Mesék - Írókörös feladat (2006)

Recsegtek a Föld csontjai, ahogy az Ősöreg nyújtózkodott odalent a mélyben. Másik oldalára fordult, és folytatta ezredéves álmát. Fönt, az éjszakai erdőben egy aprócska tündér borzolta meg hártyavékony szárnyait a tölgyfaágon, apró gombszemei világítva verték vissza a Hold fényét, csalóka szentjánosbogárként vezetve az eltévedt vándort, ha volt oly botor követni azt, egyre mélyebbre a sötét rengetegben.

Szentiván éjszakája volt, Alban Hefin a druidák nyelvén, s Tölgyünnep, ahogy a közember nevezi. Varázsos, misztikummal teli éjjel, a kívánságok éjszakája.

És a meséké. Szinte minden évben akadt pár fiatal a közeli faluból, akik kinn töltötték az éjszakát a szabadban, mesélve, játszva, tündéreket keresve s épphogy elszalasztva. Apró tábortüzük vígan pattogott a kis tisztáson, milliom szikrát lövellve a csillagpettyes égboltra. Tíz gyermek ülte körbe a tüzet, pokrócba burkolózva, játéktól maszatos kezükben kenyér és sajt, botra tűzve sercegte vidám dalát a parázs fölött sülő zsíros szalonna. A legkisebbek futástól és nevetéstől álmosan pislogtak a táncoló lángokba, de rögvest felélénkültek, mikor Mithras, a legidősebb fiú, s nyert jogán az idei Mesemondó, köhintéssel kért osztatlan figyelmet. Egy szempillantás alatt csönd lett, csak a tücskök zenéje hallatszott s a tűz pattogása. Mithras először egyenként végigtekintett rajtuk, s csak aztán kezdett bele a történetbe, amit a mai éjszakára tartogatott.

- Történt egyszer, – kezdte a maga lassú, komótos modorában – réges-régen, mikor még sok átjáró nyílt a két világ, a tündérek és koboldok, s az emberek világa között, s minden kő alatt, minden korhadt fában varázslények lapultak, hogy egy ifjú leány eltévedt a rengetegben. Sokáig bolyongott, keresve a kiutat, de egy idő után már minden fa, minden kő vagy patak egyformának tűnt a szemében. Menthetetlenül eltévedt. Leszállsz az éjszaka, a lány fázott és éhes is volt, s a lábai nem vitték már tovább. Lekuporodott egy óriási tölgy tövében, a lombkorona takaróként borult föléje, eltakarva a csillagos eget. Maga köré fonta karjait, fejét térdére hajtotta, s elaludt. Álmában sötét erdőben járt, sötétebben, mint valaha életében. Hold nem ragyogott az égen, s vakok voltak a csillagok is, csupán a fák odvából sugárzott valami furcsa, beteges lidércfény. Az álom ködében a lány sírásra lett figyelmes, s megindult, a hang nyomában a rengetegen át, a beteg fák között. Hamarosan meg is találta a hang forrását, egy fiatal fiút, egy fekete sziklához láncolva. A láncok tüskés méregzöld indákból voltak, felsértették a fiú bőrét, összevérezve ezüstszín ruháját. Fejét megadón lehajtotta, s csendesen zokogott.

A lány félve lépett hozzá, léptei alatt ropogtak a halott levelek. A fiú felnézett, könnytől maszatos arcán félelem és lemondás, homályos kék szemében reménytelenség. Mintha az ő világában a léptek jót sosem, csupán újabb kínt és szenvedést jelenthetnének. A jövevény – fehér folt ebben a sötét mindenségben – letérdelt elé, s szánalommal telt szívvel simította ki arcából csatakos haját.

- Ki vagy te? – kérdezte csendesen. – s ki bántott? Mit keresel itt egyedül, kikötve ezen a rémséges helyen?

A fiú rekedt hangon válaszolt, kaparták torkát a rég nem használt szavak.

- A nevem Antas, s e birodalom hercege voltam egykor. Ura a tündéreknek és koboldoknak, szavam varázslények milliói lesték. De mindez már a múlté. Elvettek tőlem mindent, birodalmam, szabadságom, s nemsokára életem is az övék…

Elcsendesedett, szemébe újra könnyek gyűltek. A lány körbenézett, a halott, gyantát könnyező fákra, beteg, rothadt lombjukra s az ágaik között ülő éjsötét árnyékra.

- Ez volna a te birodalmad? Ez tündérek s koboldok otthona? Mindig fényes, ragyogó földként gondoltam erre, ahol a csoda csupán egy gondolatnyi, a boldogság csak egy lépésnyi távolságra van. Mi történt?

- Démonok jöttek egy másik síkról. Hódolatot, s az emberek világába nyíló ajtó kulcsát követelve. Mikor ezt nem adtam, népem rabszolgasorba, engem rabságba vetettek. Aki nem hódolt be, ellenszegült, lemészárolták. Teremtése óta először folyt vér Tündérhon földjére. Szörnyű, ördögi hatalmukkal magát a földet is átformálták, a maguk kedvére igazítva a fákat, földet, még lakóit is. A fák eltorzultak, gyantát s zöld mérget könnyeznek, lombjuk rohad, halódik. Az erdő lényei, akik nem lehettek a szörnyek hasznára, szintén megváltoztak. Vonagló, kifacsart teremtmények lettek, egymás vérét ontják, s ha az nincs, kárt tesznek akár önmagukban is. Ám Tündérhont ilyen eszközökkel nem lehet elpusztítani. A szíve, lelke, éltető ereje nem más, mint az uralkodó. Én vagyok. Míg én élek, él Tündérhon, és él a remény. De nem is magamért aggódom… Van egy Kulcs. Egy Kulcs, aminek birtokosa megmentheti, vagy romlásba döntheti az Emberek világát. A kulcs biztos helyen volt eddig, de most, ezekben a vészterhes időkben már senki és semmi nem lehet teljes biztonságban, így a Kulcs sem. Segítened kell!! Meg kell mentened! A világodért, s az én világomért. Kérlek…

A hangja köhögésbe fulladt. A beszédtől kifáradva hajtotta le a fejét. A lány elszántan nézett rá, óvatosan megszorította a vállát. A fiú felnézett.

- Megteszem. Megteszek bármit, ami szükséges, és ami erőmből telik.

Antas fürkészőn nézett vissza rá, nem tudta mennyi terhet rakhat egy ilyen fiatal lányra.

- Hogy hívnak?

- Lianne-nek. – Hozzá akarta tenni, hogy az anyja csak Lilynek becézi, de nem érezte helyénvalónak az otthon és vidámság emlegetését ezen a komor helyen.

- Lianne… - ismételte a fiú halkan a nevet. Ízlelgette a szájában, próbálta kifürkészni a jövőt, de az homályos volt és folyton kavargott, semmit sem lehetett megragadni belőle. Végül feladta, bólintott.

- A Kulcs egy kő. Vagy inkább kristály. Vagy fadarab. Folyton változik, attól függően, ki fogja, s milyen szándékkal. El kell vinned Vivianne-hez, akinek birodalmába a ti világotokból nyílik a kapu. Oda kell adnod neki, hogy őrizze, s mikor eljön az idő, segítse vele az embereket.

- Hol találom meg ezt a kulcsot?

- A Kulcs bennem van. S neked belőlem kell kitépned hogy magaddal vihesd. Ez az én szívem, s Tündérhon éltető ereje.

- Nem! – a lány talpra szökkent, és rettegve nézett a fiúra. Ám Antas arca komoly volt, elszántság és beletörődés látszott rajta. Lianne arcán számolatlanul folytak a könnyek. – Ezt nem kérheted tőlem.. nem tehetem… akkor meghalsz, és mindennek vége lesz…

Antas megrázta a fejét, düh vegyült elfúló hangjába.

- Hát nem érted? Nincs más út! Amíg élek, él a remény, de velem együtt rab! Ehhez az átkozott sziklához kötve, örökkön örökké! Ha meghalok, ha te magaddal viszed… Akkor még van esély! Meg kell tenned!! El kell vinned Vivianne-hez! Kérlek… - Most már az ő szemébe is könnyek gyűltek, akár a tiszta tó tükrébe hulló esőcseppek, s bennük Lianne egy pillanatra meglátta a jövőt. Üllőt látott, pattogó szikrákat, izzó fémből formálódó kardot, egy ifjút, fején korona s szemében elszántság, mesékből szőtt álmokban alvó, sziklába zárt varázslót. S Britanniát, erősen, földjét nem lepték démonok. Lehunyta a szemét, a könnycseppek álláról a földre hulltak és eltűntek a kiszikkadt rögök között. Nincs más út.

- Megteszem. – Mondta csendesen. – Megteszem, de nem a világodért, vagy az enyémért. Érted teszem.

- Köszönöm… - suttogta Antas csendesen. Majd büszkén vetette fel a fejét, s Lianne most nem a megtört fiút, hanem az erős uralkodót látta benne.

- Mit kell tennem?

- Csak nyújtsd ki a kezed, s tedd ide, pontosan a szívem fölé. Ne félj, nem lesz vér, a hús engedni fog, mert én úgy akarom. Csak ragadd meg a Kulcsot, szorítsd erősen, s rántsd ki. Ne törődj velem. Fájni fog, s utána már nem sok lesz hátra. De meg kell tenned.

A fiú lehunyta a szemét, feszült arcán várakozás. A lány kinyújtotta a kezét, ujjai remegtek ahogy a hófehér bőrhöz értek. Antas teste meleg volt az ujjai alatt, s érezte hogy enyhén remeg. Félt. Lianne összeszorította a fogát, és határozottabban nekifeszült a húsnak, ami engedett a nyomás alatt, de nem úgy, ahogy az elvárható lett volna, hanem mintha ezüstös víztükörbe nyúlt volna. Ám a látvány, ahogy az ujjai lassan eltűnnek a bőr alatt, túl sok volt neki. Behunyta a szemét. Egy pillanat múlva valami hideg, apró tárgyat érzett a kezében, lágy volt és mégis egyszerre kemény. Az ujjait köréfonta, és egyetlen, határozott mozdulattal kirántotta a testből.

Antas nem sikoltott, nem sírt. Egyetlen halk nyögést hallatott, szemei egy pillanatra tágra nyíltak a fájdalomtól, majd lecsukódtak. Ajkán halvány mosoly derengett. Lianne erősen összeszorította a markában a Kulcsot, félve lépett egyet hátra. A fiú mellkasa nem mozgott, szempillája se rezdült. Tán nem is élt már.

- Antas? Antas! Kérlek.. segítened kell. Nem tudom merre visz az út haza…

A fiú szeme megrebbent, ajka résnyire nyílt, szinte csak lehelte a szavakat, a lánynak közelebb kellett hajolnia hogy értse amit mond.

- Nyitok egy kaput… Még van annyi erőm… de sietned kell, nem tudom sokáig nyitva tartani… gyengülök. Siess! A Kulcs… Vivianne… a tó…

Lianne mögött halványan derengeni kezdett a levegő, nem a fák lidércfényével, hanem tiszta, hófehér fénnyel, s lassan formálódott belőle egy kapu, alig nagyobb, mint amin egy gyermek átfér, s a széle folyton remegett, ahogy Antas igyekezett nyitva tartani. A túloldalon holdfényben fürdő rét látszott. A lány lenézett ökölbe szorított kezére. Benne a Kulcs most meleg volt és lágy tapintású, mint a bársony. Visszanézett még Antasra, bár tudta, sietnie kell.

- Sosem foglak elfelejteni! Ha más nem is, én emlékezni fogok rád, és arra mit tettél a népedért, s az én népemért!

A fiú nem válaszolt, de ajkán újra felderengett a halvány mosoly.

Lianne átlépett a kapun.

Az éjszakai erdő hűvös volt, a levegője tiszta. A lány lábát lágyan simították végig a hosszúra nőtt fűszálak, ahogy végigsietett a réten, még mindig szorosan markolva a Kulcsot. Nem nézett vissza a kapura, nem is tudta, bezárult e rögtön, ahogy átlépett rajta. Ismerős erdőrészen járt, s maga se tudta honnan, de érezte merre kell mennie. Lábai biztosan vezették a járatlan úton.

Ujjai között most nagyon nehéznek érezte a kincset, s keménynek, akár a nyers acél. Nem tudta meddig ment, úgy tűnt, a Hold egy tapodtat se mozdult az égen, mintha megállt volna az idő, ő mégis érezte, sietnie kell. Talán csak pillanatok, talán órák teltek el, mire megpillantotta maga előtt a fák között csillogó víztükröt. Ezen a vidéken született, itt cseperedett, mégsem emlékezett rá, látta e valaha ezt a tavat. De tudta, megérkezett céljához. A partra már futva érkezett, de a kavicsos fövenyen egy pillanatra megtorpant. Hogyan tovább?

Bokáig sétált a jéghideg vízbe, majd térdig, ruhája alja felhőként lebegett a víz felszínén. Didergett, s most először, kezét maga felé fordítva kinyitotta. Tenyerén apró, kődarabnak látszó tárgy pihent, ami méretéhez képest nagyon nehéz volt. Lianne nem tudta volna megmondani, hogy a hold fényét veri e vissza, vagy saját, belső fénnyel ragyog. Felnézett a víztükörre. Az sima volt, didergő teste nem vetett hullámokat a felszínén. Hirtelen ötlettől vezérelve meglódította a karját, és amilyen messzire csak tudta, behajította a Kulcsot arra, amerre a tó közepét sejtette. A kincs elérte a tó felszínét, de nem hallatszott csobbanás. Lianne-nek úgy tűnt, lassan merült el, akár egy vizes fadarab. Néhány percig még némán állt, térdig a jeges vízben, majd elgémberedett lábakkal kisétált a partra. Még visszanézett a tó fölött a sötétbe vesző túlpartra, ha volt egyáltalán túlpart. Messziről, egészen halkan, mintha nevetés hallatszott, s a lány egy pillanatra megesküdött volna, Antas hangját hallja a távolból, csöndes, megbékélt sóhaját. Szomorúan elmosolyodott, s a holdfénytől megvilágított ösvényen megindult hazafelé.

Mithras mosolyogva nézett fel a tűz pattogó lángjaiból, nehezen tért vissza a meséből a valóságba. A hasábok már vörös parázzsá omlottak, alig adtak fényt, s még kevesebb meleget. A fiú megborzongott, s szorosabbra húzta magán a pokrócot, ahogy körbenézett hallgatóságán. Már csak a legidősebbek voltak ébren, Mithrassal egyidősek és valamivel fiatalabbak. A kicsik mélyen aludták a gyermekek s a kisállatok békés álmát, s az ébrenlevők is álmosan pislogtak, de arcuk kipirult az izgalmas történettől. Rámosolyogtak a fiúra.

- Jó történet volt, Mithras. – Mondta az egyik fiú. – de most már ideje aludni.

- Igazad van. Teszek még fát a tűzre, aztán lefekszem magam is.

Fölállt és a tűz mellett felhalmozott hasábokból néhányat az izzó parázsra tett, és nézte ahogy a szikrák a magasba szállnak. Majd alaposan beburkolózott a pokrócába, lefeküdt a tűz mellé, és hamarosan elaludt.

A közeli faágon üldögélő aprócska tündér megtörölte könnytől maszatos arcát, és felsóhajtott. Majd arcán vidám mosoly terült el – mert a tündérek könnyen vigasztalódnak – s elismerően nézett az alvó gyerekekre.

- Valóban – csipogta halkan. – ez egy jó történet volt.

Megrebegtette hártyaszárnyait, és felröppent a csillagos égbolt felé.