Eleonora Beckingsdale naplója - 1925 január 17. (Mask of Nyarlathotep, Chtulu szerepjáték hangulatfestő novella 3. ; 2013)

1925 január 17. Szombat

New York City

Ezt a naplót ma vásároltam. Azelőtt sohasem írtam naplót, de úgy érzem nem őrizhetem meg az elmém épségét, ha nem tudom bizonyosságát adni a történteknek azzal, hogy leírom őket.

Jack meghalt. Még mindig úgy érzem, mintha szíven szúrnának mikor erre gondolok. Alig látom amit írok, a sorok összefolynak. Meghalt , és nem jön többé vissza. Nagyon fáj…

Meg kellett mosnom az arcom, és kissé lehiggadnom, hogy folytatni tudjam ezt a visszaemlékezést, márpedig ez most mindennél fontosabb. Le kell írnom ami történt, és nem szabad soha elfelejtenem.

A nap, amelyen hajóra szálltunk New York felé olyan távolinak tűnik, akárcsak egy másik élet emlékei. Istenem, olyan boldogok voltunk Sophyval, úgy éreztük mintha mozgásba lendült volna egy kerék, mintha hirtelen elkezdtünk volna élni. Mintha valami nagy kalandra indulnánk. Mennyire nem fogtuk fel hogy mibe is kezdünk, hogy mi az ami az Újvilágban reánk vár. Bár mindketten jól ismertük a halált, mintha elfelejtettük volna milyen gyors lábakon jár, és előszeretettel ragadja el a nekünk fontosakat.

A karácsonyt a hajón töltöttük, jó hangulatú vacsorával Sir Archibald társaságában. Izgatottak voltunk, akár az összeesküvők, legalábbis mi lányok lelkesen terveztük mi mindent akarunk megnézni a Nagy Almában – ahogy az amerikaiak valami érthetetlen okból e várost nevezik. Sir Archibald említést tett arról, hogy Jack még két másik úriembert is meghívott a találkozónkra, nevezett Mister Emertont – akiről természetesen még én is hallottam – és egy bizonyos Mister Raynest, akiről nem sokat tudok, de mindenképpen érdemeként említhetem, hogy skót.

New York minden előzetes várakozásunkat beváltotta. A város pezsgő volt, élettel teli és lüktető, és mi boltról boltra jártunk, könyvek és ruhák közt válogatva, s csupán egy dolog tudta megzavarni felhőtlen boldogságomat – hogy bár érkeztünkkor meghagytuk Mister Kensingtonnál Sophy nagynénjének, Amandának címét s telefonszámát, Jack mégsem keresett minket, bár a Sir Archibaldnak írt levele alapján már a városba kellett volna érkeznie. Nem tettem szóvá ezt még Sophynak sem, nem akartam nevetség tárgyává válni azzal hogy várom a hívását. Talán jobb lett volna… Talán minden máshogy alakul.

Sűrűn kell megszakítanom a bejegyzést, mert elkap a zokogás. Ha így folytatom, talán egészen kiszáradok.

Végül megjött a telefonhívás, amire vártunk. Jack csak üzenetet hagyott, de már ettől is boldog voltam. Boldog, hogy láthatom őt. Titkon attól féltem, meggondolta magát, hogy mégsem akar minket magával vinni. Hogy nem tart elég talpraesettnek… Utólag nézve mindez már olyan ostobaságnak tűnik. A meghívás január 15-ére szólt, este 8-ra kellett a Chelsea Hotelbe érnünk. Nem illő óra és nem illő helyszín kisasszonyok számára. Miért is nem gyanakodtam? Jack világfi volt, igazi amerikai. Távolt állt tőle a rideg angol udvariasság, de tudta mi az illem s szándékosan sosem lépte át a határokat. Miért nem vettük észre ezt?

Mivel a találkozóig még napok voltak hátra, Mister Emerton úgy határozott hogy üdvös lenne összeismerkednie velünk egy szolid vacsora keretében. A szolid vacsora – az úriember anyagi hátterét figyelembe véve nem meglepő módon – nagyon is fényűző volt, s úgy éreztem maga Mister Emerton is igyekezett minket lehengerelni energikus fellépésével. Sir Archibaldot szinte az első pillanatban megsértette meglepő kérésével, Sophyt úgy hiszem csupán szórakoztatta. Viselkedése pontosan azt idézte, ahogy ő szereti kifigurázni az amerikaiakat. Harsány volt, élénk, barátkozó – minden fiatalember dicséretére váló tulajdonságok, amíg nem viszik túlzásba.

Mister Raynesről nehezen alkottam véleményt. Zárkózott embernek tűnt, habár udvarias viselkedésére nem lehetett panasz. A vacsora kellemes hangulatban telt, a kezdeti feszélyezettségünket lassan feloldotta a finom bor és abbéli igyekezetünk, hogy – az egy nyilvánvaló Jacken kívül – közös pontokat keressünk életünkben. Azt hiszem legbelül mindnyájunkat foglalkoztatott hogy miért éppen ezeket az embereket hívta össze Jack, hiszen kis csapatunk igencsak vegyesnek mondható! Szó esett a „Carlyle expedícióról” – ahogy Sir Archibald emlegette – ami, úgy tűnik, jövetelünk s a közelgő találkozó egyik célja is. Felületesen figyeltem csak a beszélgetésre, inkább a szobát vettem szemügyre, hiszen – gondoltam én! – ha mind együtt leszünk úgyis újra átbeszéljük a fontos tudni valókat. A jól sikerült kis összejövetel után hazakocsiztunk. Én szívesen beszéltem volna új ismerőseinkről, de nem akartam Sir Archibald előtt pletykásnak tűnni, így hát megvártam míg társalkodó szobánk magányában oszthattam meg Sophyval gondolataimat.

Hamar eljött a csütörtök, bár akkor úgy éreztem, nem elég hamar. Szinte toporogtam egész nap, jönne már el az este, s láthatnám végre Jacket, akivel levelet váltani sem volt alkalmam már hónapok óta. Egyszerre érkeztünk a hotelhez az urakkal, s hamar bementünk a vöröstéglás épületbe, mert az utcákon rettentő hideg volt. A portás eligazított minket hogy merre találjuk Jack szobáját. Izgatott voltam, nem zavart a hely nyilvánvaló kopottsága sem. A nyikorgó liftben igyekeztem összerendezni csapongó gondolataimat. A folyosó csendes volt, egy lélek sem járt rajta. Kopogásunkra az egyszerű faajtón senki sem felelt, holott úgy tűnt, lépések zaját halljuk a szoba belsejéből. Szólongatásunkra sem érkezett felelet, így Emerton a portásért indult. Hamar visszatértek egy kulccsomóval, amiről a fekete férfi biztos kézzel választotta ki a megfelelőt. Várakozással telve szegeztük tekintetünket a nyíló ajtóra, amikor a feltáruló nyílásban egy idegen férfi jelent meg, s lesújtott a portás vállára egy hatalmas késsel! Én is, s Sophy is felsikoltottunk s igyekeztünk mind távolabb kerülni az ajtótól. Rettenetes volt, a vér a falra fröccsent, azt hittem mentem elájulok! Emerton és Mister Raynes rávetették magukat a támadóra, én pedig elszaladtam hogy segítséget hívjak. A lift helyett a lépcsőt választottam, lélekszakadva siettem lefelé, közben próbáltam nem is nagyon belegondolni mi más lehet még abban a szobában… Amint levegő után kapkodva megkértem a fiatalurat aki a pult mögött állt hogy hívja a rendőrséget és kérjen egy orvost is, rögvest megindultam visszafelé, de most a liftet választva – úgy éreztem nem bírnám lélegzettel újfent a lépcsőt. A lift elég egyszerű szerkezetnek bizonyult, még nekem sem okozott problémát a kezelése. Amikor kiléptem a folyosóra Sophy és Sir Archibald indultak el felém, barátném két karját felemelve mintha vissza akarna tartani, nem akarná hogy tovább menjek… A tekintetem az ajtóra villant, de az ismét csukva volt s én értetlenül pillantottam a felém lépőkre. Ahogy meghallottam a szót, “sajnálom”, úgy éreztem mintha egy méhkas költözött volna a két fülem közé, a zúgástól nem hallottam semmi mást. Tudtam, hogy beszélnek hozzám, de mintha víz alól hallottam volna őket, és hirtelen úgy is éreztem, fuldoklom. Azt hiszem fel is kiáltottam, Jack nevét, próbáltam átfurakodni kettejük közt de erősen tartottak, s nem engedtek. Azt reméltem, forrón reméltem hogy ez csak egy rémálom, olyan álom amilyenek gyermekkoromban gyakran megzavarták éjszakai pihenésemet, s amikből kapkodó lélegzettel, de megkönnyebbülve ébredtem fel… Akartam az ébredést, mert úgy éreztem nem tudok megbirkózni a lehetőséggel hogy ez a valóság. Most is úgy érzem. Nem tudom, mondtak-e mást, nem tudom, elmondták-e mi történt, csak azt tudom, hogy hirtelen nem bírtak már el a lábaim. Összerogytam ott a kopott szőnyegen, ujjaimat Sophy ruhájának ujjába vájva, s próbáltam megkapaszkodni az eszmélet peremén.

Valahogy sikerült nem elájulnom, bár a sírást még hosszú ideig nem tudtam abbahagyni – hamarosan kettesben is maradtam Sophyval, úgy hiszem a többiek nem tudtak mit kezdeni a hisztériámmal. Az útra vissza a házba csak homályosan emlékszem, alig láttam a könnyektől és nem is érdekelt mi zajlik körülöttem. Hogyan lehet kibékülni ezzel? Hogyan lehet csak egyszerűen tovább menni? Látom Sophy és Sir Archibald arcán a gyászt, de azt hiszem, ők sem tudják, mit érzek. És én sem tudom, mit kellene éreznem. Elveszítettem valakit, akit szerettem. Visszafordíthatatlanul. Ez más, mint mikor Apámat veszítettem el. Igaz, hogy szerettem Jacket, de ugyanakkor a barátom is volt… Segített nekem amikor csak egy zavart leány voltam aki nem tudja elsiratni az apját, mert meg nem értheti hogy mi történt vele. Azt hiszem, eleinte csak rajongtam érte, volt valaki akibe kapaszkodhatom. Aztán a levelein keresztül megismertem őt, remek humorát, csillapíthatatlan tudásvágyát, közvetlen kedvességét és bátorságát.
Úgy hiszem, Jackson Elias igazán jó ember volt. És szégyen vagy nem, de én szerettem őt.