlékezni fogom rád, s talán egyszer még találkozunk.
Ölellek!”
Hát ennyi volt. Se aláírás, se további magyarázat. Zavaros,
akárcsak ő. A könnyeim nedves foltokat hagytak a papíron, így gyorsan magamhoz
szorítottam, akár egy kincset. Leültem a padra, s csak néztem és néztem a fejem
felett a tetők határolta ég ragyogó kék négyszögét.
Már hallottam a madarakat.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése